„Úgy érzem, sosem lesz már könnyebb” – Egy elvesztett anya emléke
Az alábbi vallomás írója 19 éves volt, amikor elveszítette az édesanyját (erről szóló írását ITT olvashatjátok). Azóta ugyanennyi idő eltelt, közben neki is gyerekei születtek, ami újra és újra emlékezteti arra, milyen hatalmas, tátongó űrt hagyott maga után az anyukája. Olvasónk, Varga-Olajos Eszter írása.
–
Éjszaka van, csak én ülök ébren. A fél életemet nélküled töltöttem. Épp 19 éve mentél el, és hagytál itt végérvényesen. Makrancos, önfejű kölyöklány voltam még, annyira kellett volna, hogy mutasd az irányt egy jó darabig, de csak abból építkezhettem, amit az együtt töltött 19 évünkben tapasztalhattam.
A szereteted meleg volt, puha és biztonságos, mint egy kötött takaró, mindig körbevett, bármerre is voltál. Sziklaszilárdnak láttalak, állhatatosnak, hajlíthatatlannak – végül mégis darabjaidra törtél.
Minden voltál: reggel és este, vihar és napsütés, fáradhatatlan erő, villanásnyi derű, sodró folyó, egy falat kenyér. És nem jutott sok belőled. Állandó mozgásban voltál, állandó munkában, sokszor csak ámulattal szemléltelek, hogy hova igyekszel, honnan a kimeríthetetlen energia. Nem olyan volt ez, mint a lányregényekben vagy a szirupos-álomgyáras filmekben, mégis több volt és mélyebb, mint bárki elképzelné.
Biztos bázisom voltál. Egy felgyúlt, felfordult világ közepén is maga a nyugalom és a biztonság.
És most itt ülök. Karnyújtásnyira a negyventől, valamiféle összegzést keresve – és útmutatást a jövőre nézve. 19 év alatt nem kopott el az emléked. A hangod elsuhant, de ha lehunyom a szemem, még hallom, ahogy éjszaka csendesen lélegzel mellettem, hallom, ahogy a körmöd súrlódik a párnán, miközben álmodsz valamit, még érzem a hátamon a kezed melegét, és tested illatát az orromban. A tükörben egyre gyakrabban látom felsejleni egy-egy vonásod, arckifejezésed, de főleg a tekinteted, pedig olyan mások vagyunk. Őrizlek. Hiszen minden második csepp vérem te vagy, és csak hogy tudd: a hiányod megszokhatatlan. Nem múlik el a gyász, viszem magammal, a mindennapjaim része, de 19 év alatt már körbenőtte az élet.
Két kisember szuszog most a gyermekszobák sötétjében. Még nagyon kicsik és törékenyek, tele reményekkel, rácsodálkozásokkal, tiszta és őszinte lelkesedéssel, és nekem fogalmam sincs, hogyan kell jó anyának lenni. Ártatlanok és tiszták, még tökéletesek, és rettegek, hogy elrontom őket, hogy hibázom.
Ahogy te csináltad, az olyan magától értetődő volt, ösztönös. Én tele vagyok görcsökkel, félelmekkel, önváddal és bűntudattal. A legjobban akarom csinálni, de úgy érzem, folyton elbukom. Azt az érzést akarom nekik, amit én éreztem melletted: hogyha minden felfordul is, és a feje tetejére áll, vagy összedől, én ott leszek, hogy megtartsam őket. Olyan magabiztos, tudatos, okos felnőtteket igyekszem nevelni belőlük, akik megállnak a lábukon, bármi jöjjön is. Hogyan kell ezt jól csinálni?
Vigyáztál ránk, te voltál igazán az otthon, a megingathatatlan hátország, ami önfeledtté, magabiztossá tett, mégis voltak előtted titkaim.
Vajon miért? Hiszen sosem féltem tőled, tudtam, bármi adódik is, együtt megtaláljuk a megoldást. Ezt a hitet igyekeznék most átplántálni az én gyerekeimbe. Ebből a szemszögből már látom is, értem is, honnan voltál mindig erős, hogyan lehettél olyan rendíthetetlenül állhatatos. Értünk. Mert anya voltál elsősorban.
Gondolatban annyit beszélgetek veled, és hiába sejtem, hol hibázom, mégsem sikerül a mintádat követnem, nem sikerül felnőnöm hozzád. Tudom, te azt mondanád, hogy butaság az egész, minden klassz, vagy majd az lesz, nem kell aggódnom. Ugyanakkor azt érzem, hogy muszáj, meg kell próbálnom. Ők már csak rajtam keresztül fognak ismerni téged, csak egy történet leszel és egy fénykép, „Ida mami a felhők mögül”. Az érzést, amit teremtettél bennem, csak akkor ismerhetik meg, és ezáltal kerülhetnek hozzád egy karnyújtásnyival közelebb, ha jól csinálom. Úgy, mint te. És ez a legnehezebb.
Igazságtalan, hogy sosem ölelheted át őket, hogy egyetlen pillanatra sem foghatod a kezüket, hogy nem süthetsz a világbajnok pogidból nekik, hogy nem viszed őket játszótérre vagy strandra, hogy nem szidod le őket, ha cipővel beszaladgálnak a lakásba, vagy összemorzsáznak mindent. Látod, ilyenkor még szinte a hangodat is hallom újra. Tudom, mit mondanál nekik, egy-egy mondatod olykor vissza is köszön a számból, olyan is, amit gyerekként én sem értettem, vagy magam is nagyon utáltam.
Hiányzol. Jobban, mint valaha.
Pedig volt időm. Megedződtem, továbbmentem. De most kellenél a legjobban. Úgy érzem, sosem lesz már könnyebb. Szeretlek!
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Elena Popova
