A színész, aki nem ismert félelmet – Ma ünnepelné a születésnapját Philip Seymour Hoffman

–

46 évesen halt meg, de legalább 56-nak látszott akkor már. Eleve kortalan típus volt, de nem is spórolt az energiáival – ehhez elég egyetlen, bármelyik alakítását megnézni. Mindent fel tudott hozni a mélyről, mindent, amit mi, többiek igyekszünk biztonságosan elzárva tartani, és amihez még a jobb színészeknek is csak korlátozott hozzáférése van. Ő meg benyúlt az emberi lélek bugyrainak legtitkosabb rejtekébe, és egyszerűen kihozta, felmutatta, ami ott lapult. Félelmetes energiákat: szégyent, dühöt, irigységet, sebzettséget, megalázottságot, perverziót, mindent.

Fény és árnyék

Gyorsan átfuttatom az agyamon néhány alakítását, a kedvenceimet, amik belém égtek: a Boogie Nights meleg hangmérnökét, a Magnólia ápolóját, A boldogságtól ordítani frusztrált, nyomorult szomszédját, A tehetséges Mr. Ripley tenyérbemászó, elkényeztetett úri fiúját, Az utolsó éjjel gátlásos, önmagával küszködő tanárját, a Kétely pedofil papját, vagy Az üldözött kiégett, megkeseredett, mégis átejthető kémjét. Ezek a kedvenceim, nem soroltam fel azokat, amikért még Oscar-jelölést vagy díjat kapott, amik világhírhez segítették, amik alkati adottságai ellenére sztárt csináltak belőle. Tudjátok ti azokat is, de a Capote-t, a The Mastert biztosan. 

Nem azért írom ezt most, hogy felmondjuk a leckét: micsoda hatalmas, mégis csonkán maradt örökséget hagyott hátra a filmtörténetben, és vélhetően színpadon is, csak annak nem marad annyi nyoma. Nem is azért, hogy számba vegyük, honnan hová jutott, vajon miből táplálkozott ez a kivételes tehetség és mi emésztette fel. Szerintem képtelenség megragadni ezt, de az én szavaim biztosan kevésnek bizonyulnának hozzá. Csak azt szeretném, hogy ne felejtsük el, és emlékeztessük magunkat rá, hol van a fény, amihez képest érdemes nézni a dolgokat. Mert ő szinte az első perctől fogva meg tudta ezt mutatni. A fényt és a legijesztőbb sötétséget egy időben. 

Őstehetség született 

12 évesen ébredt rá, hogy színész akar lenni, amikor Arthur Miller Édes fiaim című darabját látta színházban. Addig a sport érdekelte, innentől a színjátszás, és szerencsére volt egy anyukája (aki kezdetben tanítónőként dolgozott, majd jogász és bíró lett belőle), aki támogatta ebben: együtt jártak előadásokat nézni. Később, amikor a Capote-ért 2006-ban megkapta a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat, elcsukló hangon neki köszönte meg az elismerést, amiért négy gyereket egyedül – ráadásul így, rájuk figyelve, az igényeiket komolyan véve – nevelt fel. Elvált szülők gyereke volt tehát.

Ugorjunk az időben: 17 évesen már a New York Állam nyári művészeti iskolájában próbálgatta a szárnyait, itt ismerte meg élete egyik legfontosabb alkotótársát, Bennett Millert, aki a Capote-ban rendezte. A másikat már első filmes munkái egyikének köszönheti:

25 éves volt, apró szerepet kapott az Egy asszony illata című filmben – igen, abban, ami Al Pacino (Oscar-díjat érő) jutalomjátéka volt. Chris O’Donnell iskolatársát alakította, akinek egyetlen fontos jelenet jutott a filmben, egy igen kellemetlen vallatás. De ennyi is elég volt, hogy a neki való rendező figyelmét megragadja, és ezzel az egész későbbi pályáját megalapozza. Mert amikor Paul Thomas Anderson (akinek zsenialitását EBBEN a cikkben taglaltuk) meglátta, rögtön megszólalt benne egy hang:

„[…] azonnal tudtam, hogy megszületett az igaz szerelem. Hogy ez maga az első látásra szerelem. A létező legfurább érzés volt ülni a moziban, és arra gondolni: őt nekem teremtették, engem meg neki. Ennyi volt”

– nyilatkozta Marc Maron podcastjában. És tegyük hozzá gyorsan, ez természetesen csak művészi egymásra találásról szólt, de azt elég komoly munkákkal igazolták később.

