„Van, hogy kinyújtja a gyerek a kezét, de nincs, aki megfogná”

–

Nagyon hosszú és nehezen építhető az a bizalmi híd, ami ahhoz kell, hogy egy anonim szolgálatot hívó gyerek, aki eddig egyedül küszködött nagyon nehezen vállalható témákkal (mint például falcolás, evészavar, depresszív, kényszeres tünetek vagy éppen a szuicid késztetések), megadjon magáról személyes adatokat azért, hogy konkrét lehetőségeket keressünk számára, illetve felvegyük a kapcsolatot olyan szakemberekkel, akik személyes segítséget tudnak számára nyújtani. Időnként mégis sikerül ez a hídépítés, és utána nálunk a labda, hogy méltók legyünk a hívó bizalmára. És ez bizony egyre nehezebb. 

Legbátrabban még az iskolapszichológust és a családsegítő központokban dolgozó pszichológusokat ajánljuk, illetve próbáljuk felkeresni

Ezzel az úttal minimum két gond is szokott lenni: az egyik, hogy nincsenek. Iskolapszichológust eleve csak ott kell alkalmazni, ahol a tanulói létszám eléri az 500 főt. Így éppen azok a kistelepülésen működő, kis létszámú iskolák iskolák esnek ki ebből a szolgáltatásból, amik jellemzően távolabb vannak a pedagógiai szakszolgálattól, családsegítő központtól, de egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy ott sincs iskolapszichológus, ahol papíron van. Éppen keresnek, éppen elment, éppen tartósan távol van. Hasonló a helyzet a családsegítő központokkal. Egyre kevésbé merjük állítani: ott lennie kell ingyenes pszichológusi ellátásnak, mert ezekben a munkakörökben is egyre több a betöltetlen státusz.

A másik gond, hogy ha van is, nem kompetens azokban a jellemzően pszichoterápiát igénylő esetekben, amikben támogatásra szorulna a megkeresőnk. Ezek többnyire olyan állások, amelyekben nagyon sok pályakezdő pszichológus dolgozik, szakpszichológus végzettség, klinikai képesítés, módszerspecifikus továbbképzések nélkül. Gyakran az sem evidens, hogy van a szakember mögött egy team, tapasztaltabb kollégákkal, vagy hogy a munkahely biztosít szupervíziót.

Fontos tudni, hogy az egyetem öt éve nem készíti fel a pszichológusokat arra, hogy lelki betegségeket diagnosztizáljanak, és különösen nem arra, hogy gyógyítsanak. Így ha azt hallják, hogy egy gyerek bántja magát, öngyilkossági gondolatai vannak, vagy olyan tüneteket mutat, amik utalhatnak serdülőkori depresszióra, evészavarra vagy más pszichés betegségre, jogosan javasolják a területileg illetékes gyermekpszichiátria felkeresését. A gyermekpszichiátriák viszont olyan mértékben túltelítettek, hogy annak ellenére jellemző a több hónapos várólista, hogy egyre nagyobb kapacitást fordítanak a sürgős esetekre és a diagnosztikára. Közben viszont a hosszabb távú terápiák kiszorulnak a rendszerből. A gyermekpszichiátriai vizsgálatok, esetleg osztályon töltött napok után a gyerek még mindig ott áll terápiás segítség nélkül, de legalább már egy papírral több van a kartonjában, rajta a javaslat a pszichés megsegítésre. 

A következő kör lehet a pedagógiai szakszolgálat,

amelynél nagyobb teamek dolgoznak együtt, legalább jobb eséllyel van klinikai szakpszichológus és/vagy kicsit tapasztaltabb kolléga. Azonban az utóbbi időkben már a szakszolgálatok kapacitása is csökken, míg a hozzájuk rendelt feladatok száma növekszik. A megváltozott feladatok, a gyakran vállalhatatlan körülmények és nem utolsósorban a pedagógusi bértábla kilátástalansága miatt a szakszolgálatokban is egyre inkább fokozzák az ellátás hiányait a betöltetlen álláshelyek. Az is jellemző, érthető módon, hogy mire egy-egy munkatárs eljutna odáig, hogy valós mentora legyen a pályakezdő kollegáknak és tudja vinni a nehezebb eseteket, már a felmondását fontolgatja.

