„Mocskos szájból nem jöhetnek tiszta szavak” – Beszélgetés a bókolás természetéről

–

Szabó Anna Eszter/WMN: Szóval meséltem neked, emlékszel, hogy volt egy olyan napom, amikor idegen pasasok olyanokat mondtak, amik látszólag ártalmatlannak tűntek, de én iszonyú vacakul voltam utánuk. Ezen a héten többször előfordult az is, hogy a boltban egy férfi a vállamnál fogva arrébb rakott, egy szó nélkül, mert útban voltam neki, holott szólhatott is volna. Ezek a gesztusok összezsugorítottak, pedig egyik esetben sem volt jelen ártó szándék. A szép kislány, meg az ovis megjegyzés is voltaképpen bók akart lenni. Legalábbis azt hiszem.

Kazimir Ágnes: A bókoláshoz egymásnak jót akaró, adó és befogadó emberek szükségeltetnek. Mocskos szájból nem jöhetnek tiszta szavak, koszos lélekből se fakad iható, fogyasztható, finomvizű patak, melynek csobogása révén születnek meg a szép, mindent kisimító szavak, érzések és gesztusok.

Amiket te idézel, önmagukban szerintem tényleg nem feltétlenül bántóak. De mégis értelek. Benned valami feldolgozatlant még mindig megpöccintenek. Ezeket össze kellene szedni, és a bók mellé letenni. Építkezni a traumákból, nem a romok között bóklászni, ez lenne a jó. Erről szól Edith Eva Eger A döntés című örök érvényű könyve is.

A felfoghatatlanból is ki lehet mászni úgy, hogy ne kelljen folyamatosan a visszapillantó-tükröt lesnünk, hogy mikor csap le ránk a múlt. Ha a szavak szintjén maradunk, akkor egy ilyen „szép kislány” azonnal beindítja benned azokat a reflexeket, amik akkor épültek be, amikor kislányként durva, megalázó, ösztönvezérelt dolgokat böfögtek fel magukból, kihasználva az ártatlanságodat, mindezt felülről, hol röhögve, hogy félelemkeltően.

Az a félelem és tehetetlen indulat ilyenkor a váratlansága miatt is bent rekedhet, majd később, sokszor egyszerű, akár jószándékú megszólalások, „bókok” hallatán is ezek jöhetnek elő. A félelem és a kiszolgáltatottság testi-lelki tünetei.

Ha a belső „döntés” megvan, segít megkülönböztetni, hogy mi az, amitől mosoly születik és fényt árasztó, tiszta belső öröm, és mi az, amitől ökölbe szorul a test és a lélek. Ezeket az érzeteket igazán pontosan el tudjuk különíteni, és akkor már nem kérdés, mi az, ami jólesik és mi az, ami ostorként csap le ránk.

Sz. A. E./WMN: De ehhez a gyomorgörcshöz feltétlenül kell az intenzív trauma? Hogy az embernek legyen konkrét zaklatás élménye?

K. Á.: A jelenben elhangzó, fájó szavaknak mindig lehetnek múltbéli, gyerekkori fájdalmas gyökerei, akár a nonverbális életszakaszból.

Például ha csikiznek egy gyereket, vagy feldobálnak, lehet, hogy nagyon kacag, de ki tudja, mit él meg?! A nevetés ezekben az esetekben reflex, pedig sokan számolnak be arról, hogy közben kiszolgáltatottságot, tehetetlenséget éreztek.

Lehet rossz élmény a nagybácsi, akit meg kellett puszilni karácsonykor, vagy a távoli rokon, aki kamaszkorban megjegyzéseket tett a növésben levő gyerekre. Olyan sérülékeny egy gyerek, és ezzel rengetegen rossz szándék nélkül is vissza tudnak élni, pusztán azért, mert ezt szokták, szoktuk meg.

Sz. A. E./WMN: Aztán csodálkozunk, hogy sokan iszonyúan küzdünk a határhúzással felnőttként.

K. Á.: Hát igen, azt egy életen át tanuljuk sokan.

Sz. A. E./WMN: Az biztos, téged is figyelmeztetni kell sokszor, hogy védd a határaidat, hogy nem kell mindig rendelkezésre állni, hogy mondhatsz nemet.