Addig Hoffman – PTA szavaival élve: „egy hosszú listával rendelkezett azokkal a filmszerepekkel, amiket nem túl jó filmekben játszott, de amikben ő volt a legjobb dolog.” Ezután viszont elkészítették A szerencse zsoldosai című első közös filmjüket, amiről PTA ezt mondta: „be kell vallanom, ez a szerep még folytatta azt a sort, amilyen karaktereket Phil addig játszott: egy visszataszító, nagypofájú seggfej volt benne. De mi a legjobbat hoztuk ki ebből”. És aztán már csak ennél izgalmasabb, színesebb karaktereket játszott nála, olyan jutalomjátékokat, amik feltették a térképre, míg a végén (de persze ki tudta akkor, hogy az utolsó közös munkájuk lesz…) egy olyan grandiózus narcisztikus, kártékony alakot, mint a The Master szektavezére, akit Ron Hubbardról, a szcientológiai egyház alapítójáról mintáztak.  

De ne szaladjunk ennyire előre. Közben még másoknak is feltűnt, hogy van itt valaki, aki valami egészen különlegeset tud. Például Meryl Streep, amikor meglátta Hoffmant Anthony Minghellánál A tehetséges Mr. Ripley egyik fontos mellékszerepében:

„Felegyenesedtem a székben, és azt kérdeztem: »Ez meg kicsoda?«. Arra gondoltam: »Atyaég, ez a színész nem ismer félelmet.

Azt csinálja, amire mindannyian törekszünk: megadja a tiszteletet ennek a szörnyű karakternek, és ezáltal lenyűgözővé teszi«.”

Hát nem ugyanezt tette, amikor jó pár évvel később Meryl Streeppel játszott a Kételyben? Szintén egy szörnyeteget, egy báránybőrbe bújt ördögi alakot, de olyan erővel és meggyőződéssel, ami rettenthetetlenné tette.

Játék életre-halálra

Ethan Hawke meséli, hogy amikor együtt forgattak Sidney Lumet Mielőtt az ördög rád talál című filmjében (ez már 2007-es munkája), azt mondta neki Hoffman:

„Csak egy csapat srác vagyunk, akiket bedobtak a játékba. Ez az egész csak bohóckodás. Mégis úgy kell kezelnünk, mintha élet-halál kérdés volna, mintha vérre menne, mert ha eközött a két igazság között tudsz egyensúlyozni, akkor egy egészen érdekes karriert építhetsz magadnak.”

Neki természetesen az élete volt ez a bolondozás, nemcsak a filmezés, hanem a színház is – nagyon fontosnak tartotta, hogy ne szakadjon el a színpadtól. Még saját társulatot is alapított LAByrinth Theatre Company néven, ennek révén ismerte meg a feleségét is, aki jelmeztervező volt. Itt nemcsak színészként, hanem íróként és rendezőként is dolgozhatott – és emellett azért elvállalt pár nagyszabású színházi szerepet is a Broadway-n.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Phil Bray (@philbray33) által megosztott bejegyzés

A legemlékezetesebb alakítása színpadon épp az utolsó volt, ami érdekes módon szintén egy Arthur Miller-darabhoz kötődik: Willy Lohmant alakította Az ügynök halálában, egy valódi legenda, Mike Nichols rendezésében (aki pár évvel korábban rendezte a Charlie Wilson háborúja című filmben). Már az is elképesztő, hogy valaki negyvenöt évesen játssza el ezt a szerepet, amit általában hatvan felett szoktak, de úgy tűnik, nemcsak megugrotta a feladatot, de parádésan is teljesítette (csak elragadtatott kritikákat kapott), ám nagy árat fizetett érte: ez indította el a lejtőn.

Andrew Garfield itt találkozott vele, amikor a fiát játszhatta az előadásban, és így mesélt róla később: „Ez egy olyan élmény, amit sosem felejtek el, és amihez mindig visszanyúlok. Ő volt a mérce, a mentor, a művész, az ember, akit teljes szívemből szerettem. Annyira kiváltságos vagyok, hogy együtt ülhettem vele a szarban négy hónapon át minden este. Mindketten ki kellett hogy tárjuk a teljes szívünket egy egészen bensőséges – és félelmetes – módon. Csodálatos élmény volt.”

Csak annyit fűznék hozzá, amit Steve Martin posztolt Hoffman halála napján a közösségi oldalán:

„Sokkban vagyok Philip Seymour Hoffman halála miatt. Ha kihagytad őt Willy Lohmanként, akkor kihagytad Willy Lohmant örök életedre.”

