„Ma már tudom: a szeretteim ezerszer inkább küzdenének az összeomlásaimmal, mint a hiányommal”

–

Az idei év első nyolc hónapjában összesen 1296 olyan megkeresés érkezett a Kék Vonal lelkisegély-szolgálathoz, amelyben megjelent az öngyilkosság gondolata, és már húsz alkalommal riasztották a mentőket a csapat ügyelői krízisben lévő telefonálókhoz. Az éjjel-nappal, név nélkül és ingyen hívható, kamaszokat és fiatal felnőtteket célzó vonalat több ezren hívják évente, és minden egyes hívás mögött másik sors lapul. A ma felnövő generációnak a szokásos kamaszkori problémák mellett szembe kell néznie a klímaszorongással, a közösségi média által generált elvárásokkal, az online zaklatással, és minden eddigi nemzedék közül nekik gyűlik meg leginkább a bajuk a mentális egészségükkel. 

Bár minden történet egyedi, a megjelenő érzések nagyon is hasonlóak: reménytelenség, önutálat, félelem, vagy hogy nincs kihez fordulniuk, és sosem fognak kiutat találni a fájdalmukból. 

Mint olyan fiatal felnőtt, aki régóta küzd a mentális egészségével, és még inkább mint nyilvános platformmal rendelkező alkotó, kiemelten fontos számomra, hogy beszéljek erről a témáról, így amikor a Kék Vonal meginvitált a kampányába, nem is volt kérdés, hogy elvállalom. Teljes szívemmel hiszem, hogy a beszélgetés és másokhoz fordulás a legerősebb fegyverünk a kérdést övező stigma ellen, és hogy amikor megosztjuk a saját történeteinket, azzal nemcsak hatalmasat léphetünk a gyógyulás felé vezető úton, de másokat is támogathatunk krízisek idején. Mivel már számtalanszor beszéltem itt a témáról, úgy döntöttem, a saját élményeim mellett elhozom három másik fiatal történetét (álnéven) arról, hogyan segített nekik a kommunikáció a démonjaikkal való megküzdésben. Remélem, hogy a szavaik másoknak is megüzenik: a segítség néha csupán egy gombnyomásra van. 

„Tévedsz, ha azt hiszed, örökké egy helyben állsz majd” 

Hajnal szülei sosem éltek harmonikus kapcsolatban, de mire a lány gimnazista lett, az üvöltözés és a fenyegetőzés mindennapossá vált az otthonában, és ennek még a válás sem vetett véget. A családi dráma elől menekülő tinédzsernek eleinte csak az új, idősebb baráti társasága jelentett vigaszt, akiket az elektronikus zenei szférán keresztül ismert meg, és ugyanebben a világban találta meg azt az eszközt, ami kezdetben tompította a fájdalmát: az alkoholt és a drogokat. „Nem függtem semmilyen szertől, csak az volt a lényeg, hogy ne legyek a valóságban – meséli a ma húszas évei közepén járó Hajnal.

– Utáltam a józanságot és azt gondoltam, sosem lesz olyan jó az életem, hogy megérje tényleg ott lennem fejben. Azt reméltem, egyszer majd nem ébredek fel.”

Végzős volt, amikor az akkori barátjával együtt letartóztatták kábítószer-birtoklásért, ám szerencsére mivel büntetlen előéletű volt, csak elterelésre küldték. A foglalkozásokon eleinte nem vett részt aktívan, csak várta, hogy véget érjenek, és újra szerhez juthasson, de mikor egyik nap látványosan rossz állapotban érkezett a gyűlésre, egy idősebb csoporttársa közbeavatkozott. Sétálni hívta őt a környékre, amiből egy négyórás beszélgetés kerekedett, és a lány ennek a napnak tulajdonítja, hogy ismét fordulatot vett az élete.

„A szüleim szinte sosem kérdezték meg, hogy vagyok, mit szeretnék, túlságosan lefoglalták őket a saját érzéseik” – meséli a lány, akinek ez volt régóta az első pillanat az életében, amikor valaki tényleg kíváncsi volt rá. Hajnal a beszélgetés után elkezdte komolyan venni az elterelést, és eltávolodott az addigi társaságától, idővel pedig egyre inkább megérezte: talán belőle is lehet egy napon boldog felnőtt. Egy gyógyulásra szánt egyéves kihagyás után beiratkozott pár képzésre a helyi egyetemen, tavaly diplomázott, és jelenleg éppen az első saját vállalkozása felépítésén dolgozik, amiben az iskolában megismert új párja támogatja.