K. Á.: Igen, nekem is sok idő kellett a felismeréshez, hogy ezzel dolgom van. Nagyon tanulságos folyamat ez számomra is. De nekem ez felszabadító. Másnak nemet mondani nem ugyanaz, mint egy rég beépült, mérgező reflexet kikapcsolni. Utóbbi nem oldható fel mindig egy „nem” szóval. Ha azt mondják neked, hogy „szép kislány”, azzal magadban kell határt húzni egy sötét felhőnek.

Sz. A. E./WMN: Igen, pusztán csak leblokkoltam, zavartan mosolyogtam, pont, mint kislányként. Amikor az ovi öltözőjében az a másik fickó mondta az ott álló apukának, hogy „de jó neki ennyi nő között egyedül”, ott már visszaszóltam valamit, nem rejtettem véka alá, hogy basszus, itt vagyok, itt vagyunk, ne beszéljen rólunk a fejünk fölött, pláne ne szexista kontextusban. A fickó zavartan állt, nem értette, valamit morgott. És erről eszembe is jutott az utóbbi években visszatérő vitatéma, hogy a bókolást visszaveti a #metoo-mozgalom, mondván, hogy „már bókolni se lehet rendesen, mert már minden tárgyiasításnak számít”. De vajon ugyanazok a fogalmaink vannak a bókolásról?

K. Á.: Ha azt mondják nekem, hogy de szép vagy, okos, kedves, satöbbi, azt, HA nekem jólesik, bezsebelem. Vagy visszamosolygok. Vagy azt mondom, jókor jött. Ha nem esik jól, ha fáj, ha kérésem dacára nyomatja, az zaklatás. És a #metoo óta erre vannak fogalmaink, példák vannak előttünk, hogy igenis fel lehet szólalni, nem kell mindent tűrni. Persze régen se mindenki tűrt el bármit. Nagyanyámnak egyszer hazarohanva barátnőmmel, sírva és értetlenül elmakogtuk, hogy egy pasas mutogatta a farkát, mire nagyanyám – aki egy kicsi, szelíd és rendkívül prűd asszony volt – azt mondta, menjünk, mutassuk csak meg, hol történt ez! Fogott egy pár vállfát és szélsebesen visszamentünk. Amikor a férfi meglátta a „kommandót”, futni kezdett. Még ma is szívesen képzelem azt, hogy azóta is nyargal a nyomorult.

Az, aki a maga akármekkora hatalmával visszaélve aláz és kényszeríti bármire a nála kisebbet, gyengébbet, a neki kiszolgáltatottat, az bántalmazó, ezen nem lehet, nem szabad mit szépíteni, nem lehet relativizálni. És aki ettől félelmében megnémul, az akkor is áldozat, ha soha, vagy csak évtizedek múltán van ereje megszólalni.

Persze, itt sem csak egyetlen igazság létezhet, itt is vannak sokszor kideríthetetlen, félremenő történések, de most nem ezekről beszélek. Szóval bizony, nehezebb, árnyaltabb kérdés lett ma már az, hogy milyen megjegyzéseket engedhet meg magának az ember a másikkal szemben, és ez nemhogy nem baj, hanem rég itt volt az ideje. Az biztos, hogy a múltbeli történésekkel tehetetlenek vagyunk, amíg gyerekként reagálunk. Bővíteni kell a védekező eszközöket, felnőni ehhez az önvédelmi feladathoz, immár felnőtt nőként, és ha kell, ehhez segítséget kérni! Jó, hogy végre tudatosulni látszik egyre többekben, hogy ezt megtehetjük.

Sz. A. E./WMN: Sokan amúgy azt nem értik, hogy például a külsőre érkező akármilyen megjegyzés, legyen az pozitív vagy negatív, az valahol az intim szférába való belépést is jelenti. A tapintatlanul megfogalmazott dicséret meg ráadásul olyan helyzetbe is hoz, hogy nekem kell olyan keretet adnom a mondatnak, gesztusnak, amitől az nem bántó. Mert hiszen alapvetően kedves, pozitív mondatokról van szó, akkor biztos velem van a baj, amiért nem értékelem. Ez egy dupla csavar, ami ráerősít arra a női szerepre, hogy közjószágok vagyunk, mint a gyerekek, akikre szintén boldog-boldogtalan megjegyzéseket tesz, és a testi határaik ugyanúgy nem számítanak, mint gyakran a nőké.

K. Á.: 

Francokat kell addig keretezgetni, amíg jó nem jön ki belőle, ellenkezőleg! Ami fáj az fáj!

