–

Húszévesen lettem először anya, pedig röviddel előtte még azon filozofáltam, hogy mi is a házasság. Nem előzte meg hosszú családtervezés a történteket, mindössze a nőgyógyász ítélt túl fejletlennek a fogamzásgátló szedéséhez. Szerencsére az abortuszhoz már késő lett volna, így megszületett csodálatos kisfiam, akit még mindenféle modern módszer ismerete nélkül, nagyrészt a szüleim segítségével neveltem fel. Mert rohantam a szakiskolába, a gyakorlatra, majd a munkahelyemre, hiszen minden az oly áhított felnőtté válásomat segítette elő.

Kaptunk kölcsönbe egy lakást a férjem szüleitől, de igazából fogalmam sem volt a háztartásról vagy a csecsemőgondozásról. Igaz, láttam a tévében a Családi kör adásait, dr. Spock könyve is rendelkezésemre állt, illetve volt a sarkon telefonfülke, ahonnan (celluxszal végtelenített telefonkártyával) anyut vagy hatgyerekes anyósomat felhívhattam. És ott volt még a Kismama újság.

Ha akkor valaki konkrétabban elmagyarázta volna, mi az a bébiblues, akkor nem hittem volna, hogy velem van a baj. Talán nem mondtam, talán nem vették észre, de innen indult az a folyamat, amelyből beleszaladtam a válásba.

A második házasságomba jókora önértékelési zavarral kerültem, azt gondoltam: 27 évesen egy gyerekkel kinek kellek? És hogy nézek ki?! Ezen most, 52 évesen már csak mosolygok.

Egyes számú exszel normális viszonyban vagyunk, bár a lassan 32 éves fiunk miatt már rég nem egyeztetünk, nem úgy a kettes számúval, aki örök haragot és bosszút esküdött ellenem, amikor a verbálisan bántalmazó kapcsolatból hosszú vívódás és viták után elmenekültem.

Már a középső fiam is felnőtt, a sok közös emlék távolinak tűnik: én mint kertvárosi anya egy fennmaradásért küzdő kis családi vállalkozás harcos amazonja, majd multinál dolgozó nő, aki mindig utolsónak ér az oviba a gyerekért. A helikoptermama, aki a fociedzés, a táncóra és a jégkorongpálya között logisztikázik, és próbál úgy kinézni, mintha jól öltözött és laza lenne… 

Mennyi minden változott azóta! Az életem minden területén, nem a meghasonulás vagy a divatkövetés miatt, egyszerűen az én személyes evolúciómról van szó, alkalmazkodtam a világ változásához, és fejlődtem. A kilencvenes évek elején még a húsleves elkészítése jelentette a sikerélményt, de, ha nem volt idő főzni, elfogyott a legolcsóbb virsli is ebédre. A kétezres évek elején már piacon vásárolt alapanyagokból, igazi magyaros főzőcskét toltam, amit felváltott mostanra a növényi alapú étrend, amely kerüli a feldolgozott élelmiszereket is.

Hosszú utat jártam be, amíg a töpörtyűtől eljutottam a humuszig, vagy a Trabantban levő mózeskosártól az isofixes, ötpontos tesztgyőztes gyerekülésig, amely a hibridünkben van.

Az életközepi válságról nem tudok nyilatkozni, de 42 évesen rájöttem, hogy a közös gyerekünk miatt még nyolc évet kibírni egy nem működő kapcsolatban nem kötelesség vagy felelősségteljes döntés, hanem megalázkodás és az éveim elvesztegetése lenne. Persze, minden kapcsolatból tanul az ember, de eljön a pont, amikor már nem lehet mit hozzáfűzni, és több kárt okozunk magunknak, a gyerekünknek, mint vélt biztonságot.

Nem, nem lehet mindent megjavítani, persze tiszteletre méltó számomra, amikor a párok megpróbálják. Biztos vannak olyanok, akiknek sikerül. De amióta hallottam, hogy egy párterápia-oktatónak sem sikerült a saját házasságát megmentenie, még biztosabb vagyok benne, hogy nincsenek mindenkire érvényes receptek (a párterápia a békés elválásban is segíthet – a szerk.).