Egyszer függő, örökre függő

Hoffman ekkor kezdett el újra iszogatni 23 év absztinencia után. 22 évesen ugyanis egyszer már bevonult az elvonóra, és felhagyott minden káros szenvedélyével, mert rájött, hogy még annyi mindent szeretne véghez vinni az életében, hogy nem engedheti meg magának a függőséget. (Ezt nyilatkozta a 60 Minutes című műsorban.) Az ügynök halála előadásai azonban olyan lelki megterhelést jelentettek, amit csak azzal tudott oldani, ha előadás után újra megivott egy-egy pohárkával. Megpróbálta elhitetni magával és a családjával is, hogy ez nem veszélyes, most már belefér, de aztán kiderült, hogy nem tud megállni. 

Elég csak az arcát figyelni a 60 Minutes-ben, amikor a riporter arról kérdezi, mit fogyasztott fiatalon, alkoholt vagy drogokat. Elmosolyodik, és azt mondja: ezt mind. Mindegyiket „szerette” (így mondja), azt vett magához, amit csak talált. És ez sajnos így volt az utolsó hónapjaiban is. Semmiben nem volt kisszerű, ő egy nagy formátumú, súlyos személyiség volt, még az önpusztításban is. A felesége, Mimi O’Donnell négy évvel a halála után volt képes arra, hogy megosszon valamit ebből a tragikus időszakból, annak idején közöltük is a teljes írását: ITT találjátok.

Ekkoriban forgatta utolsó befejezett filmjét, Az üldözöttet is – ami félelmetes és méltó búcsújává vált. (Később még nekikezdett Az éhezők viadala befejező részének is, de ezt az alakítását végül az íróknak kellett befejeznie, mert csonkán maradt.) Az üldözött egy John le Carré-regény alapján készült, és egy németországi kémtörténetet mesélt el, amiben egy német hírszerzőt alakított, főként német partnerekkel. Így került vele kapcsolatba Daniel Brühl is, aki később így nyilatkozott az élményről a Die Welt című lapnak:

„Az én hozzájárulásom ehhez a filmhez igen csekély, nem is a szerep volt, amire különösen ráizgultam, hanem a lehetőség, hogy Philippel dolgozhatok, és munka közben figyelhetem – ez elég volt ahhoz, hogy elvállaljam. A kávét is boldogan hordtam volna neki. 

[…] Philip az elején elég zsémbes volt, csak a figurába zárkózva létezett. Jelenet után mindig a székében ült, és hiába állt mellette két másik szék: Rachel McAdamsé és Willem Dafoe-é, azok mindig üresek voltak, mert senki nem mert a közelébe menni, mindenki biztos távolból figyelte. És bár a stábból mindenki nagyon nyitott volt, Philipre ez nem volt érvényes.

A jég akkor tört meg, amikor vonattal Hamburgból Berlinbe utaztunk. Philip imádta Berlint, és onnantól nagyon szívesen töltötte ott a hétvégéket. Rábírtam, hogy egyszer látogassa meg a tapas báromat (arról, hogy Daniel Brühl hogyan nyitott tapas bárt, a róla szóló portréban írtunk), és annyira megtetszett neki, hogy aztán az összes kollégát meghívta oda, hogy jobban megismerkedjünk. Így lettem az a srác, aki finom tapasokat készít.”

Brühl nem vette észre Hoffmanon, hogy szerekkel él, ezért őt is sokként érte a halála. Azt mondja, boldogtalannak sem tűnt. Ennek némileg ellentmond, ahogyan egy másik partnere, Németország egyik legnagyobb színésznője, Nina Hoss élte meg Az üldözött munkálatait, akinek több közös jelenete volt vele. Szerinte a függősége nyílt titok volt a forgatás alatt, és a színész törékenysége, sérülékenysége is: „Én csak valamennyire éreztem ezt, és emellett egy rendkívül nyitott, életvidám, intenzív embernek láttam.” 

Számára is nemcsak életre szóló élmény, hanem szemléletformáló erejű találkozás is volt ez. Azt látta például, hogy a színész minden felvétel után odament a monitorhoz, és lecsekkolta, hogyan mutat, amit csinált. Hoffman állítólag így tökéletesítette a játékát lépésről lépésre, míg elégedett nem volt a jelenettel – ami azért ritkaság, mert a rendezők nem szeretik, ha a színészek ennyire kontrollálják magukat, nem szívesen engedik oda őket a monitorhoz. Hoss azóta mindig kiharcolja magának, és Hoffmanra hivatkozik.

