„Vinnénk a mamát!” – Kálvária a sürgősségin
–
Ma halt meg az édesanyám, nyolcvanhat éves volt. Mondanák is sokan, ahogy ez szokás: sajnáljuk, de milyen szép kort élt meg… Ez így igaz, de nekem ő volt az édesanyám.
Meghalt. Nem is fogom fel az egészet, egy rémálom volt ez a tegnapi nap, amikor elkezdődött. Nem szólt, pedig már rosszul volt éjjel egy órától, fájt a hasa, leesett a vérnyomása, alig volt ereje.
Majd elmúlik… Tűrte a fájdalmat, nem akart bennünket fölébreszteni, pihenjünk csak. Külön laktak apuval, ő az elmúlt év februárjában hagyott itt minket.
Reggel csörgött a telefon, mentünk, először a férjem, aztán én. Anyu nem akart mentőt hívni. Nem akart kórházat. Ezért vártuk a két kedvenc doktornőnk közül az egyiket. A nagy tudásuk mellett emberek, ennyi, röviden, emberek, és az orvoslás a hivatásuk, nem a munkájuk. Bátran merünk mindig kérdezni, bízunk bennük, tárgyilagosak, kedvesek.
Kati megérkezett, vizsgált, gondolkodott, majd mentőt hívott. Kilenc óra… fél tizenegy. A mentő megérkezett, beszállították anyut a kórházba. Készségesek voltak a mentők, pedig nem lehet egyszerű a türelmet, a nyitottságot úgy megtartani, hogy aznap például csak két mentő volt csak szolgálatban. Hogy van az, hogy a mentők mindig jó fejek, kérdezte a lányom, akihez többször hívnunk kellett már őket.
Kórház, sürgősségi, délelőtt tizenegy óra
Hosszú vizsgálat után bemehettem az őrzőbe. Végre. Anyunak fájdalmai vannak, de tűr. Várunk. Mi lesz?
Ultrahang. Eltolják, folyosó, hideg. Anyu nem fázik, én vacogok, azért betakargatom. Vissza a sürgősségi őrzőjébe. Nem mondanak semmit. CT kell. Megint a hosszú folyosó, újra a hideg. Visszakocsizunk. Közben fáj a has, amiben mi lehet?
Tumor?
És nő is a hasa, nincs vizelet, miért nincs? Nem mondanak semmit. Újra őrző. Várunk. Anyu fájdalma az egekben, nem jajgat, várunk, közben eltelt már négy óra.
Nem tudok segíteni.
Te jó ég, mit tegyek? Nem használ az első fájdalomcsillapító, a hasa folyamatosan dagad, már olyan, mintha terhes lenne. Nyugtatom, viccelni próbálok, simogatom, tartom a lábát, de már jajgat, kéri, hogy segítsenek rajta. Pedig ha ő hangosan segítséget hív, akkor nagy a baj.
Orvos nincs még, nem tudni, mi lesz, várunk a CT eredményére. Nem ihat, kiszárad a szája, cserepes is már. Szőlőzsírozunk, szerencse, hogy van a táskámban.
Fáj, nagyon fáj már a dereka is. Bár át tudnék venni a fájdalomból, hogy enyhítsem kínt! Kérek még fájdalomcsillapítót, talán hatni fog, bízom benne, enyhülni fog, enyhülnie kell. Üvölteni tudnék.
Közben a négy nővér közül akad egy együttérző, akinek el tudom mondani, mit érzek, a többi lekezel. Timi megért, fájdalomcsillapítót hoz, amikor kérem. A másik nővértől kérdezem (neki zöld a nadrágja, biztos magasabb a rangja, a vizsgáló és az őrző között jár-kel), hol az orvos. Hiszen ez a sürgősségi. Kell hogy legyen itt valaki.
„Megteszünk mindent” – mondja. Csak ne kérdezgess már! – olvasom ki a szúrós tekintetéből.