Nyilván több okból is hosszú ideig mérlegeltem a döntésemet,

de láttam több megkeseredett, életunt, kiábrándult embert, és úgy gondoltam, kell egy esélyt adnom magamnak és a házastársamnak.

Ez nem mentegetőzés, egy szakítás után mindkét fél felülvizsgálhatja a beidegződéseit, és tiszta lappal indulhat egy új kapcsolatban. 

Életem során sokszor gondolkodtam a sorsszerűségről, az eleve elrendeltetésről és nem tudtam elfogadni teljesen egyiket sem. Nemrégiben azonban meghallgattam egy elismert magyar asztrológus előadását, aki azt állítja, a születésünk időpontja és helye szerinti bolygóállások alapján egy bizonyos sorsra vagyunk predesztinálva, és a sokat emlegetett szabad akaratunk annyi, hogy a megoldandó feladatokat majd a teljesítményünk értékelését saját belátásunkra bízzák. Ha nem oldjuk meg megfelelően az életfeladatainkat, akkor valami keményebb lecke következik. Én ebben hinni tudok. 

Sokáig irigylésre méltónak gondoltam emberek életét, akiket valószínűleg nem ismertem vagy még nem értek a történetük végére. Azt hittem, van olyan, hogy fiatalon egymásba szeretnek, összeházasodnak és élnek, amíg meg nem halnak. Nem, valószínűleg mindenkinek tartogat feladatokat az élet. Sokaknak elég keményeket.

A mostani (harmadik) férjemet 35 éve, a gimiből ismerem. Jó haverok voltunk, de semmi több, amikor disszidált, még egy darabig leveleztünk. Később kiderült, sokszor jártunk, dolgoztunk, laktunk egymás közelében, mégsem találkoztunk.

Mi lett volna, ha hamarabb összejövünk? Sokszor átbeszéltük, valószínűleg semmi. A mostani jó házasságunkhoz, erős kapcsolatunkhoz kellett az a sok tapasztalat, kínlódás, harc, amelyen mindketten végigmentünk.

Tíz éve találtam rá a Facebookon, pont, amikor eldöntöttem: megleszek én egyedül! 

Nagyon szerettünk volna közös gyereket, bár jóval negyven felett, a perimenopauza közepén lassacskán lemondtam róla. De az utolsó petesejtem nem, így a legváratlanabb pillanatban, miután felhagytam a rendszeres terhességiteszt-vásárlással, újra terhes lettem, és minden nehézség nélkül, 47 évesen ismét anyuka.  

Azt hittem, igazán elfoglalt vagyok… aztán elkezdtem ápolni a szüleimet – olvasói történet

VIM – 2023. július 11. – WMN

Furcsa, de igaz, hogy ennyi mindenen keresztülmentem, és most lettem csak igazán felnőtt, amióta nincsenek velem a szüleim. Amióta meg kellett tanulnom önállóan intézni mindent, az élet nagy kérdéseire megtalálni a saját válaszaimat.

Azt hiszem, ez a legjobb életem a három közül – nem is mennék vissza az időben, hogy fiatalabb legyek –, most van az a pillanat, amikor megélhetem azt, aki vagyok. (Nem mondom, vannak krízishelyzetek nálunk is, amikor, ha csak egy pillanatra is, de elgondolkodom, milyen lehet azon ötvenesek élete, akik épp wellnessnyaraláson, barátnős programon vagy az unokák látogatásán gondolkodnak.)

Volt pár próbatétel az életemben, talán nem is döntöttem, cselekedtem mindig helyesen, de az biztos, hogy megtanultam a leckéket, és semmit nem csinálnék vissza. A későn kapott boldogságot megbecsülöm, talán mert felfogtam a lényegét, amely tényleg, részben az elfogadásban, részben a szép pillanatok megélésében rejlik, és nem úgy van, hogy hirtelen megérkezik és sohasem ér véget.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Westend61

WMN szerkesztőség