A halála azonban őt is sokként érte (mint mindenkit).

„Rettenetesen szomorú dolog. Először fel sem fogtam, mint ahogy sokan mások sem. Egyszerűen le voltunk sokkolva. Amikor a filmünket az Edinburgh-i filmfesztiválon láttam, csak ő járt a fejemben. Az utolsó kép olyan róla, mintha egy búcsú volna – anélkül, hogy annak szánta volna. 

Talán újra meg kéne néznem ahhoz, hogy el tudjam engedni” – mondta 2014-ben a Süddeutsche Zeitungnak.

Én viszont, aki most újranéztem Az üldözöttet, azt mondom, nem lehet elengedni. Az az utolsó jelenet (amit a rendező szinte vágás nélkül hagyott, egy elemi erejű érzelem kirobbanását és lecsengését) olyan, hogy beleremeg az ember teljes lénye. Tényleg benne van Philip Seymour Hoffman zsenijének esszenciája.

Végjáték

Ezt a filmet még elkísérte a Sundance Filmfesztiválra – csak két héttel volt a halála előtt –, de EBBEN az interjúban (görgessetek lejjebb, a cikk aljára) elég csak a szemét nézni, hogy felismerjük: nagy a baj. Ugyan előtte bevonult egy tíznapos elvonóra, de mint tudjuk, egy függőségről tíz nap alatt nem lehet lejönni – azonnal visszaesett, ahogy visszatért New Yorkba. És pont, ahogy abban a fiatalkori interjúban mondja: bármit magához vett, amihez hozzájutott. 

Csak azért költözött el otthonról, hogy a gyerekeit megóvja a drog hatásától, de nem váltak el a feleségével, és a függőségéről nyíltan beszéltek. Folyamatosan kapcsolatban voltak, ahogy a barátai is rendszeresen rajta tartották a szemüket. Így talált rá holtan, meztelenül a kádban, a karjából kilógó fecskendővel David Katz drámaíró. És amikor a rendőrség a helyszínre érkezett, öt nyitott zacskó heroint, és további 65 fel nem bontott tasakot találtak a lakásában. A boncolás során pedig kiderült, hogy nem is heroin-túladagolásban, hanem többféle drog és gyógyszerkeverék mérgezésébe halt bele.

Felmérhetetlen hagyaték

Természetesen a halálhír az egész művészvilágot megrázta. Rengetegen fejezték ki megrendülésüket, fájdalmukat és sokkjukat a hírességek közül – és többen használták az alkalmat arra, hogy a függőség veszélyére hívják fel a figyelmet. Mert ahogy Philip Seymour Hoffman visszaesett 23 év józanság után, úgy ez bárkivel megtörténhet, onnan pedig nagyon gyors és visszafordíthatatlan út vezethet a végzetéig.

Jim Carrey írta: „Drága Philip, gyönyörű-gyönyörű lélek. A legérzékenyebbnek köztünk minden zaj túl sok lehet. Áldjon az ég…”

Val Kilmer: „Szomorú nap: Philip Seymour Hoffman kicsekkolt. A függőség azokért jön, akik nem bírják el az élet fájdalmát. Mindannyian küzdünk ezzel, de a drog nem segít.”  

Zach Braff: „Nem hiszem, hogy találnánk olyan színészt, aki ne értene egyet azzal, hogy ő volt köztünk a legnagyobb. Heroin. Tragédia.”

Rob Lowe: „Philip Seymour Hoffman szomorú, korai halála feldühít: még sokkal több nagy alakítást akartam látni tőle. És kevesebb pusztítást a drogoktól és alkoholtól!”

De még nagyon sokan reagáltak, mindenki a nemzedéke vagy korunk legnagyobb színészének és valódi zseninek nevezve őt.

Anton Corbijn, az épp bemutatott Az üldözött rendezője mondta:

„Nemcsak egy tehetséges színész volt, hanem a legtehetségesebb, akivel valaha dolgoztam, és szinte biztos vagyok benne, hogy minden rendező ezt mondaná, akinek volt szerencséje együtt dolgozni vele.

Rettenetesen le vagyok sújtva, és alig tudom felfogni, ami történt, nem is tudom összeszedni a gondolataimat. Mimire és a gyerekeire gondolok, akiknek sok erőt kívánok ahhoz, hogy megküzdjenek ennek a nagy és igaz embernek az elvesztésével.” 