„Ha öt évvel ezelőtt megkérdezett volna valaki, hogy hol leszek ilyenkor, biztosan azt mondtam volna, hogy vagy az út szélén egy árokban, vagy négy méterrel a föld alatt. Nagyon örülök neki, hogy tévedtem, és ha beszélhetnék az akkori énemmel, vagy bárkivel ebben a helyzetben, nekik is ezt mondanám el: tévedsz, ha azt hiszed, hogy örökké egy helyben állsz majd.” 

„Úgy akartam jelezni, hogy rosszul vagyok, hogy közben nem kell kimondanom” 

Tibi egyike azoknak az embereknek, akik látszólag ok nélkül váltak egyik pillanatról a másikra vidám kisgyerekből kínlódó kamasszá. A pubertáskor után a fiút fájdalmas gondolatok kerítették hatalmukba: gondjai voltak az önértékelésével, gyakran szenvedett pánikrohamoktól, és még a sport iránti szenvedélyét is elveszítette, holott azelőtt minden napját a kosárpályán töltötte. Az állapotánál csak az rémisztette meg jobban, hogy ezzel esetleg nehézséget okozhat a családjának, így kamaszkora első pár évében mindent elkövetett, hogy titokban tartsa fájdalmát.

„Mindenki aggódott értem, legjobban nyilván a szüleim, de senki sem tudta, miért lettem ilyen. Rettegtem, hogy ha látják, mennyire rosszul vagyok, akkor magukat fogják hibáztatni és nem akartam fájdalmat okozni nekik.”

Tibi azonban a színfalak mögött egyre boldogtalanabb volt, negatív érzelmei kihatottak iskolai teljesítményére, a szociális életére és a jövőbeni terveire is. A fiú, aki világéletében kitűnő tanuló volt és sportorvosnak készült, egyre többet hiányzott az iskolából. Napközben a házukhoz közeli erdőben bolyongott, és sokszor fantáziált arról, hogy bántja magát: „Úgy szerettem volna mindenkinek megmutatni, hogy szenvedek, hogy nem mondom ki. Nem tudtam, hogyan fejezzem ki, hogy segítségre van szükségem, mivel nem gondoltam, hogy megérdemlem. Senki sem bántott, semmi szörnyűség nem történt velem, akkor meg miért érzem így magam?”

Bár a fiú ügyesen titkolta kimaradásait a szülei elől, az egyik tanára megérezte, hogy többről van szó a szokásos kamaszkori dacnál. A férfi ultimátumot adott Tibinek: vagy elmondja a szüleinek, hogy lóg az iskolából, vagy őszintén beszél vele arról, mi zajlik a fejében. Tibi az utóbbi opciót választotta, és meglepve tapasztalta, hogy tanára egyáltalán nem kérdőjelezte meg az érzései érvényességét. Beszélgetésük hatására felkereste az iskolapszichológust, aki felkészítette őt a szüleivel való kommunikációra, hogy megfelelő segítséget kaphasson.

„Iszonyatosan nehéz volt a szemükbe nézni, és elmondani mindent, de az első perctől kezdve támogattak”

– emlékezik vissza Tibi, aki számára végül a rendszeres terápia mellett a gyógyszeres kezelés jelentette a megoldást. A mai napig vannak ugyan nehezebb időszakai, újra aktívan részt vesz az iskolai feladatokban, lettek barátai, és a pályára is visszatért. Ma már nem szégyelli a nehézségeit, sőt azt gondolja, részben ezeknek köszönheti, hogy érzékeny, kíváncsi felnőtté érett: külföldi egyetemi jelentkezéséhez erről írta az esszéjét, és több megjelölt intézménybe felvételt nyert. 

„Ha kicsivel később érkezik, az egész életét tönkretette volna az, ami itthon fogadja”

Nem sokkal azelőtt, hogy elkezdte volna az első osztályt, Panka szülei egyszerre kaptak előléptetést a munkahelyükön, így nagyon megkönnyebbültek, amikor az egyik szomszédjuk felajánlotta, hogy néha hazakíséri a gyerekeket az óvodából. A döntés azonban tragikus következményekkel járt: a megbízhatónak tűnő nő szexuálisan bántalmazta a rábízott kislányt. Szerencsére az addig cserfes, nyitott Panka hirtelen megváltozott viselkedése gyorsan szemet szúrt az óvó néniknek, akik értesítették a családot, és együtt fényt derítettek a történtekre. Ám hiába cselekedtek hamar, Pankában addigra eltört valami – ekkor kezdődött meg a pánikrohamokkal és a kényszeres gondolatokkal folytatott harca.

