Légylárvafarmot álmodott meg az autizmussal élő nő, hogy végre leválhasson a családjáról

–

Menedék az ízeltlábúak között

Mariann hangjában egyszerre csendül fel egy felnőtt nő és egy zavart, félénk gyerek tónusa. Mintha minden kimondott szóval egyesével kellene megküzdenie. 

Kisgyerekkora óta autizmussal él, ami egy folyton jelen lévő határvonalat húzott a környezete és a külvilág közé. Nehezen barátkozott, magának való gyerek volt, mondja a nagymamája. 

Akkoriban még nem tudták, miért, de aztán Mariann elmeséli, hogy az anyja végül elvitte kivizsgálásra, ahol megkapta az autizmus diagnózist. Erről több szó érdemben nem is esik a filmben. Nem is szükséges talán, mert 

a zsigereinkben érezzük Mariann minden rezdülését, bizonytalanságát és fájdalmas elszigeteltségét, amit a közösség részéről az állapottal kapcsolatos ismerethiány is okoz.

Mariann-nak a családjában is az az alapélménye, hogy kevesebbet ér, nem értik meg. Nem csoda, hogy egy bizarr-különleges univerzumban találja meg a menedékét: az ízeltlábúak között. A Bogárétel Alapítvány alapítójaként Mariann nagy vágya, célja ugyanis, hogy a fenntartható proteinforrás jövőjeként szélesebb körben elterjessze a bogárevést. 

Olyan békével és átszellemültséggel gondozza a légylárvákat, hogy arra szavakat is nehéz találni. Azért is nehéz, mert a hemzsegő lárvákkal teli láda csak kevés ember számára szép látvány. De Mariann szemszögéből ezek a mocorgó csúszó-mászók a béke szigetét jelentik, a szabadságra való esélyt, a reményt. 

Menedékből vizsgahelyzet

Fuchs Máté, a film rendezője aktív szereplőként követi végig azt a folyamatot, ahogy Mariann próbálja megvalósítani az álmát, létrehozni egy légylárvafarmot. 

Mindeközben láthatjuk azt is, milyen családból jön. Hogy az édesanyja minden egyes mozdulatát nemhogy követi, de kommentálja is, mint egy folyamatos belső hang, ami azt szajkózza, mi sülhet el rosszul, tragikusan. 

Ha pusztán az autista gyerekét féltő anyát látnánk, még egyszerűbb lenne a történet, de ennek a két nőnek a kapcsolata sokkal bonyolultabb ennél. Az anya elhagyta gyereke apját egy férfiért, aki a film legdrámaibb pillanataiért is felelős. A férfi az érzelmi bántalmazás olyan árnyalatait vonultatja fel, amit külső szemlélőként is fáj látni, hallani, de Mariann szemszögéből egyenesen tragikus.

Például amikor egy műanyag dobozból próbálja Arabellát, a madárpókot átterelni a terráriumába, a feladatnak kezdetben gyermeki lelkesedéssel, izgatottsággal nekiálló nő a mindenre megjegyzést tevő anyja és az intim szférájába folyamatosan belemászó félpucér férfi ingerült, türelmetlen, lekicsinylő megjegyzései, piszkálódásai miatt egyre idegesebb, egyre frusztráltabb lesz, és a procedúra is nehezebbé válik. 

A menedék egy pillanat alatt vizsgahelyzetté válik a mérgező környezetben, mintha bizonyítania kellene, hogy igenis ért ahhoz, amit csinál. Mintha ő maga és az életcélja eleve kudarcra lenne ítélve, pont azok által, akiknek a legjobban kellene bátorítaniuk őt.

„Hát persze, nem?”

Fuchs Máté láthatóan nem pusztán filmesként, hanem barátként is kíséri Mariann mindennapjait: hallgat, amikor arra van szükség, és ölel, amikor a bátorító szó, vagy a hallgatás már nem elég. 

Márpedig Mariann-nak a megértés minden cseppjére szüksége van. 

