„Ha ott a kíváncsiság a gyerekek szemében, még több remény van a gyógyulásra”

–

Milanovich Domi/WMN: Nagyon fiatalon, húszévesen kezdtél el kórházi látogatásokat szervezni. Ha visszagondolok, én hol tartottam ennyi idősen, inkább csak a tanulás és a bulizás jut eszembe. 

Forgács-Fábián Sára: Folyamatosan a fejemben volt, hogy de jó lenne orvosnak lenni. Aztán, amikor a Corvinus Egyetemen beültem a Számvitel alapjai I. kurzusra, vált igazán valóságossá számomra, melyik szakon is vagyok. Hirtelen lepergett előttem a jövőm: akkor most könyvelő lesz belőlem? Vagy valamelyik nagy cégben leszek auditor? Rájöttem, hogy egyiket sem szeretném. Ekkor jöttek elő a gyerekkori emlékeim, hogy nekem anno mi segített a kórházban, és miért.

Én magam is átéltem, iszonyú menő volt, hogy egy tizenhat éves nagylány bejött hozzám, és már szép hosszú haja volt. Tudtam róla, hogy korábban hozzám hasonló helyzetben volt, így a jelenléte erőt adott, hogy nekem is sikerülni fog.

Persze egyetemistaként nem volt tervben, hogy ez majd egy alapítvány lesz, csak megnyugodtam, hogy én is vissza tudok adni valamit abból, amit kaptam.

M. D./WMN: 2015-ben tizenegyen kezdtetek bejárni a Tűzoltó utcai II. Számú Gyermekgyógyászati Klinikára játszani, tanulni, „barátkozni” – innen is jön az Amigos elnevezés. Azóta rengeteg minden változott, neked mik voltak a legfontosabb mérföldkövek?

F-F. S.: A legelső talán az volt, amikor egy kórház, az I. Számú Gyermekklinika, kifejezetten megkeresett minket azzal, hogy menjünk hozzájuk is. Előtte, mivel minden segítő valahol önmagán is segít, inkább csak hálás voltam, hogy a gyerekekkel lehetünk. De amikor hívtak minket, arra gondoltam, ez az egész talán életképes gondolat, ami másoknak is jelenthet valamit.

A következő ilyen pillanat az volt, amikor álltunk a barátommal (most már a férjem) a négyes-hatos villamoson, és megkérdezte, miért nem az Amigosban fogok dolgozni. Nekem 2016-ban még az volt a fejemben, hogy majd elmegyek valamelyik nagyvállalathoz pénzt keresni, és éjszakánként foglalkozom azzal, hogy az Amigosban az alapvető dolgok teljesüljenek. Végül támogatásokkal sikerült megoldani a bérezést, én pedig azóta

másokat is próbálok megerősíteni abban, hogy nonprofit munkahelye is lehet az embernek, és nem arcátlanság fizetést is kapni, ha felelősséget vállalsz és dolgozol. 

M. D./WMN: Beszélgessünk arról is, mi ennek a szervezetnek a különlegessége. Az Amigókhoz sokan a jellegzetes zöld pulcsit, a nyelvtanulást, a vidám dizájnt társítják. 

F-F. S.: Az Amigosban olyan szervezetet építünk, amilyen világban szeretnénk élni. Nem mondom, hogy ez mindig maradéktalanul sikerül, de törekszünk rá. Alapelvünk, hogy értékünk minden Amigo, mindenki ugyanannyira számít a csapatban. Most például új munkatársat keresünk, és lesz egy szakmai kiválasztás, amelyet a kuratórium és a HR végez, de van egy közösségi is, amelyen minden Amigo szavazhat, az is, aki egy hónapja van itt, hiszen az ő benyomásai is fontosak. Én gondolhatom valakiről, hogy csodálatos szakember, de ha a közösség nem szívesen dolgozna vele, akkor nem tudom megbízni.

Komolyan vesszük az átláthatóságot is. A béreket kumulálva kommunikáljuk, de az összes költség havonta megjelenik egy táblázatban az Amigóknak. Arra is bátorítjuk őket, hogy kérdezzenek. Ha például azt látják, hogy valaki taxizott az Amigos-szülinapon, akkor ne rögtön visszaélésre gyanakodjanak (az illető héliumos lufikat szállított a partira). Egymásról csak a legjobbat feltételezzük, amíg nem tudunk többet – ebben is megállapodunk. 

