Rachelből nem lett anya, és ez nem tragédia – Nézzétek meg a Mások gyerekeit, gyönyörű film!

–

Úgy kell megállnom, hogy ne lőjem le a „poént” (ami nyilván nem egy vicc vagy geg, hanem a film értelme), mert akkor elrontanám nektek az élményt. Ugyanakkor szeretném elmesélni, miért nem pusztán arról szól ez a csodálatos francia (valljuk be: női) film, amiről a története. Mert az röviden annyi, hogy a sudár, vonzó Rachel Friedman, aki tanárnőként dolgozik egy gimnáziumban és épp szingli, váratlanul beleszeret egy ötvenes, vonzó autótervező mérnökbe, aki elvált, és van egy négyéves kislánya. 

A kémia hihetetlenül működik közöttük, olyan intimitást és szenvedélyt élnek meg egymással, amit azelőtt sosem, és az sem jelent akadályt – egy másodpercre sem –, hogy teljesen különböző kulturális háttérből érkeznek: Rachel családja vallásos zsidó, Ali pedig muszlim (ha nem is gyakorló). Mindez lényegtelen, mert a két ember valahol mélyen összekapcsolódik.

És ez a mindennél erősebb szerelem Rachelben felébreszti a vágyat arra, hogy ő is anya legyen, bár ez az utolsó pillanat erre, hiszen a biológiai órája (ahogy egy-két szenzációs jelenetben az idős nőgyógyásza a tudtára adja) már hangosan és vadul ketyeg.

Nem tudjuk meg, Rachel miért húzta eddig. Nem válaszol a kérdésre. Nem lett gyereke, és kész, most viszont nem bánná, ha megtörténne, és addig is megtesz mindent azért, hogy a kis Leilának, Ali lányának, jó pótanyukája legyen.

A film mégsem arról akar tanítani, milyen másvalaki (egyetlen) gyerekét elfogadni, megszeretni, milyen édes mostohává válni úgy, hogy az embernek saját gyereke (tehát anyai tapasztalata) nincsen, milyen egy széthullott családba beilleszkedni és önálló helyet vívni ki magadnak, milyen egy versengő exfeleséggel megbirkózni. Ez is benne van, de nem ez a lényeg – bár kétségtelenül fontos téma, sokakat érint.

De ahogy Rachel egyre inkább próbál helytállni ebben a bonyolult helyzetben – néha sokkal jobban, mint ahogy Ali teszi –, felszínre törnek rég eltemetett érzések és traumák. Főleg, hogy mindezzel párhuzamosan a húga terhes lesz. Neki nem sikerül, de végignézheti a pálya széléről, hogy a hozzá legközelebb álló ember min megy keresztül, hogyan válik édesanyává. Ezalatt már megtudjuk azt is, vele miért nem történt meg mindeddig, hiszen feltételezhető, hogy lehetősége lett volna rá. Kiderül, hogy Rachel édesanyja gyerekkorában halt meg egy olyan autóbalesetben, amelyben ő is mellette volt. És ez – ha soha nem fogalmazta is meg magának – valamiért az anyaságot eltorlaszolta előtte.

Valószínűleg olyan veszteséget szenvedett el gyerekként, amilyennek az esélyét sem akarja megadni senkinek, legkevésbé a saját gyerekének. És magának sem anyaként annak lehetőséget, hogy nem tudja majd felnevelni a lányát/fiát. 

Nincs ez kimondva. Csak említésekből, apró (de jelentős) történetmorzsákból rakjuk össze. Akkor válik nyilvánvalóvá, amikor Rachelnek a nagy igyekezetében meg kell ismételnie a gyerekkori traumáját, ahogy az életben is gyakran megesik. Nem egy az egyben (szerencsére), nem akkora tragédiát előidézve, de mégis valamiképp újra kell élnie a helyzetet, ami aztán az események folyamatában ismét (mint akkor) töréshez és veszteséghez vezet. Egy család széthullásához.

És a film még mindig nem ide akart kilyukadni, hanem tovább építkezik. (Mondom, nem kispályás.) 

Rachelből nem lesz anya. Semmilyen anya. Ez egy gyönyörű, melegszívű, kötődni képes Nő története – de nem egy anyáé. 

Ha végignézed, talán nem kérdezed meg többé egy negyven körüli nőtől, hogy miért nincs gyereke. Vagy hogy tervez-e még. Főleg nem kutyafuttában vagy félismerősként. Mert ez egy hosszú és bonyolult történet, nem lehet rá pár mondatban válaszolni. Eljutottunk ugyan addig, hogy a tudatos gyermektelenséget is lehet vállalni (bár nem könnyű, nehéz helyzetekkel jár együtt), de még csak nem is mindig ilyen tiszta a helyzet. Nem lehet mindig azt mondani, hogy valaki „tudatosan” gyermektelen. Ahogyan azt sem, hogy ha tudatosan az, akkor sem azért, mert egy trauma rányomja a bélyegét a nőiségére. Igenis van, hogy trauma váltja ki. És sok olyan helyzet is adódik az életben, ami akár másképp is alakulhatott volna.

Ha nagyon akarta volna, Rachel is biztos el tudta volna érni, hogy gyereke legyen, de negyvenévesen találkozott először azzal a férfival, aki felébresztette benne a vágyat. Történetesen egy olyannal, aki egyébként nem volt teljesen szabad.

(Egy pszichológus biztos ezt is megmagyarázná – nem lehet véletlen.) De ha végül így alakult, akkor talán kevesebbet ér az élete? Akkor talán kevésbé nő? Akkor már nem is szeretheti a gyerekeket? Akkor ő nem hagy maga után semmit? Nem lesz, aki gondozza időskorában? Ő valamit végérvényesen elcseszett? Akkor az ő élete kudarc?

Nem véletlenül játssza egy ilyen ragyogó nő a főszerepet, aki ma Franciaország egyik legnagyobb sztárja, és egyik legönazonosabb, legbátrabb színésznője, ami a külsejével való együttélést illeti. Emlékszem Virginie Efirára, amikor még ügyeletes bomba nő volt (ti is emlékezhettek rá, például a Felcsípve című filmjére), de nagyon ügyesen navigálta át magát ebből a szerepkörből az összetett személyiségekhez, és egyre inkább bizonyítja, mennyi tudást szerzett az évek alatt – úgy saját magáról, mint az emberekről. Fantasztikus, ahogy ebben a filmben vállalja a meztelenséget (ami itt sosem öncélú, és teljesen természetes), a ráncait, a dicsőséges oldalát és az összetörtet. Nem vagyok rajongója, de minden elismerésemet kivívta.

Bár icipicit soknak éreztem, hogy a fontos fordulópontokon rendre készítettek róla egy olyan közelit, ahol mindent bele kellett sűrítenie egy nyomatékos pillantásba, de ezt is szépen megoldotta, és el kell ismernem, kellettek ezek a kitartott pillanatok ahhoz, hogy mélyen belehelyezkedhessünk a történetébe, és egészen közel kerüljön hozzánk, hogy aztán előítéletmentesen csak azt az embert lássuk magunk előtt, aki mindent megpróbált tisztességesen és jól csinálni, és ha nem is a hagyományos utat járja, de végül sikerül egy szép, értékes életet teremtenie. Fájdalmakkal, veszteségekkel, elengedéssel, és szeretettel – létezik több ennél? 

A képek forrása: Mozinet

Gyárfás Dorka