Elementáris erővel szeretne kitörni otthonról, hogy megszabaduljon a bántalmazó és mérgező légkörtől, és végre a saját lábára állhasson, de amint elköltözik, nyilvánvalóvá válik számára, mi mindent csinált meg addig helyette az anyja. Ekkor rögtön el is kezd vele empatizálni, hogy bizony, neki sem lehet(ett) könnyű. De tudja, hogy nem torpanhat meg, mindent meg kell oldania, mennie kell.

Amikor a lárvafarmos elképzelései nem a terv szerint haladnak, Wolt-futárként kezd dolgozni, hogy megteremtse a megélhetéséhez szükséges pénzt. Hiába félt korábban még forgalomban biciklizni is, vesz egy robogót, hogy hatékonyabban dolgozhasson. 

A robogóvásárlásnál a kezdeti lelkesedését azonnal megzavarja Fuchs kérdése, hogy biztos-e a dolgában. „Hát persze, nem?” – kérdezi Mariann. Annyira látszik, hogy 

egyszerre küzd a belső nyomással, hogy végre önállóan kell meghoznia a döntést, de közben, mivel eddig minden mozdulatát kommentárok ezrei kísérték, reflexből várja, hogy eldöntsék helyette, mit kell tennie. 

Álmaiban, amikről többször is mesél, is megjelenik ez a totális bizonytalanság, hogy honnan is tudhatná, hiszen ő csak egy álomalak.

„Elolvadt a világ…”

Mariannt az égvilágon senki nem erősíti meg igazán semmiben, talán csak a párja, Lilla; néha fájóan kiszolgáltatott, ahogy egymásba kapaszkodnak. A lárvafarmos jeleneteken túl Mariann talán csak Lillával érzi magát biztonságban, ki tudja, lehet, hogy azért, mert vele legalább felnőtt nőként létezhet. Mintha mindenhol máshol csak a felnőtt szerepét próbálná játszani. Teljesen skizofrén állapot, hogy az anyja, miközben kisgyerekként kezeli, egyszerre kapaszkodik a lányába, mintha neki legalább akkora szüksége lenne rá. 

Ilyen helyzet előállhat bármelyik családban, hogy bármennyire is próbál a „gyerek” függetlenedni, minden kísérletét bűntudat árnyékolja be, mintha cserben hagyná a szüleit. Mintha a vágyai árulásnak számítanának. Márpedig ő nemcsak a fészekből akar kirepülni, neki nagyratörő álmai vannak, küldetéstudata. A film végére azt vettem észre, hogy ösztönösen összeszorítottam az állkapcsomat, mintha Mariann-nal együtt lélegeztem volna. Hiába iszonyodom zsigerből a csúszómászóktól, a sírás kerülgetett, amikor egy technikai malőr miatt elpusztulnak Mariann lárvái. „Mind meghaltak”, mondta elkeseredett, remegő hangon, mintha a világ legdrágább kincsei vesztek volna oda. De itt nem tört meg, ment tovább, nem adta fel. 

Az, ahogy minden bizonytalansága ellenére újra és újra felveszi a harcot a külvilággal szemben, hogy próbál az autizmusából erőt kovácsolni, olyan torokszorítóan megrázó élmény, ami a film után is velünk marad. 

A film azt ordítja a vásznon keresztül, hogy mindenkinek szüksége van egy célra, amiért tűzön-vízen át képes menni, és ez a cél erőt adhat a legnehezebb körülmények között is. Olyan, mint a legyek zümmögését idéző aláfestő zene is, ami halk, visszafogott, mégis mindvégig kitart. Megmutatja a film azt is, mire képes az empátia, a bizalom, és annak a totális hiánya.

És közben hiába követtük végig másfél órán keresztül egy fiatal nő kirepüléstörténetét, a végén nem marad más, csak egy lány, aki azt énekli, hogy „elolvadt a világ, de a közepén anya ül, és ott ülök az ölében én”.

Fuchs Máté Keltető című filmjét november 29-én, a Toldi moziban lehet megtekinteni. 

Kiemelt kép és a belső fotók: Little Bus Production 

Szabó Anna Eszter