A következő években több időt töltött szakembereknél vagy az ágyában fekve, mint a társai között, kamaszkorára a családján kívül szinte szóba sem állt senkivel, az iskolát pedig magántanulóként folytatta. Önbántalmazással, öngyilkossággal kapcsolatos gondolatai egyre gyakoribbá váltak, és egyre nehezebbnek találta, hogy leküzdje őket.

„Undorodtam magamtól, mintha mérgezővé váltam volna attól, hogy ez történt velem”

– mondja el Panka, aki mély bűntudatot érzett, amiért nem javul az állapota, és egyre inkább hitte, hogy nélküle sokkal boldogabb és felhőtlenebb életet élhetnének szerettei. Végül elhatározta, hogy véget vet az életének, és csupán a puszta szerencsének köszönhető, hogy nem járt sikerrel. Az öngyilkosságát egy olyan napra időzítette, amikor tudta, hogy jó ideig egyedül lesz a házban, azonban egy nem várt látogató megállította őt:

„Teljesen véletlenül elmaradt az öcsém edzése, előbb jött haza. Amikor megláttam őt, összeomlottam, és csak arra tudtam gondolni, hogy ha kicsivel később érkezik, az egész életét tönkretette volna az, ami itthon fogadja.” 

A felismerés hatására még aznap este leült a családjával, hogy őszintén elmondja nekik, fél, hogy bántani fogja magát. Az orvosai tanácsára három hónapra befeküdt egy magánklinikára, ahol nemcsak terápiát és gyógyszereket kapott, de megismerte egy sorstársát is, akiben barátra lelt. Bár az iskolához még most sem érzi elég stabilnak magát, otthon egyre felszabadultabb, és már nem gondolja úgy, hogy jobb lenne nélküle.

„Elfogadtam, hogy sok nehézséget okoztam a családomnak, de tudom, hogy ezerszer inkább küzdenének az összeomlásaimmal, mint a hiányommal. Szóval maradok, csinálom, és remélem, egyszer tudok másoknak is segíteni abban, hogy feldolgozzák a traumáikat.” 

„Amit láthatóvá teszel, azzal képes vagy megküzdeni”

Nyáry Luca tizenhárom éves volt, amikor édesanyját agydaganattal diagnosztizálták, tizennégy évesen pedig már a temetésén olvasott fel egy százszor összegyűrt papírról. Tizenöt éves korára már tudta, hogy bármit hajlandó lenne megtenni azért, hogy ne érezze tovább a fájdalmat – még akkor is, ha ez azt jelentené, hogy kitörli magát a világ szövetéből – ám a bizonyosság ellenére is, jó pár olyan dolog várta még, amit nem tudhatott előre. Nem tudta például, hogy tizenhét évesen elég erős lesz ahhoz, hogy könyvbe foglalja a történetét. Fogalma sem volt arról, hogy húszévesen találkozik azokkal az emberekkel, akik előtt egyetlen részét sem kell rejtegetnie. Azt sem sejtette, hogy huszonkét évesen a Kék Vonal nagykövete lesz, és több ezer embernek beszél arról, mekkora ereje van a kommunikációnak a sötétséggel szemben. Pedig abban, hogy most itt lehet, nem kis szerepe volt ugyanennek a lelkisegély-vonalnak.

Amikor egy különösen borzalmas nap után zokogva elindult a Margit híd felé, ahol egy évvel azelőtt elmondták neki, hogy az anyja sosem fog felépülni, és felhívta a számot, hogy elmondja, nem akar élni, ráébredt: ez a kijelentés azonnal egy kicsivel kevésbé érződik igaznak, ha megoszthatja mással.

Onnantól kezdve minden egyes alkalommal, amikor hajlandó volt beszélni a fájdalmáról, az csökkenni kezdett. Amikor úgy döntünk, hogy megosztjuk a szenvedésünket másokkal, az megszűnik láthatatlannak lenni. Amit pedig látsz, azzal képes vagy megküzdeni. És bármi legyen is az, tudd, hogy mindig lesznek olyanok, akik hajlandók harcolni érted. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Moore Media

Nyáry Luca