Színész Bob: „Kinek fontosak a cigányok valójában? Senkinek. A cigányoknak.”

–

Gyárfás Dorka/WMN: Ahhoz képest, milyen komoly munkásságot építettél slammerként, színészként és roma aktivistaként, viszonylag kevés nyomot hagytál az interneten. Mi ennek az oka?                

Horváth Kristóf: Nem vagyok ügyes az imidzsépítésben. Pedig, amúgy büszkén és elégedetten tekintek arra, ami eddig összejött. Csak amikor nemrég szerettem volna kitenni a Facebookra néhány emléket (fotókat, videókat), én is akkor ébredtem rá, hogy nincs mit, nincs meg nekem semmi. Végül azt akartam kiírni: „Ez az oldal általában néma, de az elmúlt hetekben okkal volt az. Ünnepeltem” – végül még ennyit se tettem ki.

Gy. D./WMN: A Háromezer számozott darab viszont már megmarad örökre. Ez egy mérföldkő számodra?

H. K.: Nem tudom megmondani, de valószínűleg életem egyik csúcsteljesítménye. Azért egy nagyjátékfilm az nem akármi… Érted, voltam a Forma–1-ben.

Gy. D./WMN: Játszottál már nagyjátékfilmben…

H. K.: De erre úgy tekintek, mint a saját nagyjátékfilmemre. A születésétől kezdve jelen voltam, sőt annál is régebben. Császi Ádám, a film rendezője még amerikanisztika szakra járt az ELTE-re, és épp csak felvette a filmfakultációt, amikor találkoztunk egy gyerekkori barátomon keresztül. Azóta minden munkájának, sikerének valamilyen módon részese vagyok – és ezt ő is elmondhatja magáról az én pályámmal kapcsolatban. Az, hogy én Színész Bob lettem, később pedig slam poetry bajnok, részben hozzá kötődik: az Egy hét című közös rövidfilmünk révén ismertem meg Süveg Márkot és Závada Petit (az egykori Akkezdet Phiai formáció tagjait), akikkel azóta szintén húsz évre tekint vissza a barátságunk, és rengeteg közös projekt kövezte ki. Petinek én adtam verstan-kötetet a kezébe!  

Gy. D./WMN: Szóval ennek a régi-régi barátságnak a kicsúcsosodása ez a film? 

H. K.: Igen, és mégiscsak valamiféle összegzés. Valahogy benne van az összes korábbi munkámból valami: gondolatok, alkotótársak, helyzetek. Az evolúcióm. Az elmúlt három hétben, mióta bemutatták, úgy érzem magam, mint akit elütött a vonat. Nem könnyű megbirkózni azzal, hogy egyszer csak itt vagyunk. És hogy annyi szégyent, indulatot kavarunk fel vele. Mert

ez nem egy olyan film, hogy „tetszik vagy nem tetszik”, ezek itt nemlétező kategóriák. Azt tekintem gratulációnak, ha egy néző elmeséli, hogyan ébredt rá arra, hogy ő is cigányozott, és min akar ezentúl változtatni.

Miközben persze nem szeretném lefolytatni ezt a beszélgetést mindenkivel. Az egyik oldalam csak magára húzná a szekrényajtót, és kizárná a külvilágot, van nekem saját életem, szerencsére. A másik oldalam viszont felelősséget akar vállalni, és egy nagy szembenézésre hívna mindenkit. Mert pontosan emlékszem arra a berlini munkámra, amikor először fogalmazódott meg bennem, hogy a sajnálat bosszant, és hogy megint ugyanabba a lábnyomba léptem, amiből jó volna végre kitörni.  

Gy. D./WMN: Mire gondolsz konkrétan?

H. K.: A Tudás6alom nevű projektünkkel színházi előadásokat készítettünk, koncerteket adtunk, hátrányos helyzetű településeken jártunk foglalkozásokat tartani, és tíz évig a piacból éltünk. Ezalatt az idő alatt ébredtem rá, hogy miben működöm én együtt a többségi társadalommal, és hogyan szolgálom ki azt a narratívát, ami nem a sajátom. Hogyan válok „jó cigánnyá”…

Például, amikor azt slammeltem, hogy „ha választanod kell, hogy olvasás vagy evés, akkor válaszd az olvasást” – a többségi társadalom meg bólogatott hozzá, hogy igen, ez kell. Bennem meg elkezdett motoszkálni egy kényelmetlen érzés, és sokáig nem értettem, miért. Csak lassan jöttem rá, hogy mihez is bólogatnak? Hogy tényleg ne egyen, hanem olvasson? Vagy amikor azt mondják nekem: „de jó, hogy megmented ezeket a gyerekeket”… mikor én nem mentem meg őket, egyetlen foglalkozástól senki nem lesz megmentve, csak ti hátradőlhettek, hogy akkor én csinálom. Ennek a tanulási folyamatnak az összegzése a filmünk, még ha tökéletlen is. 