Paul Thomas Anderson – aki végigkísérte a pályáját – egy filmet készített a temetésére, amiben a legkedvesebb emlékeit gyűjtötte össze róla. Jól mutatja, mekkora gyászt élt meg a szakma, hogy kik látogattak el 2014. február 7-én a New York-i Loyolai Szent Ignác templomba a búcsúztatásra: többek között Cate Blanchett, Meryl Streep, Julianne Moore, Amy Adams, Joaquin Phoenix, Michelle Williams, Jake Gyllenhaal, Ethan Hawke, Ellen Burstyn, John Slattery, Mary Louise Parker, Jerry Stiller, Marisa Tomei és Spike Lee.

Sokan próbálták azóta megfejteni, honnan származott ez a letaglózó tehetség és erő, ami benne lakozott. William H. Macy, aki a Boogie Nights-ban játszott vele, ezt mondta róla nyolc évvel a halála után:

„Ő volt a legjobb köztünk, sosem volt rossz. És nem tudom, hogy csak visszamenőleg látom-e így, de ma már úgy gondolom, tele volt fájdalommal. Azt hiszem, az élet terhe egyszerűen nagyobb súllyal ült Phil vállán, mint másokén.”

Egyszer volt köztük egy vita arról, hogyan kell felépíteni egy szerepet. Macy azt meséli, ő nem készül túl sokat az alakításaira, egyszerűen csak beleveti magát, minden ott van a forgatókönyvben úgyis. „Szerintem a karaktert nem átélni kell, hanem eljátszani. Ha átéled, az nem színjátszás, hanem mentális betegség” – vélte. Hoffman nem értett egyet vele: „Igenis vannak dolgok, amiket megtehetsz azért, hogy elmerülj a figura világában – mondta. – Bárkit is játszol, meg kell találnod magadban, és ehhez alá kell merülnöd a világában.”

Macy végül azzal zárta le a diskurzust, hogy „Tudod, mit? Mindegy, mert bármit is csinálsz, az mindig kibaszott briliáns.”

Hoffman pedig így válaszolt: „Köszönöm, de azt hiszem, te is ugyanezt csinálod, bármit is mondasz.”

Macy aztán hozzáteszi még: azért mindig volt egy kis ablak, amin be lehetett látni abba, mennyire mélyen érzett át mindent.

„Nem hiszem, hogy volt bármi, amit ne tudott volna megcsinálni” – mondja.  

És Ethan Hawke-nak is volt egy gondolata arról, mi lehetett benne egyszerre zseniális és végzetes. Akkor beszélt erről Charlie Rose műsorában, amikor az idoljairól kérdezték (a Paul Newman-dokumentumsorozat kapcsán, amit rendezett, és amiről ITT írtunk korábban), és kettőt nevezett meg: Robin Williamst és Philip Seymour Hoffmant. 

„Philip volt a generációm első megtestesült színművésze. Neki volt mondanivalója a munkáival, a kedves lényével, a választásaival, és azzal, ahogyan az egész életét élte. Nagyon kedves ember volt – ahogy Robin –, de a depresszió komoly démonja volt mindkettőjüknek, és még rengeteg kreatív embernek az. A dokumentumfilmem valahogy erről akar szólni, hogy a művészet szépségét hogyan lehet összehozni az élet rögös, nehéz útjával. Mert a való élet nem gyakran hozza azt a könnyedséget és eleganciát, amit a színészet.” Ez az – a művészet szépsége és az élet nehézsége közti disszonancia –, amibe szerinte mindketten belerokkantak.

Végül Hawke erre jutott: „Én dolgoztam Philippel, innen tudom, hogy ezt a tehetséget nem adják ingyen. Nézd meg Az ügynök halálát! Az nincs ingyen.” 

A felesége, Mimi O’Donnell pedig arról elmélkedik utólag, vajon azért élte-e olyan intenzíven az életét, mert érezte, hogy rövid idő adatik meg neki. Ezért akart mindig a családjával lenni, ezért kellett mindannyiuknak minden forgatásra elkísérni? Mindenesetre az utolsó munkáiban már nem egy fiatalembert látunk, és talán a középkorúnál is valamivel fáradtabbat, bölcsebbet. De dúlt benne a közlésvágy, és elementáris energiákkal dolgozott. Aztán ugyanezzel a hévvel adta át magát a végső utazásnak is. 

Források még: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ Kurt Vinion / Stringer

Gyárfás Dorka