Amit ezekben az esetekben el tudunk érni a Kék Vonal beavatkozásával, az talán egy kicsit több figyelem az iskolapszichológustól, ha van. Ha nincs, akkor osztályfőnöktől, szociális segítőtől, családsegítőtől. Nem akarom lebecsülni ennek a support funkciónak szerepét, de látni kell, hogy ez nagyon messze van a gyerekek szükségleteitől és a gyerekek jogszerű mentális egészségügyi ellátásától.

Amikor a gyerekek köré font háló ennyi helyen szakadt, senki nem lehet biztos benne, hogy nem az ő kliensével, tanítványával, gondozottjával fog megtörténni a következő tragédia.

Ráadásul nagyon sok történetben kiderül, hogy a kamasz tünetei mögött ott van egy sokproblémás család,

amelyben szinte minden családtagnak és a családnak mint rendszernek is segítségre lenne szüksége. Sokszor a szociális gondok, a feldolgozatlan veszteségek, az elhúzódó válási háború, más esetekben a családban jelenlévő erőszak, és/vagy a szülők pszichiátriai, addiktológiai problémái állnak egy önmaga ellen forduló tizenéves szenvedéseinek hátterében. Így gyakran nem is egy szakember, hanem szakemberek együttműködése tudná elősegíteni azokat a változásokat, amelyek legalább ahhoz kellenek, hogy meglegyen az a biztonság, ami nélkül nem is lehet elkezdeni egy feldolgozó terápiát. Hiszen nincs értelme feldolgozásról beszélni, ha a traumák, a sérülések újra és újra ismétlődnek.

Így sokszor minden segítő csak a csodára, pontosabban a gyermek felnőtté válására vár, amikor már lehet őt arra biztatni és abban támogatni, hogy akár a családja ellenében is tegyen magáért és vállaljon felelősséget saját pszichés jóllétéért, és ennek érdekében, ha kell, kezdje el feldolgozni a gyerekkorában elszenvedett traumákat.

No nem mintha ez olyan egyszerű lenne, hiszen ha ez egyáltalán lehetséges, a fiatal felnőttek társadalombiztosítás által finanszírozott pszichiátriai ellátása és pszichoterápiához való hozzáférése még korlátozottabb, mint a gyerekeké.

A mentálhigiénés ellátás egyik legfőbb nehézsége, hogy nincs elég szakember

A másik jellemző probléma, hogy a szakemberek képzése, felkészültsége és a terepen tapasztalt igények, szükségletek sokszor nem fedik egymást. Ha egy fiatal a pszichológussá válásában csak a kötelező egyetemi tanulmányokra hagyatkozik, a diplomaosztója másnapján könnyen azon kaphatja magát, hogy anatómiai ábrákon eligazodni, korrelációt számolni vagy a pszichológia nagyjainak gondolataiból idézni jobban tud, mint kapcsolódni egy lelki támaszra szoruló emberhez.

Vannak hangsúlyeltolódások a különböző egyetemek és mesterszakok között, de jellemző, hogy a friss diplomás pszichológus sem jogosultságban, sem kompetenciákban és kompetenciaérzetben nem kész segítő szakember. Ez sok szakmai úton így van: az iskola adja az elméleti alapokat és az információkat ahhoz, hogy utána a pályakezdő fiatal már tájékozottan tudjon orientálódni, és a további terveinek megfelelően keressen állást, ahol majd teammunkában, mesterek szárnyai alatt elkezdődik a szakemberré válása, aminek része lehet egy-egy továbbképzés, tanfolyam, workshop, szakirodalom-böngészés.

A gond, hogy a jellemzően első munkahelyeken (iskolákban, családsegítő központokban, szociális intézményekben, gyermekotthonokban) már az első hetekben nagyon komplex esetekkel találkozik a pszichológus. Hivatalosan sem diagnosztizálni nem tudja a hozzá fordulókat, sem terápiát nem nyújthat, de valamit kezdenie kell a helyzettel, már csak azért is, mert bárhová delegálná is tovább az esetet, hónapos várólistákkal találkozik.

