–

Ahogy valószínűleg nektek is, nekem is megvannak a kedvenc szenvedő művészeim

Nem nehéz megmondani, hogy miért vagyunk így oda értük, hiszen ezek a mélyen traumatizált és letargikus figurák megszemélyesítik a legsötétebb pillanatainkat, és valami gyönyörűt faragnak belőlük. Számomra Elizabeth Wurtzel volt az első. A New York-i szerző és zenei újságíró, akinek Prozac-ország című könyve nagyon korán, tizennégy éves koromban akadt a kezembe, amíg apámra vártam egy könyvesboltban. Wurtzel elképesztően pontosan írta le azt az állapotot, amiről pár évvel később megtudtam, hogy bipoláris zavarnak hívnak, és hogy én is együtt élek vele. Azonnal megértésre találtam a szavaiban, amiket gyakran felidéztem, amikor a kamaszkorom vége felé az első saját könyvemet írtam ugyanebben a témában, és arra késztettek engem, hogy tudatosan kutassak a hozzám hasonló alkotók után.

Beleszerettem Elliott Smith és Szécsi Pál melankolikus zenéjébe, Stephen King „rendezetten őrült” történeteibe, József Attila minden sorába és Mike Flanagan a gyászt egyszerre kőkeményen és leheletfinoman megragadó filmjeibe. Lenny Bruce pofátlanul modern stand-up előadásaiba. Jean-Michel Basquiat örök életű képeibe. És a mai napig azt gondolom, hogy a Szomorú vasárnap a legszebb dal, amit valaha írtak.

Amióta az enyém elkezdődött, mindig nyugalmat találtam mások szomorúságában

Jólesett látni, hogy az emberek pont ezért szeretik őket ennyire. Hogy

azok a dolgok, amiket sosem tudtak bennem szeretni a körülöttem élők, valamivé építve hasznosak és gyönyörűek lesznek.

Szóval – ahogy sok fiatal művész –, én is elkezdtem hinni abban, hogy a tehetséget fájdalommal nyerjük el, hogy a traumák, amiken osztozunk, valamiképp kiemelkedővé formáltak minket. És nem is csak ezeknek az embereknek a puszta létezése látszik igazolni ezt a nézetet, hanem az olyan alkotások is, amelyek feldolgozzák a témát. Elég megtekinteni Edvard Munch A sikoly című képét, elolvasni Sylvia Plath Üvegbúra című könyvét, vagy akár a Csillag születik bármelyik változatát megnézni ahhoz, hogy lássuk: a szenvedő zseni alakja már évszázadok óta lázban tartja a művészetek kedvelőit. 

„A női skála összes árnyalatát képes vagyok magamban erősíteni” – Interjú Szilágyi Csenge színésznővel

Kult – 2021. október 10. – kn

 

És persze nemcsak őket, hanem a tudományt is

Bár a nézet ellen, és mellett is számtalan érv szól, az biztos, hogy a mentális betegségek és a kreativitás közötti látszólagos kapocs sok kutatót foglalkoztat. Jó lenne azt mondani, hogy valamelyik oldalnak igaza van, de sajnos a kérdésre, miszerint kreatívabbak-e a mentálisan beteg emberek, nem létezik egyértelmű válasz. A kreativitás instabilitáshoz való kapcsolását elvetők közül, talán a svéd Karolinska Intézet 2013-as kutatása a legismertebb, amelyben összevetették a Svédországban élő, bejegyzett pszichiátriai kórtörténettel rendelkező személyek adatait, és arra jutottak, hogy a közöttük művészettel foglalkozók arányaiban nincsenek többen a nem kreatív munkát végzőknél. Az egyetlen kivételt a hangulati zavarokban szenvedők képezték, akiket nyolc százalékkal esélyesebbnek találtak arra, hogy írók, fotósok vagy táncosok legyenek. Egy, a hazai Semmelweis Egyetem által végzett kutatás már ennél is lehangolóbb eredményekre jutott, amikor százhuszonnyolc egyénnel előbb egy kreativitást mérő, majd egy genetikai tesztet végeztek. Azt állapították meg ugyanis, hogy azok, akik hordoznak mentális betegségekre hajlamosító géneket, kreatívabbnak minősültek, mint azok, akik nem. De a deCODE Genetics kutatóintézet még ennél is biztosabbnak látja a kettő közti kapcsolatot: a dr. Kári Stefansson neurológus vezetésével lefolytatott kutatás során ezer – kreatív szakmát végző – izlandi ember vizsgálata során azt vették észre, hogy más beállítottságú csoportokhoz mérve, tizenhét százalékkal gyakrabban találtak bennük olyan géneket, amelyek skizofréniával vagy bipoláris zavarral hozhatók összefüggésbe.

Ám még ezek az eredmények sem bizonyítják kétségtelenül, hogy a művészek hajlamosabbak lennének a mentális betegségekre, tekintve, hogy a kreativitás nehezen mérhető, sok formája létezik, és a kutatások sokszor nem veszik figyelembe a vizsgált személyek mentális állapotának különböző, lehetséges fokozatait. Például, míg egy enyhe depresszió alkotásra késztethet, egy tévképzetekig fajuló mániás epizód már nem valószínű, hogy hasznára lesz az elszenvedőjének (és ezt tapasztalatból mondom). 