M. D./WMN: PhD-hallgatóként civil szervezetek növekedését kutatod a Corvinuson, és egy saját fejlesztésű tantárgyat is oktatsz Social startup menedzsment címen. Miben különbözik egy social startup és egy civil szervezet?

F-F. S.: Volt egy korai elképzelésem, hogy a civil szervezetekhez nem feltétlenül pozitív dolgokat kötnek az emberek: nem tekintik őket profinak, vagy csalásokra asszociálnak. Mi egyébként is csak azért lettünk alapítvány, mert a jogászunk ezt a formát javasolta, de sosem volt meghatározó eleme az identitásunknak. És akkor megnéztem a definíciókat, és láttam a startup jellemzőit: hogy gyorsan növekvő, skálázható, sok lelkesedést tesznek bele az alapítói – ez ránk is igaz. Persze ott van a profitorientált része is a meghatározásnak, ami esetünkben nem érvényes, ezért került a kifejezésbe a social szó.

Nem állítom, hogy én használtam a világon először ezt a terminust, mindenesetre azt igyekeztem jelölni vele, hogy ez egy pezsgő, hiteles, átlátható kezdeményezés, amelyet lelkes egyetemisták végeznek. A fő elképzelésem tehát kezdetben az Amigosra vonatkozott: ahelyett, hogy azt próbáltuk volna megváltoztatni, hogy az emberek mit gondolnak egy alapítványról, a social startup kifejezést akartuk megtölteni tartalommal, hogy ez jelentsen valami újat. 

M. D./WMN: Publikáltál egy kutatást is, amely azt vizsgálja, miért maradnak az önkéntesek egy évnél tovább egy szervezetnél. Ezek közül pár tényezőt, a demokratikus működést, a bizalmat, az érdemi feladatokat már említettük. Mi volt, ami még kiemelkedett?

F-F. S.: Azóta megismételtem ezt a kutatást. Bár még nincs meg a teljes elemzés, az látszik körvonalazódni, hogy a közösséghez való tartozás a korábbihoz képest is sokkal erősebb motivációvá vált az egyetemisták körében. Ez talán részben a Covidnak tudható be, illetve annak, hogy a megnövekedett rezsiköltségek miatt kevesebbet járnak be a hallgatók az egyetemekre, főiskolákra.

Az órák fele eleve online van, sokan a gyerekkori szobájukból kapcsolódnak be, más kurzusokra meg bemennek ugyan, de általában azért, hogy letudják, és eljöjjenek onnan. A tömegképzést nyújtó egyetemeken, ahol a népszerű szakokon kétszáznál is többen vannak, a diákok gyakran elmagányosodnak,

legalábbis az Amigók nagy része azt mondja, nem ott, hanem nálunk kapta meg azt a közösséget, amiről a szülei mesélnek a hajdani egyetemi évek kapcsán, és így kötöttek akár életre szóló barátságokat vagy találtak társat. 

Persze vannak olyanok is, akik azt mondják, szívesen járnak kórházba gyerekekhez, de köszönik, már van egy csomó barátjuk, és ez is teljesen rendben van. Tudod, az izgalmas az, hogy attól függetlenül, hogy most nincs rá akkora szükségük, ők is értékelik azt, hogy itt van közösség. Volt erről egy kutatás, amely azt találta, hogy az emberek azokat a meghívásokat, programlehetőségeket is értékelik, amire nem érkeznek meg. De a lehetőség, hogy elmehettek volna, igenis számít, és jobban értékelt, mint amikor egyáltalán nem történik meghívás. 

M. D./WMN: Ez azt is jelenti, hogy egy munkahelynek, szervezetnek nem érdemes programokat lefújnia azért, mert kevesen jönnek el rájuk?

F-F. S.: Szervezeti oldalról nagyon fontos ezt figyelembe venni. Mert lehet, hogy kevesen jelennek meg egy-egy közösségi eseményen, de a tudat, hogy van egy ilyen lehetőség, hogy ő eljöhetett volna, önmagában is pozitív hatással bír, és ahhoz vezet, hogy tovább maradjon a szervezetnél. De ugyanez a helyzet az átláthatóság kapcsán is. A 2018-as kutatásomban sokan visszajelezték, hogy milyen jó, hogy itt minden pénzügyi adat átlátható, elérhető. Na, és mondom, meg szoktad nyitni ezt a táblázatot? Még soha nem nyitottam meg, válaszolják. Ez ma is így van, általában öt kattintás van rajta egy hónapban, közben viszont feedback űrlapokon beírja száz önkéntes, hogy „kimagasló átláthatóság” és „Excel-tábla”. Mert tudja, hogy megnyithatná, ha akarná. Vezetőként nekem viszont feladatom átbeszélni ezt a pénzügyi vezetővel, akiben érthető módon felmerülhet, miért dolgozzon ezzel annyit, ha csak öten nyitják meg. Kevesen kattintanak rá, de attól még van hatása. Visszatérve a kérdésedre:

az önkéntes a gyerekek segítéséért jön, és a közösségért marad. Azért tart ki, mert ő is kap valamit. 

M. D./WMN: A közösségi érzést igyekeztek a gyerekekkel való tevékenységetekre is kiterjeszteni. Hogyan?

F-F. S.: Vegyünk egy onkológiai osztályt, ahova, mondjuk, kedden, szerdán, csütörtökön látogatunk el. A keddi önkéntes nem azt fogja mondani Alexának, hogy „holnap is jön hozzád valaki, aki zöld pulcsiban lesz, onnan ismered meg”. Hanem azt mondja neki, mert pontosan tudja, hogy „holnap Peti Amigo érkezik hozzád, aki imádja a focit, és képzeld el, most futóversenyre készül, és tudom, hogy te is szeretsz futni”. Ugyanúgy Petinek is átadja, hogy Alexa már várja őt a kórházban, és említette neki a futóversenyt. Megvan ennek a rendszere, mindig éjfélig kell írni arról, mi történt aznap. És akkor Peti innen folytatja, Alexa pedig egy általa még nem ismert, de létező kis közösség tagjának érezheti magát.

Az, hogy az Amigókhoz csatlakozik, azért is fontos, mert ha egy adott önkéntesünk huzamosabb ideig nem tud jönni, a gyerek nem lesz annyira csalódott. A gyermekvédelmi protokollunknak, amelynek kialakításában a Hintalovon Alapítvány segített nekünk, része egyébként, hogy az önkéntesek kis kártyákat hagynak a gyereknél. Mindig kérdezik tőle, „na, hány kártyád van már? Gábor kártyád van már? Akkor adok még egyet, hogy összegyűjthetsd mind!” A kártyára az önkéntes felírja a nevét, de szerepel rajta egy QR-kód is, így a szülő nemcsak azt tudja követni, mikor ki volt a gyereknél, de visszajelzést is adhat online, amit azonnal megkapunk. 

M. D./WMN: A kórházban töltött idő fokozza a bezártság érzését, pláne, ha a testi tünetei, fájdalmai miatt ágyhoz is van kötve valaki. Ezt igyekeztek oldani azáltal, hogy a gyerekek lélekben utazhatnak, különböző nyelveket, országokat, kultúrákat fedezhetnek fel?

F-F. S.: Az elejétől abban gondolkodtunk, mi lehet motiváló a gyerekeknek. Motiváló egy náluk idősebb barát, egy egyetemista, aki ott van velük, és az is, hogy kitekinthetnek a kórház falain túlra.

Ha ott a kíváncsiság a szemükben, ha fel lehet kelteni az érdeklődésüket a világ megismerésére, még több remény van a gyógyulásra. Előfordul, hogy nehéz helyzetekben ez a fény halványul, de akkor az a feladatunk, hogy mindent megtegyünk azért, hogy visszaszerezzük a kíváncsiságot.

Amikor bemegyünk a kórházba, van nálunk egy láda, tele játékokkal, köztük például a saját fejlesztésű Világutazó kártyánkkal, amellyel memóriakártyázni, Fekete Péter-ezni is lehet, de amelyen tizenhat ország zászlója is szerepel, illetve az, hogy hogyan mondják: „szia”. A gyerekeknek önbizalmat ad, hogy ennyi nyelven megtanulják ezeket a kifejezéseket.