Gy. D./WMN: Ehhez kellett egy többségi társadalomból érkező rendező? Ebben az esetben nem probléma, hogy megint ő meséli el a kisebbség történetét – csak most a felvállalt bűntudata felől? Vagy szerinted az sem probléma, ha egy nem roma játszik roma karaktert? 

H. K.: Ezekre a kérdésekre nem lehet egyszerűen válaszolni. Nem lehet azt mondani, hogy legyen így vagy legyen úgy. Már az sem egyértelmű, ki szereti magát romának, és ki cigánynak hívni. Az a fontos, hogy egyáltalán tegyük ezt a diskurzus tárgyává. Mert hát mit jelent az, hogy cigány karaktert játszani? Ez mióta tulajdonság? Mi a játszható benne?

Szerintem egyetlen tulajdonság van, ami minden romára igaz: tudja, milyen kirekesztettnek lenni. Minden más egyénenként változó.

Itt szerintem nemcsak a hitelességről van szó, hanem a méltóságról is. Egy roma származású kollégám nemrég cigányt játszott, és a karakterre egy nagy életeseménynél ugyanazt a jelmezt akarták ráadni, mint amit mindig hord. Jelezte, hogy ez egy ünnep, mást szeretne hordani. Kapott másik jelmezt. Nem jelent ez semmit, talán fel se tűnik. De vajon a kollégám a származása miatt vette észre, hogy a karakter méltósága csorbul?

És nem, nem vagyok híve annak sem, hogy cigányokról csak cigányok készíthessenek filmet, de az tuti nem oké, hogy a cigányokról csak nem cigányok csinálnak filmet, írnak könyvet.

Nem akarom kihagyni a képletből a többségi embereket, hiszen itt egy együttélésről van szó, a maradék nem tudom, hány évtizedben együtt fogunk élni. Művészként nekem ennek elősegítése a feladatom, ezért szövetségre lépni nem szégyellek. És nincs is meg a hozzáférésünk sem ahhoz az oktatáshoz, sem azokhoz az eszközökhöz, amikre szükségünk lenne. Császi Ádám filmrendező, én nem vagyok az. Ő ezt tanulta, ezt tudja, neki van hozzáférése. A felhatalmazást pedig tőlem kapta, és azzal érdemelte ki, hogy 100 százalékig magáévá tette a gondolkodásmódot és a nyelvet.

De nem bánom, ha erről a kérdésről a film miatt elkezdünk egy vitát folytatni. Azt látom, hogy a roma aktivisták körében már el is kezdődött ez a vita, azt viszont nem tudom, hogy a magyar művészeti társadalomban mekkora viharokat kavart. Mert hát, ez is a valóság:

kinek fontosak a cigányok valójában? Senkinek. A cigányoknak. 

A miénk a rendszeren kívüli nézőpont, a másodrendű változás nélkülözhetetlen feltétele. Miénk a madártávlat.

Szerintem nem kell nektek, többségieknek áldozatot hozni. Ha képesek leszünk kapocslatot teremteni, akkor ennek az egésznek egy win-win szituációra kellene kijönni. 

Gy. D./WMN: Tényleg szégyent érzel az elmúlt éveid munkáival kapcsolatban?

H. K.: Nagyon sok rejtett szégyen van bennem. Ha például cigányokkal dolgozom, és valaki elkésik a próbáról, akkor tudom, hogy mindenki azt gondolja magában: „persze, mert cigányok, ilyenek ezek, lusták”. Ha pedig egy nem cigány késik el, akkor megkönnyebbülést és hálát érzek: „de jó, hogy elkéstél”. Nekem nagyobb rendet kell tartanom az öltözőben, hogy még véletlenül se hagyjak támadási felületet, és volt, hogy én is kikiabáltam a villamos ablakán, hogy „Mit csinálsz, nehogy már lejárasd a cigányokat!”.

Vagy amikor valaki azt kérdezi tőlem, hogy ért-e már valaha hátrányos megkülönböztetés a származásom miatt, az ijesztő. Itt ülök egy csomó fehér bőrű emberrel szemközt, akik mintha sosem lettek volna tanúi ilyesminek, várják, hogy létezik-e a mumus. Ez olyan, mintha egy lánytól azt kérdezném, hogy zaklatta-e már férfi. Nem kérdezek rá, mert ugyanabban a világban élünk. 

Istenem, hány módon működtem együtt ebben a viszonyrendszerben ahelyett, hogy segítettem volna megváltoztatni!

Gy. D./WMN: Nekem sosem volt az az érzésem veled kapcsolatban, hogy ki akarod szolgálni a többségi nézőpontot, mert már a slammeidben is mindig lavíroztál aközött, hogy hová tartozol, sosem álltál be semmilyen táborba. Ez honnan jön nálad?

H. K.: A lavírozásnak van egy pejoratív kicsengése, én inkább csak azt szeretném képviselni, hogy a dolgoknak nem két oldala van, illetve lehet igaz két ellentétes állítás is egy időben.

