Valóra vált nyári rémálom: segítség, kiszáradt a gyerek!
Egy szülinapi zsúron kezdődött a dolog, ahol a négyéves kisfiamnak épp a tortázás után kezdett fájni a hasa. Egyszerű gyomorrontásra gyanakodtunk, ám a hasmenés mellett hamar elindult a hányás. Mindez egy kedd este történt, és amikor a lavórt készítettem az ágya mellé, már biztos voltam benne, hogy ennek a rosszullétnek semmi köze a tortához és a szülinaphoz. Azt azonban nem sejtettem, hogy alig két nap múlva már a gyermekkórház sürgősségi osztályán fogom nézni, ahogy bekötik neki az infúziót. Héda Veronika írása.
–
Út a kiszáradáshoz
Megkíméllek benneteket a kedd éjszakánk és a szerdai napunk részleteitől. Azt hiszem, mindenki el tudja képzelni, sőt, valószínűleg tapasztalta is, milyen az, amikor valakiben nem marad meg semmi, mert minden lenyelt falat és korty azonnal visszajön. Én is átéltem már ilyet korábban nem is egyszer, és nem csak egy gyerekkel, úgyhogy valószínűleg ezért sétáltam bele gyanútlanul a többgyermekes anyák magabiztosságának csapdájába. Volt már ilyen, megoldjuk! – gondoltam, ha nem is lazán, de elszántan, miközben mostam, fertőtlenítettem és a betegápolás mellett igyekeztem ellátni a másik két gyereket.
A kisfiamnak ekkor még volt valamennyire étvágya, érdeklődéssel követte a családunkban zajló eseményeket, beszállt a kártyázásba, így nem is gondoltam, hogy szélsebesen haladunk a teljes legyengülés felé.
Megpróbáltam bevetni néhány praktikát a főtt krumplitól kezdve a Smecta por alkalmazásán át a citromos ital szívószálas, kortyonkénti adagolásáig, de olyan rohamosan ürült minden a szervezetéből, hogy lehetetlennek tűnt pótolni. Belefutottunk az ördögi körbe: a hányás után szomjas volt, ezért inni akart, és amikor ivott, újra hányt. A kórházban később többször is feltették nekünk a kérdést, itattuk-e a hányást követően a gyermeket, és a lehető legőszintébben válaszoltam, hogy nem itattam, viszont rajtakaptam néhányszor, ahogy a fürdőszobában titokban a csapból iszik. Ekkor még volt ereje az ilyen lázadó akciókhoz…
A kiszáradás tünetei
Ezek után a szerda éjszakánk meglepő nyugalomban, alvással telt. Csütörtök reggel elégedetten konstatáltam, hogy túl vagyunk a betegség nehezén, de korai volt még az öröm. A fiam általános állapota annyira leromlott, hogy már csak feküdni tudott. Hiába csökkent, sőt szinte el is múlt a hányinger, az erőtlensége, bágyadtsága egészen megijesztett.
Ekkor hívtam fel a gyermekorvost, aki végigkérdezte a kiszáradás tüneteit: fehér lepedék borítja-e a gyerek nyelvét, van-e vizelete négy- vagy legalább hatóránként, ráncolható-e a bőre.
Mivel ekkor még bíztunk benne, hogy a javulás elindult és a helyzet otthoni körülmények között kezelhető, az orvos a lelkemre kötötte, hogy a fiam az esetleges újabb hányást követően csak fél óra elteltével vegyen magához folyadékot, hamarabb semmiképp sem, és akkor is csak ötpercenként egy kiskanálnyit.
És hogy mi legyen abban a kiskanálban? A gyerekorvos tanácsa szerint kezdhetjük vízzel, és ha az első két apró korty a pocakban marad, át kell térni más italokra. Szűrt almalevet vagy édes limonádét javasolt – azzal a kiegészítéssel, hogy a citrommal óvatosan bánjunk, elég belőle néhány cseppnyi, mert irritálhatja a gyomrot. (A szénsavas italokra ugyanez igaz, ebben a helyzetben nem megfelelőek a folyadékpótlásra.)