Összeállítottunk olyan dobozokat is – Kalandobozznak hívjuk őket –, amelyeket azokhoz a beteg gyerekekhez juttatunk el, akik mellett nem tudunk ott lenni. Tavaly közel ezer ilyen ajándékot osztottunk szét különböző kórházakban. Van belőle külön iskolás és ovis verzió, utóbbiban például játékkockából lehet kirakni a csökönyös elefántot, a Küldetésfüzet feladataiban egérkék szerepelnek, de a játékok között vannak ujjbábok is, illetve a végén oklevelet is kaphat a gyerek a bátorságáért, amelyet az orvos és az ápoló is aláírhat. Akinek van eszköze, internet-hozzáférése, több helyen QR-kódokat talál, az egyik mesét Gryllus Vilmos olvassa fel a kandalló előtt ülve. Az idősebbeknek, felső tagozatosoknak készítettünk egy könyvet is Egy világraszóló felfedezés címmel, amelyben Matyi, a főhős, nyolc országon utazik végig, így vele együtt az olvasó is megismerheti az egyes nemzetek gasztronómiáját, sportjait, történelmi helyszíneit (a kötetnek április 25-én lesz a bemutatója).

M. D./WMN: Egyetemisták mennek a gyerekosztályokra mindenféle szakokról. Hogyan segítetek nekik felkészülni?

F-F. S.: Hétvégi tréning után látogathatja az önkéntes a gyerekeket, az első másfél hónapban mentorok jelenlétében, de utána is általában ketten vagy hárman mennek egyszerre. Havonta tartunk szupervíziót, kórháztalálkozót, ahol átbeszéljük a történéseket. Szakmai tábort is szervezünk, illetve az Amigos Akadémiát, ami egy havi online képzés, ahol különböző kérdéseket beszélünk át. Legutóbb például az volt a téma, hogyan vegyük rá a gyereket, hogy tanuljon is velünk. 

M. D./WMN: Bár manapság egyre jobbak a gyógyulási esélyek, biztosan érnek titeket fájdalmas élmények is. 

A tevékenységünk legnehezebb része, amikor elveszítünk egy gyereket, és hogy ezt nem tudjuk kontrollálni. 

Ez különösen megterhelő egy olyan fiatal csapat esetében, amelynek tagjai közül sokan szerencsére a saját életükben még kevésbé találkoztak a gyásszal,

illetve azt is megszokták, hogy a világ többé-kevésbé irányítható hely: tanulnak, osztályzatokat kapnak, menedzselik az életüket.

Egy gyerek halála megrázó élmény, amit egyrészt közösen dolgozunk fel, másrészt mostanra kiépítettünk magunk köré egy pszichológusokból álló hálót, így ha egy Amigo jelzi, hogy támogatásra van szüksége, három napon belül el tudjuk indítani a folyamatot. Kezdetben ez sajnos nem működött ennyire szervezetten, van olyan gyerek, akinek az elvesztését talán még mindig nem dolgoztuk fel. Évek óta a szívünkben őrizzük, visszük magunkkal, az édesanyjával is kapcsolatban vagyunk.

M. D./WMN: Ez borzasztó nehéznek hangzik. Közben azon gondolkodom, hogy ha fiatal önkéntesként beteg gyerekeket látogatsz, te is átgondolod a prioritásaidat: hogy mi az, ami igazán fontos neked, és mik azok a hétköznapi bosszúságok, amiken nem éri meg felhúzni magad. 

F-F. S.: Sokszor mondják az önkéntesek, hogy a kórházi látogatások segítik őket abban, hogy lét lábbal álljanak a földön. Mert tegyük hozzá, azok az egyetemisták és főiskolások, akik a tanulmányaik mellett ilyesmivel tudnak foglalkozni, többnyire privilegizáltak. Akinek három műszakban kell dolgoznia, hogy fenntarthassa magát, érthető módon kisebb eséllyel fog önkénteskedni. Szóval sokan, főleg itt Budapesten, burokban élünk. Volt olyan önkéntesünk, azóta befektetési bankárként dolgozik, aki azt jelezte vissza, hogy Amigóként tapasztalta meg, milyen az, amikor egy nyolcéves gyerek nem tud olvasni, és az édesanyja sem.

Más azt mondta, itt tanulta meg igazán, hogy a fővároson kívül is van élet, itt ismerte meg a tiszántúli Amigo, hogy milyen szép a Dunántúl, és fordítva.

Ezek a tapasztalatok, amelyeket ma már egyre több civil szervezetnél meg lehet szerezni, elgondolkodtatják a fiatalokat. És én nagyon remélem, sőt, hiszek benne, hogy mindez hozzájárul ahhoz, hogy felelősebb, nyitottabb, elfogadóbb képviselői legyenek majd a választott szakmájuknak.

A képeket készítette: Hámori Zsófia / WMN

Milanovich Domi