Ha elvárás, hogy ezekben a munkakörökben pályakezdő pszichológusok hasznos munkát tudjanak végezni, akkor ehhez sokkal jobban kell igazodnia az képzésüknek. Krízishelyzetek felismerése, veszteségfeldolgozás kísérése, a stresszel való konstruktív megküzdés támogatása, a megküzdési készségek fejlesztése, a bántalmazás prevenciója és kezelése olyan feladatok, amelyek nem várják meg a szakképesítéseket. A munkakörök betöltésének első percétől segítő beszélgetést, érzelmi támogatást kell tudni adni traumatizált, pszichés betegségekkel vagy személyiségzavarral élő klienseknek is – a legoptimistább megfogalmazás szerint is esetleges, hogy erre mennyire érzi magát felkészültnek és felhatalmazottnak a pályakezdő pszichológus. 

A rendszer alapjait érintő, az oktatásügy, a szociális szféra és az egészségügy összehangolt átalakításával, az erőforrások átcsoportosításával, az állami ellátóhelyeken dolgozók bérének rendezésével és a pszichológiai képzés újragondolásával is csak évek múltán lenne remélhető, hogy ez a rengeteg gyereket nap mint nap veszélyeztető helyzet jó irányban változzon.

Jó lenne itt valami bölcset írni arról, hogy addig is mit csináljunk…

Amit tehetünk, az az, hogy összefogunk. Szülő, pedagógus, családsegítő, pszichológus, pszichiáter és minden szereplő, aki egy-egy gyerek ügyében érintett. Mert sokszor nemcsak az van, hogy „rossz a rendszer”, de a rendszer szereplői is megnehezítik, vagy legalábbis nem igazán könnyítik meg egymás dolgát. Nincs együttműködés, nincs bizalom, sok a sérelem, az előítélet vagy éppen rossz tapasztalat miatti távolságtartás. De ezzel a távolságtartással a lyukak a hálón még nagyobbra tágulnak. Amikor ennyire nyilvánvaló, hogy kevés a gyermekpszichiátriai, illetve általában az ingyenes mentálhigiénés ellátás kapacitása, amikor mindenki tudja, hogy a rossz családi rendszerekből csak szintén nem híresen jó rendszerekbe lehet gyerekeket kiemelni, átmenteni, amikor egyaránt túlterhelt szülő, pedagógus, szociális munkás, akkor életbe vágó az együttműködés a gyerekek érdekében.

Amikor már nagy baj van, tragédia történik, mindig felerősödik a kérdés, kinek mi lett volna a dolga. Tegyük fel ezt a kérdést megelőző jelleggel is, azaz ne a felelősség forró labdáját dobáljuk csak egymásnak, hanem minden lehetséges fórumon közösen szólaljunk fel szülőként, szakemberként, érintettként a rendszerhibák és az ellátatlanságból fakadó veszélyhelyzetek miatt!

Arra, hogy nincs pszichoterápiára lehetőség, nem lehet az a válasz, hogy nem írom le, hogy pszichoterápia javasolt, ha szakmailag azt látom indokoltnak, ahogy a rozsdás nehézkességgel reagáló és ezer sebből vérző gyermekvédelmi rendszer sem lesz attól jobb, hogy ha kevesebb jelzés születik. A rendszer nemcsak hiányos, de sokszor átláthatatlan és esetleges is. Akkor van esély, hogy a velünk kapcsolatba kerülő gyerekek, családok érdekében kihozzuk belőle a legtöbbet, ha személyes kapcsolatokat építünk, ha közösen gondolkodunk, ha szülőként a szakembert, szakemberként a szülőt és minden esetben az érintett gyereket partnernek tekintjük, és transzparensen, nem egy védhetetlen rendszert védve, de a szakmaiság utolsó morzsáit őrizve keressük minden helyzetben a lehető legjobb, vagy legalább kevesebb kárral járó utakat. 

