Minden szempontból kivételes volt – Ragályi Elemértől búcsúzunk
Összeszedettnek kéne lenni, de hogyan szedjen össze az ember hirtelenjében egy ekkora életművet, és mutasson be ennyi emberi kvalitást – még a sokkhatás alatt? Ragályi Elemér egészen ritka emberpéldány volt, minden téren csak a legjobb minőséget képviselte, és ebbe nem fáradt bele egészen a legvégéig. Nem fogunk találni még valakit, aki csaknem ötven éven át alkotott a filmművészet élvonalában itthon és külföldön egyaránt, mindig nyitott volt az új irányokra, és férfi – mi több, úriember – maradt nyolcvanévesen is. Felbecsülhetetlen veszteség, hogy elment. Gyárfás Dorka nekrológja.
–
Gyakran szembesülök vele – most már nem is csodálkozom –, hogy a tehetség és a jellem nem mindig jár együtt nagy művészeknél, sőt, most finoman fogalmaztam. Az ember egy idő után már el sem hiszi, hogy létezik ellenpélda, aztán megismerkedik Ragályi Elemérrel, és úgy érzi, egy másik világba csöppent, egy olyanba, ahol a kettő, tehetség és jellem nem is lehet meg egymás nélkül. Tisztességes embernek lenni, vonzó férfinak (bocsánat, de ez is számít, hiszen emberi minőség, és korántsem a külsőre korlátozódik), hiteles alkotónak, elkötelezett művésznek, aki nem elégszik meg a jól bevált, régi formákkal, hanem mindig újat és jobbat akar, és emellett még jó üzletembernek is, aki okosan fekteti be a pénzét, valódi polgári jólétet teremt a családjának – minderre együtt csak benne leltem, csak nála láttam.
Amikor találkoztunk egy interjúra, azt hihette az ember, már túl van élete legnagyobb dicsőségein, de még mindig rendületlenül alkot. Olyan felejthetetlen, örökbecsű filmek fűződtek a nevéhez, mint a Madárkák (Böszörményi Gézával), a Fotográfia (Zolnay Pállal), a Régi idők focija, a Szerencsés Dániel, a Szabadíts meg a gonosztól, vagy a Ripacsok (ez utóbbiak mind Sándor Pállal), az Egy kis hely a nap alatt (Szász Péterrel), a Dögkeselyű, a Csók, anyu és a Nagy generáció (András Ferenccel), az Egyszerű történet (Grunwalsky Ferenccel), a Talpuk alatt fütyül a szél (Szomjas Györggyel), a Vámmentes házasság (Zsombolyai Jánossal), vagy a Túsztörténet (Gazdag Gyulával). Jézusom, micsoda életmű!
Mennyiféle rendezői látásmód, stílus, korszak… mennyien találták meg az ideális alkotótársat benne!
És mégis, amikor a magyar film hőskoráról beszélgettünk, benne semmiféle nosztalgia vagy idealizálás nem volt. Azt mondta:
„A magyar filmben nagyon sok rosszhoz hozzászoktam a pályám kezdetén, főleg, ami a fegyelmet illeti. A színészek gyakran nem tanulták meg a szöveget, nem akartak szembe kerülni a kamerával, mert az leleplezi a bizonytalanságukat, nem voltak ott pontosan a forgatáson, horribile dictu még be is voltak rúgva. Sok minden előfordult régen, az ősidőkben.”
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Aztán így folytatta: […] „amit elmondtam, sosem volt jellemző mindenkire. Fábri Zoltán vagy Makk Károly, szóval a nagyágyúk mindig fegyelmezetten dolgoztak. Még a saját generációmban is. Sándor Palival hét vagy nyolc filmet forgattunk, és rengeteget improvizáltunk, nagyon jó eredménnyel. De mindig tudtuk, hogy ha nem jön be, akkor hová nyúljunk. És van rendező, aki erre alkalmas, más meg nem.
Vákuumot éreztem magam körül, amit úgy oldottam meg, hogy elhúztam innen.”
Ragályi egyike volt azoknak a magyar operatőröknek, akik miatt kialakult az a nézet, hogy a „magyar operatőr” az egy külön kategória, aki nemzetközi porondon is nemhogy megállja a helyét, de maga mögé utasítja a mezőny nagy részét. Kovács László, Zsigmond Vilmos és Koltai Lajos mellett (után) ő jutott a legtöbbre Amerikában, bár úgy érezte, az A-ligába sosem került be, mivel elsősorban televíziós produkciókban alkalmazták. Ott viszont
olyan nagy sztárokkal dolgozott együtt, mint Robin Williams, Alan Rickman, Angelica Huston, Helen Mirren, Catherine Zeta-Jones, Antonio Banderas, és még hosszan sorolhatnánk… Tizenöt éven át dolgozott külföldi (elsősorban angol nyelvű) produkciókban úgy, hogy közben sosem hagyta el a hazáját,
és ez a tapasztalat is csak hozzátett a művészetéhez, annyit szélesített a látókörén.
