„Veled akarok lenni ott, ahol vagy: a sötétségben” – A The Sound of Silence című dal megható története

–

Arthur Garfunkel 1960-ban iratkozott be a Columbia Egyetem építészmérnöki karára. Az egyik szobatársa egy csóró, buffalói zsidó srác volt, Sanford Greenberg, akivel hamar összehaverkodtak, főként, hogy mindketten imádták a zenét. Esténként Garfunkel elővette a gitárját és énekelt, Greenbergnek pedig híresen jó volt a zenei ízlése: el is határozta, hogy DJ lesz az egyetem után. Annyira jó barátok lettek, hogy megfogadták, sohasem hagyják cserben egymást. Az örök barátságok ritkán tartanak örökké, és az ilyen fogadalmakat nem is veszik igazán komolyan az emberek. Azonban „Art és Sandy” esetében ez másként történt.

Greenbergnek hamarosan meggyengült a látása. Ráadásul egy jó darabig félre is kezelték, így hamarosan megvakult. Hazautazott Buffalóba, és fogalma sem volt, mit kezdjen az életével.

A céljai, az elképzelései romokban hevertek. Úgy érezte, hogy most már csak a sötétség vár rá. Ám a sötétség végül Art hangján szólalt meg. 

„Ő emelt ki a sírból” – írta Greenberg memoárjában, és ez valóban így is történt, ugyanis Garfunkel betartotta az ígéretét: nem hagyta cserben a bajban sem. Sandy után ment Buffalóba, és addig beszélt a lelkére, míg a fiú visszatért az egyetemre, hogy folytassa tanulmányait. Ez lehetetlen vállalkozásnak tűnt, hiszen abban az időben, 1961-ben nem voltak hangoskönyvek, vagy egyetemi jegyzetek Braille-írással. Ám Garfunkel, aki maga is egyetemre járt, esténként felolvasta a tananyagot a barátjának, hogy memorizálni tudja az előadásokon hallottakat. 

Hello, Darkness, my old friend…

Sandy Greenberg két dologban volt biztos. Az egyik, hogy mindent megtesz azért, hogy segítse a tudósokat a vakság elleni küzdelemben. Erre, hívő zsidóként fogadalmat is tett. A másik célja pedig az volt, hogy teljes életet éljen. Kikötötte, hogy nem fog fehér bottal egyedül botorkálni az utcákon. Ellenben a kutatásnak, a találmányainak akarta szentelni az életét, feleségre és családra vágyott. Garfunkel segítsége nélkül nem valósulhattak volna meg az álmai. Barátja önmagát sötétségnek nevezte, hogy humanizálja, és ezzel elviselhetőbbé tegye a vakságot Sandy számára. 

„Veled akarok lenni ott, ahol vagy: a sötétségben” – mondta egyszer Greenbergnek, és rendszeresen úgy köszönt be Sandy szobájába, hogy „Hello, Sandford! Itt van a sötétség, hogy segítsen neked!”

A hétköznapi dolgokat is újra meg kellett tanulnia vak fiúnak. Problémát jelentett az öltözés, a cipő bekötése, a reggeli elkészítése és ezer más dolog, amelyben a Garfunkel volt a segítője. De a legfélelmetesebbnek a közlekedés tűnt New York forgalmas utcáin, így azt nagyon sokat gyakorolták. Egy napon Greenbergnek be kellett mennie a Columbiára, de a barátja azt mondta, nem tudja egész úton elkísérni, mert neki is dolga van. Kis hezitálás után Greenberg vállalta, hogy egyedül teszi meg a nem rövid utat Manhattanben. Fehér botot, vakvezető kutyát a fogadalmához híven nem használt, így a járókelőknek sokszor fel sem tűnt, hogy egy vak emberrel van dolguk. Sandy többször megbotlott út közben, a homloka is megsérült, de sikeresen elérte a kampuszt. Akkor derült ki számára, hogy Garfunkel végig a nyomában lépkedett, hogyha valami komolyabb baj történne, azonnal tudjon segíteni. 