De ha a kreatív emberek genetikailag nem feltétlenül hajlamosabbak arra, hogy mentális betegségekkel küzdjenek, akkor miért létezik ennyi belőlük?

Miért van az, hogy ha az ember kinyit egy irodalom, egy média vagy egy művészettörténet tankönyvet, szinte minden életrajzban szenvedést talál? 

A válasz egyszerű.

Nem minden művész szenved, de magasabb rendűnek tartjuk azt a művészetet, ami szenvedésből született, mint azt, ami nem. Ezek az alkotók tovább fennmaradnak a köztudatban, mert azonosulunk a tragikus történetükkel, és felértékeljük a munkájukat. Valamivel kompenzálni akarjuk ugyanis a nehézségeket, amikkel szembe kellett nézniük. Erről Wijnand van Tilburg pszichológus végzett 2014-ben egy kísérletet a Southampton-i egyetemen, amelyben harmincnyolc diákját két csoportra osztotta, és megmutatta nekik Vincent van Gogh Napraforgók című festményét. Az egyik csapatnak semmilyen információt nem adott át a festőről, míg a másiknak elmesélte az esetet, amikor a festő megcsonkította saját fülét. Ezután arra kérte a diákokat, hogy értékeljék a festményt. Az eredmény egyértelmű volt: azok a diákok, akik ismerték van Gogh történetét, a művet is értékesebbnek találták, míg azok, akik nem tudtak erről, kevésbé ítélték kiemelkedőnek a festményt. 

Bár értékelem ezeket a kutatásokat, és nagyon is kíváncsi vagyok a tudomány válaszaira, a végén ezek is csak kísérletek egy sokkal komplexebb, alapvetően érzelmi jelenség megmagyarázására.

Az én személyes véleményem szerint, a mentális betegségek nem a tehetség, a művészetre való fogékonyság okai, sokkal inkább vonzatai. Az érzékeny lelkű és traumatizált emberek azért vonzódnak a művészethez, mert segít nekünk feldolgozni ezeket a nehézségeket.

Azért fordulunk a művészethez, mert sokunk számára ez a legtermészetesebb út arra, hogy megfogalmazzuk, ami bennünk zajlik. Ez viszont gyakran csap át abba a nézetbe, hogy az alkotásaink csak akkor lehetnek igazán értékesek, ha mi magunk szenvedünk.

Például én logikusan felfogom, hogy nem azért vagyok jó abban, amit csinálok, mert szarul érzem magam, hanem mert alapból megvolt bennem az erre való hajlam, és ezt használom arra, hogy értelmet adjak a fájdalmamnak, de sokszor nem így érzem. Olyan művész vagyok, aki a szomorúságából építkezik a legtöbbet, és azok a műveim a legnépszerűbbek, amik erről szólnak. Én vagyok a gyerekes, reménykedő depressziós csaj, és sokan pont ezt szeretik abban, amit csinálok. És emiatt gyakran rettegek attól, hogy ha már nem lennék boldogtalan, a munkám megszűnne egyedi lenni. Félek, hogy ha elengedném a fájdalmamat, akkor az egész a semmiért volt, hogy azok az emberek, akiket elvesztettem, eltűnnének vele együtt, mert ez a fájdalom bennem az utolsó dolog, ami utánuk maradt. Félek, mert sosem voltam boldog felnőtt, és nem tudom, milyen lennék, ha az lennék. Még most, a boldogság kapujában állva sem merek teljesen átlépni rajta, mert nem tudom, mi vár a túloldalon.

De azt is baromi helytelennek találom, hogy hagyom magam ezt érezni. Nem gondolom elfogadhatónak, hogy azt üzenjük művészek millióinak, hogy a fájdalmuk teszi értékessé őket. Mert ezzel azt mondjuk nekik, hogy a boldogtalanság jutányos ár valami szépért cserébe. 

  

Én viszont szeretem azt gondolni, hogy nem ez az, amitől egy alkotás elismerésre méltó lesz

A Csillagos éj nem azért bámulatos és időtálló, mert van Gogh skizofrén volt. Seress Rezső nem a Szomorú vasárnapért halt meg. Ahogy Heath Ledger játékát sem a függősége tette felejthetetlenné.

Hanem pont ezek vették el őket tőlünk, és mindazoktól, akik szerették őket. Elvettek tőlünk száz meg száz, még zseniálisabb lehetséges művet, mert tönkretették és megölték azokat, akik megalkothatták volna őket. Pedig megértem. Megértem miért akarjuk azt hinni, hogy az a sok borzalom és szenvedés, amin keresztülmegyünk, valamiképpen különlegessé tesz minket. De nem tesz azzá, csak boldogtalanná. Amitől különlegesek vagyunk, az az összes többi fantasztikus és vibráló dolog, ott a szenvedés alatt. És tartozunk annyival a művészeknek, akiket csodálunk, hogy nem várjuk el tőlük, hogy a fájdalmukkal fizessenek a mi szórakoztatásunkért. 

Nyáry Luca

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/blackdovfx