A legkedvesebb külföldi munkái azonban nem innen kerültek ki. Mivel számára nem a csillogás, hanem az érdemi munka, és nem az elit, hanem az elesettek sorsa volt fontos, ezért amire sokkal büszkébb volt, az például A remény útja című svájci-török-angol filmdráma volt 1990-ből, ami a menekültkérdés egyik első filmes feldolgozása, és egy szívfacsaróan megrendítő történet egy török családról, amelyik szárazföldi úton próbál meg Európába jutni, ma már ismert viszontagságok és kegyetlenségek közepette. Nekünk, akik az SZFE doktori iskolájába jártunk még az einstand előtt, ezt vetítette le például azon a kurzuson, amelyen a munkássága tanulságait igyekezett átadni, és mennyire igaza volt, ezt a filmet nem felejti el, aki látta. Ő maga később is szeretett volna még foglalkozni a témával, már a Vajna-féle Filmalap idején – ezúttal forgatókönyvíróként és rendezőként adott be pályázatot egy török menekült fiktív történetével, amire végül nem ítéltek meg neki támogatást.
A másik film, amit ugyanezen a kurzuson fontosnak tartott megmutatni, a Kukoricasziget című grúz filmje volt (már 2014-ből), ami megnyerte a Karlovy Vary filmfesztivál Kristály Glóbusz-díját, és nagyot futott a világban, számos rangos fesztiválon megfordult. Ez pedig egy csodálatos, örök érvényű, szimbolikus történet, ami elsősorban az ember és a természet kapcsolatát boncolgatta, és ezáltal támasztott új kihívásokat vele szemben – ezt is melegen ajánlom, ha valahol rábukkantok.
Ragályinak is – mint a nagy operatőröknek általában – volt egy olyan korszaka, amikor azt gondolta, végre a saját történeteit szeretné elmondani, nem mindig mások vízióját szolgálni (a szó legnemesebb értelmében). Rá egyáltalán nem jellemző módon először egy szórakoztató filmmel próbálkozott, melynek egyáltalán nem voltak ennél nemesebb, magasabb rendű szándékai. A Csudafilm (Kern András főszereplésével, görög koprodukcióban) a kasszánál jól is teljesített, ám a szakma és az újságírók lesújtó véleménnyel voltak róla, amit Ragályi nem tudott, és nem is akart figyelmen kívül hagyni. Igaz, évekkel később, de példamutató módon beszélt arról, miért került ebbe a helyzetbe, és hogyan nézett szembe a hibáival. Ilyet önreflexiót – komolyan mondom – életemben nem hallottam még filmestől:
„Az ember védi a mundér becsületét, félti saját magát, és nem mer szembenézni egy ilyen dicső kudarccal. Mert azért közel kétszázezren látták, ez nagy dolog. Éveken át analizáltam ezt a dolgot. […] az biztos, hogy a film előtt végtelen önbizalom volt bennem. Valószínűleg túlzott önbizalom.
Azt hittem, mindent meg tudok csinálni, méghozzá jobban, mint más. Nagyon helyemre kerültem ezzel a kudarccal. Az a baj, hogy nem voltak elegen körülöttem, akik kontrollálhattak volna, illetve senkire nem hallgattam.
A filmkészítés folyamata akkor már nem volt olyan közegbe ágyazva, mint régen a stúdiókban, ahol volt dramaturgiai tanács meg rendező barátok. Elvesztettem a kontrollt.”
Kivételes emberi nagyságát dicséri, hogy képes volt ezzel így kiállni. Ezután még egy filmet készített forgatókönyvíró-rendezőként (meg egy tévéfilmet), ami homlokegyenest az ellenkezője volt, és amivel – egy megtörtént eset alapján – a cigánysággal szembeni felháborító igazságtalanságra akarta felhívni a figyelmet, és követelni esélyegyenlőséget nekik.
Ez volt a Nincs kegyelem, amivel Nagypál Gábort feltette a kiváló magyar filmszínészek térképére. A további filmterveire azonban már nem kapott pénzt, viszont operatőrként újabb fényes korszakot élhetett meg a kétezres években is. Ennek talán legfontosabb darabja a Török Ferenc által rendezett 1945, amiben a régi nagy magyar filmek szikár, fekete-fehér látványvilágát idézték meg. Jó nagy kontraszt volt ez Ragályi olyan újabb filmjeihez képest, mint Szabó Istvánnal Az ajtó, vagy Kati Martonnal a Budapest noir, melyekben meg épp ellenkezőleg: igyekezett színes-szagos, szélesvásznú, grandiózus víziót teremteni.
Az 1945 azonban talán épp a szigorúságával, a történethez passzoló lefojtott hangulatával, feszültségével emelkedik ki ezekből, amit persze gondos munkával dolgoztak ki a rendezővel. Az említett kurzuson például azt ecsetelte nekünk, milyen fontosak egy filmben a falfelületek – hogy azokon mennyi és milyen kosz van.
A falak mesélnek, még akkor is, ha a néző szeme észre sem veszi, fel sem fogja, ő pedig sokat tett azért, hogy a szentendrei skanzenben megtalált felületek levessék steril jellegüket, és történetmesélő elemmé váljanak.
Ragályi Elemér 2019-ben kapta meg a Magyar Filmkritikusok életműdíját, amikor még nem lehetett tudni, hogy egy lezárt életművet díjaznak vele, de legalább ez az elismerés visszajelezte neki, hogy amit a magyar filmművészetért tett, az páratlan és példaértékű. Én pedig hozzátenném, hogy amit emberként képviselt ebben a szakmában – amiért sosem jár semmilyen díj –, az ugyanilyen iránytű lehet azoknak, akik dolgoztak vele, vagy közelebbről látták, hogyan mozgott a világban. Nem is tudja felmérni az ember, mekkora veszteség, amikor egy ilyen nívójú ember és alkotó eltűnik a látómezőnkről.
Kiemelt kép: YouTube/M5