„Arthur tudta, hogy csak akkor válok igazán szabaddá, ha bebizonyítom magamnak, hogy képes vagyok közlekedni. És sikerült is, mert ezután úgy éreztem, hogy bármit meg tudok csinálni. Ez a pillanat volt az a szikra, ami miatt teljesen más életet éltem aztán, félelem nélkül, kétség nélkül. Ezért rendkívül hálás vagyok a barátomnak” – írta visszaemlékezéseiben Greenberg. 

404 dollár

Simon és Garfunkel középiskolás koruktól együtt zenéltek, ám Arthur egyetemi tanulmányai megszakították a közös munkát. 1964-ben azonban újrakezdték. Garfunkel mesélt zenésztársának Sandy Greenbergről és a barátságukról, így hamarosan megszületett a később klasszikussá vált dal: a The Sound of Silence. 

Greenberg Oxfordban tanult, amikor telefonhívást kapott Garfunkeltől, hogy segítségre lenne szüksége. Összeállt egy albumra való anyag a Simon&Garfunkel számaiból, de kiadáshoz hiányzik még 400 dollár. Nem tudna-e neki ennyit kölcsönadni Sandy, amit aztán a lemez bevételeiből majd visszafizet. 

Greenberg azonnal igent mondott, pedig neki is összesen 404 dollárja volt a feleségével közös számláján. De eszébe sem jutott, hogy ne adja oda szinte szó szerint az utolsó vasát is a barátjának. És persze biztosította róla, hogy nem kéri vissza a pénzt, amit egyébként Arthur egy darabig nem is tudott volna visszafizetni. Mert az első album hatalmas bukás lett. Senkit nem érdekelt a lemez, alig-alig fogyott belőle valamennyi. Ám egy év múlva a kiadó ötletére kislemezen kiadták a The Sound of Silence-et, ami kirobbanó világsiker lett, és mára már szinte klasszikus zenei műnek számít.

Sandy Greenbergnek azonban ez a dal sokkal többet jelentett egy sikeres könnyűzenei alkotásnál. A barátságuk himnusza volt, hiszen a mű így kezdődik: Hello darkness, my old friend/I've come to talk with you again…  

Mi lett később Sanford Greenberggel?

A Columbia Egyetemet kitüntetéssel végezte el, majd Oxfordban folytatta tanulmányait, és a Harvardon szerezte meg a mester és PhD fokozatát. Az első találmánya éppen az az eszköz volt, amelyen az idő alatt gondolkodott, amíg Garfunkel felolvasott neki. Egy olyan számítástechnikai eszközt alkotott meg, amely torzítás nélkül képes felgyorsítani az emberi beszédet.

A beszédtömörítő szoftveren évtizedeken keresztül dolgozott, és többek között az Sony és a General Electric is felhasználta a hangrögzítő berendezéseiben.

A találmányra a Fehér Házban is felfigyeltek, így Sandy Greenberg több jelentős tudományos projektben részt vehetett a hatvanas évek végén és a hetvenes években. Például az első holdraszállásnál ő is részt vett a holdjármű fedélzeti számítógépének a létrehozásában.  

2013-ban megalapított egy hárommillió dolláros díjat, amit minden évben annak a tudósnak ítélnek oda, aki legtöbbet tette a vakság gyógyításáért. 2013-ban az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémia tagjává választották.

2020-ban adta ki a visszaemlékezéseit, Hello Darkness, my old friend címmel. A könyvhöz Margaret Atwood írt utószót, aki posztgraduális hallgatóként a hatvanas években a Harvardon olvasott fel vak hallgatóknak.  

Greenberg azt írja a könyvében, hogy sokszor megkérdezik tőle fogyatékkal élő emberek, miként közelítsenek a világhoz, és ő mindig Einstein egy gondolatával válaszol. „A legszebb, amit megtapasztalhatunk, az a titokzatos. Ez minden igazi művészet és tudomány forrása. Aki már nem tud megállni, és megborzongani a csodálkozástól, az valójában halott, a szeme csukva van. Ha nem tudsz csodálkozni, akkor képtelen vagy megtapasztalni a mindennapi élet varázsát.”

Források: magazine.columbia.edu, rockandrollgarage.com, timesofisrael.com

Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ Lynn Goldsmith / Contributor

Miklya Luzsányi Mónika