Ne a keretezéssel legyünk ilyenkor elfoglalva, hanem önmagunkkal. Hogyan lehetne jó nekünk? Nehéz ügy ez ám mostanság, amikor minden tele van durva, elképzelhetetlen erőszakkal, végtelenített védtelenséggel, véresszájú bosszúkkal. Honnan, kitől, hogyan tanuljunk jól szeretni, megbocsátani, beszélgetni, védekezni, okosan, őszintén beszélni, érdeket jól védeni, honnan szülessen az ősbizalom a szülőkkel, ha mindebből mindenhol egyre kevesebb van. Felértékelődik elévülhetetlen ebbéli szerepünk a saját életterünkben.

A pszichodráma-foglalkozásaimon fantasztikus élmény megélni, amikor az emberek megtapasztalják, mi a saját útjuk, és megtanulnak járni rajta. Vagy amikor újraélnek a játékon keresztül egy helyzetet, és akkor, ott találnak egy olyan kiutat belőle, ami végre felszabadítja őket. Ehhez szabad, autonóm szeretetre, igaz, őszinte szavakra, kamumentes hitelességre és empátiára képes „jóemberség” szükségeltetik. Hú, ez most nagy falatnak tűnik, de nem tudok mást mondani, csak ezt. Ezt érzem igaznak, ezt érzem járható útnak. Szóval

egy frászt, dehogy is kell mindig azon fáradozni, hogy másoknak keresünk olyan narratívákat, amiktől nem érezzük magunkat rémesen. Bekapcsolt bennünk valami fájót, pont.

Az meg, hogy a külsődet érő akármilyen megjegyzést az intim szférádba belépésként éled meg, teljesen érthető. Van, aki él-hal azért, hogy odafütyüljön neki valaki, és van, aki úgy érzi, lemezteleníti az ilyesmi. Épp ezért kellene sokkal érzékenyebben állni ehhez a kérdéshez. 

Sz. A. E./WMN: Van amúgy egy olyan téveszme, hogy a nőknek szükségük van a bókokra, a külsőre érkező pozitív visszajelzésekre, és talán ezért el is kell viselni bárhonnan, bárhogyan jön. De valamiért csak kialakult, hogy férfiaknak nem, vagy kevésbé bókolunk. Szerinted miért?  

K. Á.: Erre nincs válaszom, szerintem jó esetben ez nemtől független kérdés. Legalábbis annak kellene lennie. Viszont eszembe jutott, hogy egyszer az én anyám azt mondta egy velem egykorú pincérnek egy étteremben, hogy: „Fiatalember kedves, hozna nekem egy jó kávét?” Azóta én se lettem fiatalabb, mint a férfiú akkor volt, de szerintem olyan kedves, Marlon Brandós mosollyal kihozott, isteni finom kávét azóta sem ittunk.

Sz. A. E./WMN: Na igen, egy idő után már az is bóknak számít, ha nem magáznak le… Láttam én az egyetemen, milyen varázslatosan működött, amikor a fiatal srácok gátlástalanul udvaroltak a tanulmányi osztályos középkorú nőnek, ha egy tárgyat nem vettek fel időben. A nő mindig legyintett, hogy „jaaaj, hagyjatok már, egy vénasszonynak ilyeneket mondani”, mire a fiúk mindig lecsapták a magas labdát, hogy „ők itt sehol nem látnak vénasszonyt”. És működött! Erről jut eszembe, létezik vajon bókolás hátsó szándék nélkül?

K. Á.:

 Bármiben lehet hátsó szándék, számítás. De engem ebben is mindig eligazít a belső hangom és a testérzeteim. Ami jó érzéssel tölt el és nem okoz rossz testi érzést, vagyis vegetatív reakciókat, az jó!

Ebben sokat még nem csalódtam. Olyanokkal igyekeztem magam körülvenni, akik igaz és jó emberek. Miért hazudnának? Mondják a szépeket, igazakat, de mondják azt is, ha valami nem kóser, nem jó. A szeretetből fakadó, igaz szavak hívője vagyok. Aztán persze ha mégis pofára esek, túlélem.

Sz. A. E./WMN: Nagyon jól áll amúgy ez a kék ruha, olyan vagy, mint a boldogság kék madara…

K. Á.: Na hiszen! De köszönöm.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Elena Medvedeva

Kazimir Ágnes, Szabó Anna Eszter