Egy nagy szart teszel meg mindent, gondolom, de udvarias vagyok, mert ilyennek neveltek a szüleim, akik közül az egyik itt fekszik most, és segíteni szeretnék neki. Kétségbe vagyok esve, és dühös vagyok rá, hogy udvariasnak nevelt. Mit érek vele? Mit?
Hol az orvos?,
kérdezem újra Timi nővértől, ő válaszol nekem. Azt mondja, nagyon sajnálja és szeretne segíteni, de vizitel a doktor úr. Futok, keresem a kórházban. Nem találom sehol. Több helyen várják, több osztályon is. A krónikus belre is ígérkezett. Az első emeleten nincs, szaladok a másodikra, épp a sürgősségire ment. Hú, hurrá, akkor tudok vele végre beszélni.
Szaladok, majd kiugrik a szívem, végül is jó helyen vagyok, a kórházban, tuti gyorsan megkapom a szükséges ellátást, ha szívrohamot kapok. Újra a sürgősségi, de nincs ott a doki. Ez nem lehet igaz! Anyu jajgat, egyedül kellett hagynom, rohangálok, ugye, a doktor úr után.
Hol a szobája? Most már idevontatom bárhonnan. Ne menjek, mondják, mert jön egy sebész hamarosan.
Újabb óra telik el. Nem bírom tovább. Megszakad a szívem.
Konzultáció.
Egy óra vagy még több. Nem mehetünk be anyuhoz.
Kérdezünk, elmagyarázzák mi a helyzet, holnap műtét, vérkép stabil. Elbúcsúzunk az osztályon.
Reggel hív a nővérem, hogy anyu eszméletét vesztette, és meghalt.
Meghalt. Ma reggel. Nem túl korán. Még hajnalban stabil volt az állapota.
Mi történt?
Nem értjük, nem kapunk választ.
Kórház. Ott vagyunk vele, siratjuk. Öleljük, pusziljuk. Még meleg, szinte látjuk, hogy lélegzik. Csak szeretnénk látni. Meghalt.
Nem tudom, meddig vagyunk a kórteremben, elveszett az időérzék. Nővér jön, kedves, zavarban van. Fiatal. A szállítók itt vannak, mondja. Időt kérünk. Megértő, próbál beszélni a „fiúkkal”. Ajtó nyílik: „vinnénk a mamát”.
Nem fogom föl, mit mond.
Megőrült ez az ember? Tudja, hogy gyászolókhoz jött?
Nem lehetek még egy kicsit vele, amíg kihűl a teste legalább? Tudom, hogy el kell vinniük, de kérem a nővért, hadd gyújtsak gyertyát. De a „fiúk” türelmetlenek, ügyeletben vannak, mondják, hogy hamar el kell vinniük a holttestet (az anyukámat), mert lehet, menniük kell majd a sürgősségire vagy valamelyik osztályra. Vinniük kell, igen, fölfogom, ez most sürgős.
Kérek még tizenöt percet, hogy gyertyát gyújthassunk. Föl vannak háborodva. Megköszönöm az együttérzést.
És visszamegyek anyuhoz, becsukom az ajtót, gyertyát gyújtunk, imádkozunk.
Elengedünk, anyu, szerettünk, és szeretni fogunk mindig, jó ember, jó anya, mami, dédi voltál.
Ajtó nyílik, jön a fehér köpeny, hívták a fiúk, részvétét fejezi ki – ő legalább, majd közli, nem gyertyázhatunk, mert a füstjelző beriaszt. Udvarias csevegés után kitessékel bennünket. Indulunk, mi mást tehetnénk.
Kiszolgáltatottak vagyunk.
Meghalt az édesanyám. El vagyok keseredve. 2023-ban itt tartunk. Kevés a jó szó, kevés az információ. A beteg és a hozzátartozó nem felelős azért, hogy itt tart a magyar egészségügy.
Polcz Alaine. Mennyit tett értünk, hogy méltósággal kerülhessünk a jóistenhez! Hát hiába? Sokszor gondoltam rá most is a kórházban.
Hazafelé indulunk, plakátok mindenütt: „betegek jogai”, „emberi méltóság”, „teljes körű tájékoztatás”, blablabla.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / xijian