A delphoi jósda bejáratán az volt a felirat, hogy „ismerd meg önmagad”, beljebb meg az, hogy „semmit se nagyon”. Ez nekem olyan, mint a jing-jang. Ha valami létezik, az létjogosultságot feltételez, ezt pedig tiszteletben tartom.

Mindig meg kell engednem magamnak, hogy az ellenkező oldal igazságait megtaláljam, mert nem hiszek semmilyen kizárólagosságban. Mindent egy spektrumon képzelek el.

Gy. D./WMN: A roma közösségen belül is félig kint-félig bent vagy?

H. K.: A két identitásom békében és harmóniában él egymással. Kiegészítik egymást. Az életem úgy alakult, hogy a cigányságom folyton reflektorfénybe kerül, ezt néha már túlzásnak érzem. De én választottam ezt, és elkötelezett vagyok. 

A roma művészek, értelmiségiek elfogadtak maguk közül valónak, és a falusi iskolákban, ahol rendhagyó irodalomórákat tartok, szintén odatartozónak érzem magam. 

Gy. D./WMN: De te nem innen jössz, igaz?

H. K.: A családom a hatvanas évektől Pesten élt, de mi nem voltunk roma értelmiségiek, mint sok mai barátom, akik már egy kész, büszke identitással indultak neki a felnőtt életnek. Mi inkább próbáltuk nem reklámozni a származásunkat. Nagyapám még cigány muzsikus volt, brácsás, többek között a Mátyás pincében, de nekem már nem adták a kezembe a hangszert. 

Gy. D./WMN: Hát, szerintem az azért komoly karrier. Akkor anyukád „tisztes polgári egzisztenciában” nőhetett fel…

H. K.: A nagyszüleimnek volt egy lakása a csepeli lakótelepen, mi pedig anyámmaI egy nyolcadik kerületi tanácsi lakásban éltünk, 23 négyzetméteren. Anyám banki ügyintézőként dolgozott az OTP-ben. Városlakók voltunk, de csak 10-12 éves koromban lett először zuhanytálcánk, addig lavórban fürödtünk, a vécé meg kint volt a folyosó végén. A ’80-as években ez nem volt kirívó, de nem is volt jellemző.

Gy. D./WMN: Már gyerekként vonzott az irodalom?

H. K.: Jártam szavalóversenyekre, meg sokat olvastam, de igazából zoológus szerettem volna lenni és nindzsa.

Gy. D./WMN: Mikor kezdtél el írni?

H. K.: Mindig is írogattam, de sosem gondoltam, hogy ebből lehet valami. Színésznek készültem, de ott is sok mindent meghatározott a költészet. Például, amikor a Maladype társulattal Weöres Sándort játszottunk, akkor rájöttem, hogy én nem vagyok költő, és ezeket a dolgokat már valaki megírta. Nem tettem bele az energiát abba, hogy valódi költővé váljak, és végigjárjam ennek az útját, míg megjelenik egy verseskötetem. Nem látom az értelmét. Hamar tudatába kerültem annak, hogy ezek buborékok.

Színházba is csak egy bizonyos kör jár, a verseskötet is csak egy bizonyos körhöz jut el, és ezek zárt rendszerek. Én egy ilyen rendszeren kívüli elem lettem, és így is képzelem el a létezésemet.

Gy. D./WMN: Csak így nem lesznek meg azok az eredményeid, amikre vissza tudsz tekinteni.

H. K.: Igen, egy kicsit olyan, mintha elmentem volna egy csomó versenyre, és most nem lennének meg az érmeim. De nem mindegy? Ott voltam az edzésen, izgultam a startnál, nyomtam a többiekkel, a versenyt megnyertem, és hogy emlékeznek-e rá, vagy sem, mit számít? Valahol hozzátartozik az imidzsemhez és a hitelességemhez. 

Gy. D./WMN: Szerintem ez a te önsorsrontásod.

H. K.: Jobban szeretném ezt lázadásnak látni. Mert csak a lényegnél szeretnék maradni. A siker meg a hírnév melléktermék, nem cél. A karrierem dokumentációja pedig mások emlékeiben van. Ettől még szerintem iszonyú menő vagyok. Ahhoz képest, hogy esti tagozatos gimibe jártam, ma egy roma aktivizmus szempontjából történelmi jelentőségű filmet tudok felmutatni. Igen, tény, hogy ehhez kellett egy fehér filmrendező, akit történetesen húsz éve ismerek, és ezáltal organikusan tudott belesimulni a projektbe.

Azt szoktam mostanában mondani: megfordult a dolog, most nem a cigányokról szóló történetet mesélik el nem cigányok, hanem a nem cigányokról cigányok. Tudom, tudom, a szokásos, lavírozós, visszafordítós hozzáállásom…

Képek: Chripkó Lili/WMN

Gyárfás Dorka