Ezek az utak ráadásul gyakran nem is utak, inkább vékonyka, kifeszített kötelek, amelyeken csak nagyon óvatosan egyensúlyozva lehet lépegetni, figyelve a gyerek legjobb érdekére, a szakmaikompetencia-határokra és a személyes önvédelemre. Az egyes gyerek érdeke azt kívánja, hogy kiszorítsuk számára a legtöbbet, ami elérhető. Van egy ideális kép, hogy mire lenne az adott gyereknek szüksége, és van a realitás, hogy miből tudunk levest főzni. Nagyon fontos, hogy úgy készüljön ez a hamis gulyás, hogy közben jelezzük, mi hiányzik belőle. Azaz ha nincs tb-alapon elérhető pszichoterápiás lehetőség és a család nem tud magánrendelést megfizetni (vagy magánúton sem érhető el szakember), akkor lehet örülni annak, ha legalább az iskolapszichológushoz tud rendszeresen fordulni, vagy ha a családsegítő központban van lehetőség pszichológiai tanácsadásra, esetleg segítő beszélgetésekre egy mentálhigiénés szakemberrel, de ne ettől várjuk, hogy a pszichés betegségek gyógyuljanak, diszfunkcionális családok vagy bántalmazó iskolai közösségek kezdjenek jobban működni. Miközben azt is jó reálisan látni, hogy a hatékony pszichoterápiához nemcsak pszichoterapeuta kell, hanem terápiára alkalmas kliens is, és mögötte egy olyan biztonságos közeg, amely lehetővé teszi a terápiás eredmények megtartását.

A rendszer egyre inkább csak úgy tud működni, ha mindenki átlép saját és szakmai határain

A szülő képezze magát fejlesztőpedagógussá vagy betegápolóvá, a pedagógus legyen egy kicsit pszichológus is, a családsegítő addiktológiai konzulens, az iskolapszichológus gyerekfelügyelő vagy éppen napközis nevelő. Egyre inkább az a már nem is kimondatlan elvárás, hogy aki segítőnek áll, ne nézze a munkaidőt, annak ne legyen hétvége, annak mindig a kliens legyen az első – akár a saját családja, a saját megélhetése, akár a saját egészsége árán is.

Persze az egyéni felelősségvállalás nagyon fontos. Az önkéntesként, civilként, magánemberként hozzáadott érték gazdagít minden szolgáltatást, és önmagában is hatalmas pozitív üzenete van a gyerekeknek, ha a hivatásszerűen gyerekekkel foglalkozó szakemberek mellett is vannak felnőttek, akik magánemberként vagy egy szervezet önkénteseként tesznek a gyerekek jóllétért, de erre nem lehet rendszereket építeni. A huszonegyedik században sem az egészségügyet, sem az oktatásügyet, sem a szociális szolgáltatásokat nem lehet közadakozásból és magánemberek jó cselekedeteiből fenntartani. Ez így fenntarthatatlan és veszélyes! Nemcsak az egyének, de a rendszer szintjén is. Vékony homokréteget szórunk csak a halálos aknákra. Ideig-óráig el lehet fedni, hogy mekkora a baj, de ettől senkinek nem lesz jobb.

A Kék Vonal segítőinek az egyik legfontosabb, vissza-visszatérő üzenete a gyerekeknek és fiataloknak, hogy ha baj van, kérj segítséget! Sokszor tovább is kell menni, és mivel a világ nem igazságos, és sokszor kicsit sem empatikus hely, arra is kell biztatni a gyerekeket, hogy ha nem hallják meg, kérj hangosabban segítséget, és ha nem reagál az első megszólított felnőtt, menj tovább, és keress valakit, aki megért és komolyan vesz. De van, hogy ez sem elég. Van, hogy egy gyerek hangja önmagában nem elég. Van, hogy kinyújtja a kezét, de nincs, aki megfogná. Nincs orvos, nincs pszichológus, nincs másik iskola, nincs megoldás. És ez nem a gyerekek felelőssége.

Most a felnőtteknek kell egyre hangosabban kérniük, egyre hangosabban kiabálniuk, követelniük, vészharangokat kongatniuk a gyerekekért.

Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány

Telefon/fax: +36-1/354-1029

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Brian Niles

WMN szerkesztőség