–

Tizenhárom voltam, amikor először jártunk itt. Városi gyerek vagyok, Budapesten nőttem fel, de szerencsére a nyarakat általában a nagyszülőknél vidéken, vagy különböző iskolai táborokban tölthettük a tesómmal. Mindig imádtam a nyári táborok hangulatát, a „normális” kerékvágásból való kiszakadást, hogy egész nap kint lehetünk, és este sem kell korán lefeküdni, nyugodtan dumálhatunk, ameddig csak kedvünk tartja. Ez a tábor viszont a szokásosnál is izgalmasabb volt. Sosem kempingeztem még előtte, legfeljebb a nagyszüleim kertjében (bár ez sem tartott sokáig, a sátor hamar a nappaliba költözött, de ez egy másik történet).

Ebben a kempingben kicsit a világ végén érezhettük magunkat, kevés térerővel, határtalan csillagos égbolttal, vízparttal, kenuzással, és egy szabad szellemű táborvezetővel, akinek minden szabálya csak azt szolgálta, hogy ne essen bajunk. Bár ő felelősséggel tartozott értünk, mi meg épphogy csak kamaszkorba léptünk, mégis egyenlő partnerként kezelt minket. Nem éreztük, hogy a fejünk fölött történnének a dolgok. Minden döntés közösen született, közös megegyezésnek tűntek a határok és a keretek, amihez így mindannyian sokkal szívesebben tartottuk magunkat.

Egész héten mezítláb csattogtunk, ha úgy tartotta kedvünk, a szabad ég alatt aludtunk a sátor helyett, miénk volt az egész világ, így számomra nem is volt kérdés, hogy a következő évben is jönni szeretnék.

Ekkor már a szerelmemet is elhoztam magammal, és bár eleinte vonakodott, hamar megtalálta ő is a helyét. Minden napot együtt tölthettünk, órákat dumáltunk, nem vártak minket haza a szülők este hétre. Egyik este a vihar miatt beázó sátrak miatt végül úgy alakult, hogy az ő sátrában aludtam. Végtelen zavarban feküdtünk egymás mellett a hálózsákjainkban, mint két fatörzs, de azért kézen fogva aludtunk el. Itt ébredtünk először egymás mellett reggel.

A következő években a közös nyaralásaink lettek ezek a kempingezések. Ahogy „utánpótlásként” felnőttünk, és mi is egyre inkább kivettük a részünket a táborok megtartásából, már közös sátorban aludtunk, ami akkor felért számunkra egy összeköltözés boldogságával.

A kemping biztonságos környezetében nyugodtan bulizhattunk, éjszakázhattunk, a barátainkkal együtt próbálgattuk a határainkat, mert tudtuk: vigyázunk egymásra.

Még mindig mezítláb voltunk, és az is tovább emelte a szabadság érzését, hogy szinte az egész hetet fürdőruhában töltöttük, este is csak felkaptunk rá egy pulcsit. Hiszen mindenki más is így tett, így nekem sem kellett amiatt aggódnom, hogy mit fognak gondolni a kinézetemről a többiek.

Ezeket a heteket mindig egyfajta párhuzamos valóságként éltem meg. Ahogy a kempinghez közelítettünk az ismerősen rázós úton, ahogy sorra elment mindannyiunk telefonján a térerő, ahogy meghallottuk a duzzasztó csobogását, tudtam, hogy megérkeztünk. Ismerős zenék, ismerős emberek, ismerős helyszín. Csak feldobtuk a függőágyat, lerúgtuk a cipőt, és megérkeztünk a teljes szabadságba. Éjszakai fürdőzések, szakadó esőben táncolás, nagy nevetések, az első fröccs, végeláthatatlan beszélgetések a stégen, hullócsillag-les. Nem kellett időre hazaérnem, nem kellett idegen emberektől tartani, és azon sem agyaltam, hogy ki mit gondol rólam.

Nem voltam minden percben hasznos, se szép, se összeszedett. Időnként csak úgy voltam, mindenfajta cél nélkül.

Ahogy a külvilág egyre jobban elhitette velünk, hogy ideje felnőni, annál nagyobb értékkel bírtak számomra a kempingben töltött hetek, ahol kevésbé nyomasztott a jelen, és kevésbé nyomasztott a jövőm is. Az évek alatt több barátunkat is elhoztam ide, hátha ők is megtapasztalják azt a szabadságot, amit nekem jelent ez a hely. Vannak, akiknek átjött, vannak, akiknek kevésbé.

Huszonhárom vagyok. Táborokat már nem tartunk, a társaság is átalakult részben, de a saját kedvünkért még mindig igyekszünk elszabadulni pár napra a kempingbe, evezni egy kicsit, feltöltődni. Április óta arra vártam, hogy megérkezzünk végre, és bár idén ez egészen a nyár végére tolódott, megérte türelmesnek lenni. Régen hiába töltöttük szinte minden hétvégénket együtt, mégis alig vártuk az evezéseket, hogy együtt lehessen a társaság. Most sok barátunkat hónapok óta nem láttuk, így igazi ünnep, hogy sikerült összehoznunk a kempingezést, még ha csak pár nap jutott is a korábbi hosszú hetek helyett, és megcsappant a létszám is. 

„Kicsim, mostantól egy másik országban élünk” – így segíts a gyereknek alkalmazkodni

WMN Life – 2023. szeptember 9. – WMN

 

Huszonhárom vagyok. Ez idén nyáron a második olyan hét, amikor nincs nálam a laptopom, és térerő nélkül azt is könnyebben megállom, hogy ne nézzek rá az e-mailjeimre. Egy-két naponta becsekkolok a szüleinknél (bár szerencsére a tesóm is itt van, úgyhogy van, hogy ő ad életjelet helyettem is), lövök egy BeRealt a függőágyban, ha épp eszembe jut, de üzeneteket csak esténként olvasok. Nincs kedvem a külvilággal foglalkozni, zajlik az élet nélkülem is.

Még mindig imádok mezítláb lenni, és idén sem hoztam semmi csinosat magammal. Az egy szál fürdőruhában flangálásba beleszól a nyár végi hideg, úgyhogy nem erőltetem, de legalább fésülködnöm sem kell, úgyis összeborzolja a hajamat a szél.

A fiúval, akivel anno pirulva aludtunk egymás mellett a sátorban, évek óta együtt élünk, már rutinosan pakoljuk be a kempingezéshez szükséges mindenféléket.

Az éjszakázást délutáni szundikálással támogatjuk meg, de van olyan este, amikor már tízkor alszom, mert a fáradtságom legyőzi a FOMO-t. Időnként hiányolom a tizenhat éves énem felszabadultságát és magabiztosságát, de valószínűleg néhány év múlva a mostani kinézetemet fogom visszasírni.

Minden évben szembenézés, amikor visszajövök a kempingbe: rácsodálkozunk, mennyit változott a környezet, én pedig magamban hasonlítgatom a belső változásokat, sorra veszek új és régi barátokat, a tavaly óta történt rosszat és jót. De nincs nagy baj, szabad vagyok még mindig.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ piola666

Pichler Zsófi