„Hálás vagyok azért, hogy van hova és van kikhez hazamenni”
Jocó bácsi egy hete a családi fészekben
A gyerekkor édes élményei felnőttként is megmelengetik a szívünket. Jocó bácsi egy sok nehézséggel terhelt tanév után hazament kicsit a szüleihez, hogy újra gondtalan gyereknek érezhesse magát. Balatoni József írása.
–
Igazi ünnep
Nagyon ritkán van alkalmam arra, hogy egy egész hetet otthon tölthessek a szüleimnél, Papkeszin, még az ünnepekkor is csak napok jutnak ebből. Most mégis sikerült, és ahogy vártam, teljesen feltöltött ez a hét boldog nap. Ilyenkor mindig azonnal kisgyerek leszek újra, visszaváltozom azzá a kisfiúvá, aki legbelül valójában még mindig vagyok. Ezekben a napokban újra megélhetem, milyen önfeledtnek lenni, valakinek a pici fiaként létezni egy kicsit.
Nagyon szeretem ezeket a pillanatokat, és végtelenül hálás vagyok azért, hogy van hova és van kikhez hazamenni.
A szüleim nagyon fiatalok – anyukám 55, apukám 54 éves –, így abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy rengeteg időt töltöttünk már együtt így is, és remélem, még közel ennyit tudunk is. Már gyerekként is nagyon értettem, milyen szerencse, hogy ennyire fiatalok a szüleim, de ahogy telnek az évek, egyre jobban értékelem. Bár amikor belegondolok, hogy nekik ennyi idősen, mint én – pár nap múlva leszek 36 –, már volt egy tizennyolc éves, éppen felnőtt gyerekük, akkor azért kicsit meg is döbbenek.
A szobám apróbb változtatásokkal ugyanolyan, ahogy az általános iskola végén hagytam
Ugyanazok a csetreszek, könyvek vannak mindenhol, ugyanaz az oroszlánkirályos lámpa lóg a plafonról. Sőt, az ágyneműm is az, amit vagy 25 éve kaptam a dédimamámtól, a klasszik kék, 101 kiskutyás; az én korosztályomnak szerintem megvan, hogy miről beszélek. Rengeteg emlék rohan meg, sőt az ágynemű láttán is el tudok érzékenyülni. Már kopott, itt-ott foszlik is, de én ragaszkodom hozzá, és szinte sehol sem tudok olyan jót aludni, mint ott, abban.
Tudom, szentimentálisan hangzik, talán az is, de én szeretek az lenni. Bármerre nézek, szembejön velem egy tárgy, amiről eszembe jut, mikor, miért kaptam, szereztem, honnan van, és ki kapcsolódik hozzá.
Sőt, időnként a titkos ládikát is kinyitom – ami igazából egy baromi nagy kartondoboz –, amiben benne van az összes középiskolai emlékem. De tényleg minden. Két kis dobozka a kedvencem. Az egyikben több száz órai levél van, amikett a barátaimmal írtunk egymásnak, és amikben vagy nagyon baromkodtunk, vagy a világ nagy dolgait vitattuk meg egy-egy unalmasabb óra helyett. Zseniális érzés elolvasni, hogyan láttam húsz évvel ezelőtt a világot, milyen problémáim, gondolataim voltak. Ez segít abban, hogy sose felejtsem el, milyen ennyi idősnek lenni, milyenek a kamaszkor hullámai, mennyire tud fájni az élet vagy éppen a szerelem ebben a korban (is). Bár jobb, hogy ezek rejtve vannak, és csak mi, érintettek tudjuk, hogy mi van bennük.
A másik kis doboz pedig tele van képekkel
Pont egy kedves ismerősömmel beszélgettünk nemrégiben arról, hogy mennyi tablóképünk van. Aki nem tudná – csupán a fiatal kora miatt, hiszen sajnos ma már ez nem divat –, régen az volt a szokás, hogy a barátoknak, szívünknek kedves embereknek a ballagás előtt tablóképet adtunk emlékül, a hátuljára pedig idézetet, valami szívhez szóló üzenetet írtunk. Emlékszem, órákig tartott, mire összeraktam a listát, hogy mennyi képet is kell rendelnem, kinek szeretnék adni magamról egy fotót. Talán pár embernek még valahol meg is vannak ezek. Szóval elővettem a dobozt, ültem, és néztem a rengeteg fényképet, amit az öt év alatt kaptam, elolvastam mindegyiket.
Nagyon jó érzés felidézni azokat az embereket, akik a kicsit megkopott képeken mosolyognak, tele vágyakkal, tervekkel, álmokkal. És azt is jó látni, hogy sokuk ma már azt éli, amit akkor szeretett volna.
Az otthonom ízei
Ami még nagyon jó ilyenkor amellett, hogy együtt vagyunk, sokszor én dönthetem el, mit csináljunk, pláne, hogy mit együnk. Mindig elkészül ilyenkor a nagyszüleim világbajnok lecsója, van grillezés a nagybátyámékkal, persze hajnalig tartó pálinkázással, strandolás a Balcsin, horgászat apával. Mindegyik nagy nevetéssel, sok megható pillanattal. És így esett meg az is, hogy a hentes édesapámat elvittem a Balaton egyetlen vegán éttermébe, és nagyon tetszettek neki az ízek, hiába húzott előtte azzal, hogy majd hoz magával egy szál kolbászt vagy rántott húst a zsebében, hogy tudjon mit enni. Ja, mert nálunk alap, hogy folyamatosan húzzuk egymást, folyton viccelünk valamivel.
Csak két történet: apukám évekig minden karácsonykor eljátszotta, hogy úgy enne egy kis dinnyét. Úgyhogy egyszer egy dinnyét vettem neki ajándékba, amire persze azonnal azt mondta, hogy „most nem kívánom”. Én pedig évekig minden nyáron nyavalyogtam, hogy úgy ennék egy kis mákos bejglit, addig-addig, hogy a végén anyukám elővett a fagyasztóból egy egész rudat, és közölte: akkor most ezt megeheted. Hát így élünk mi.
A palacsinta a másik kihagyhatatlan étel nálunk, amiből bármikor, bármennyi elfogy.
Az első dolog, amit a konyhában megtanultam, az a palacsintasütés volt. Imádom a pallert, anyukám meg azt mondta, hogy megtanít, hogy én is tudjak sütni.
Olyan jól sikerült ez a tanítás, hogy még dobálni is tudom. Azóta itthon is én szoktam sütni. Sehol máshol nem sikerül ennyire finomra. A titok az edényben rejlik, amiben sül a palacsinta. Még anyukám kapta a házasságuk elején a dédimamámtól, aki már előtte is használta. Szóval ez a palacsintasütő minimum ötvenéves.
Ötven év minden szeretete, íze, illata benne van, hiszen ez egy olyan öntöttvas sütő, amit tilos elmosni. Ettől a benne készült palacsintának semmihez sem hasonlítható íze van, ami visszahozza a legédesebb gyerekkori emlékeimet. Ilyenkor már az illatát megérezve is meghatódom, és kisgyerekként majszolom a palacsintát. Otthon, édes otthon. Szó szerint.
Így telt az én egy hetem otthon.
Nektek is vannak olyan kedves rutinjaitok, amiket hazalátogatáskor semmi pénzért nem hagynátok ki?
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / 10’000 Hours