A legjobb az ORF, azaz az orális rehidratáló folyadék (ORS-nek is nevezik az angol oral rehidration solution után), amely segíti a folyadék felszívódását. Lehet rögtön a víz helyett ezzel kezdeni a kiskanalas kortyoltatást, ám ha a gyerek nem fogadja el az idegen ízt, akkor választhatunk mást – a legfontosabb, hogy meginduljon a nagymértékű folyadékveszteség fokozatos pótlása.
Megbeszéltük, hogy ha ezzel a módszerrel sikerül elindítani a folyadékbevitelt anélkül, hogy újabb hányás kezdődne, akkor valószínűleg sínen vagyunk. Ellenkező esetben be kell mennünk a kórházba. (A hányáscsillapító kúp ekkor nem került szóba, de egy gyermekorvos ismerősöm utólagos elmondása szerint ilyenkor azt is érdemes bevetni. Nem minden esetben használ, de egy próbát megér.)
„Sajnos” ekkor már nem volt nehéz betartatnom a hányás utáni fél órás böjtöt, mert nem maradt ereje a kisfiamnak rajtaütésszerűen megtámadni a kulacsot vagy a vízcsapot. Inkább az jelentette a gondot, hogy állandóan elaludt, így nem ötpercenként, hanem nagyobb időközönként kapta a kiskanálnyi italt. Az ORF-ig már el se jutottunk.
Elszoruló szívvel végül be kellett látnom, hogy ebben a tempóban nem megy a megfelelő mennyiség bevitele, az adagot az ébrenléti időszakban pedig nem mertem növelni, nehogy újabb hányást kockáztassak. Végül a háziorvossal újra konzultálva bementünk a leközelebbi gyermekkórház sürgősségi osztályára. A bágyadtságon túl a szeme alatti sötét karikák és a cserepes ajkak is a kiszáradásról árulkodtak.
A gyógyulás és az elkerülhetetlen „mi lett volna, ha…”
A vérvétel eredményéből kiderült, hogy a gasztroenteritiszt, azaz a gyomor-bél hurutot egy vírus okozta. Hozzávetőlegesen tízszázalékos kiszáradást eredményezett, ezt otthoni körülmények között már nem lehet kezelni, így megerősítettek abban, hogy jó döntés volt kórházi segítséget kérni.
A súlyméréskor mi is meglepődtünk, hogy alig két nap leforgása alatt több mint két kilót fogyott a fiam, ami egy kisgyermeknél kifejezetten soknak számít.
Az infúzió bekötése és egy kiadós alvás után órára órára javult az állapota, fokozatosan megjött az étvágya és egyre többet ivott magától. Haza viszont csak akkor engedtek minket, amikor biztossá vált, hogy 24 óra alatt egy liter folyadékot el tud fogyasztani anélkül, hogy az felül visszajönne.
Mint megtudtam, ez a mennyiség csak a regenerálódás kezdete, mivel egy óvodás korú gyermek átlagos napi folyadékszükséglete nyáron másfél–két liter között mozog a testsúlytól függően. Bizonyos körülményekből adódó folyadékveszteség miatt (például kánikula, fokozott izzadás, láz, hasmenés) a szükséglet ennél még nagyobb is lehet.
Bár az orvosok szakértelmét és az ápolók gondoskodását látva abszolút megnyugodtam, hogy jó kezekben vagyunk, mégis folyamatosan azon gondolkodtam, vajon el lehetett volna-e kerülni valahogy ezt a súlyos végkimenetelt.
Vajon megúszta volna a fiam a kiszáradást, ha már az első hányás után elkezdem nézni az órát és szigorúan tartom a félórás „ivásszünetet”, hogy hosszabban pihentessem a gyomrát? Segített volna, ha már a betegség kezdetén csak kiskanállal és ötpercenként kapja a pótlást? Befogadta volna a gyomra az ORF-et, ha rögtön azzal próbálkozom? Ezekre a kérdésekre nyilván soha nem fogom megtudni a választ, mindenesetre megnyugtató a tudat, hogy új tippek is vannak már a tarsolyomban. Remélem, nem lesz rájuk szükség…
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Mikolette
