A gyerekvállalás a történelem során most először kezd valóban döntéssé válni

–

A gyerekkérdés összetettsége

Jennifer Senior All Joy and No Fun: The Paradox of Modern Parenthood (Csupa öröm és semmi móka: A modern szülőség paradoxona) című könyvében kifejti elméletét, miszerint a gyermekvállalás és -nevelés kérdését három modern kori faktor befolyásolja, illetve árnyalja. 

Az első, hogy a történelem során most először kezd valóban döntéssé válni a gyermekvállalás. Természetesen nem mindenhol és minden közösségben, de Jennifer amerikai, tehát főként a fejlett nyugati világra gondol, amikor elméletét felállítja. A tudatos családtervezés nem csupán azt jelenti, hogy párok és egyének dönthetnek arról, mikor és hány gyermeket szeretnének, hanem arról is határozhatnak, szeretnének-e egyáltalán gyereket vállalni.

Az egyik első olyan női generáció tagja vagyok, amelyik privilegizált helyzete okán is – mert anyagilag képes fenntartani magát, függetlenül a párkapcsolati státuszától – dönthet úgy, hogy nem lesz gyereke. 

Persze statisztikailag még így is ki fogok lógni a magyar átlagból, és kínos kérdések sora követheti döntésemet, mégis, a közösség, amiben létezem, nem fog kivetni magából, és a létfenntartásom sem kerül veszélybe, sőt még talán értékesebb munkavállaló is válik belőlem, hiszen nincs beteg gyerek, akiért el kell rohannom az oviba. Tehát pont annyira ki lehet zsigerelni, mint egy férfi munkavállalót, de ez már át is vezet a következő ponthoz.  

A második fontos tényező Jennifer szerint a munka világának átalakulása, és az azt körülvevő normák. A felfelé nyalni kell, lefelé taposni, a minden tegnapra kell, és a túlórák, majd a teljes és totális kiégés „bájos” körforgása – ezt már nem Jennifer állítja, hanem én. A nők, a férfiakhoz hasonlóan vannak jelen a munkaerőpiacon, a feléjük állított követelmények nem különböznek, talán csupán az anyagi megbecsültség és az előrelépési esélyek, de ez már egy másik cikk témája. 

A harmadik szempont pedig magának a gyereknek a megváltozott szerepe a modern társadalmunkban. A világ bizonyos pontjain még mindig munkaerőként tekintenek a gyerekekre, de a fejlett világ kiharcolta csemetéi többségének azt a hálás pozíciót, amelyben

Viviana Zelizer amerikai szociológus szerint a gyermekek „gazdaságilag haszontalanok, érzelmileg viszont felbecsülhetetlenek” lettek.

Az orvostudomány fejlődésének hála, ma már nem úgy van, hogy 12 gyerekből jó, ha három túléli a csecsemőkort, akiket később felnőtt módjára lehet dolgoztatni. Nagyon lassan bár, de elkezdtünk össztársadalmilag odafordulni a gyermekeink felé. Elkezdtük feltenni a kérdést, hogy vajon milyen hatással vannak a szülők, az iskola, a társadalom a gyerekek életére, és ha létezik ilyen hatás, hogyan lehet egészségesebb felnőtteket nevelni azáltal, hogy vigyázunk a gyermekek testi és lelki épségére?

Lefektettünk olyan jogokat is, amelyek minden esetben megilletnek egy gyermeket… bár elég csak Gyurkó Szilvia gyermekjogi aktivista cikkeit elolvasni, hogy lássuk: még mindig van hova fejlődni a gyermekvédelem terén, hogy ne csupán egy magasztos ideaként létezzen, hanem ténylegesen jó legyen gyermeknek lenni a mai Magyarországon.

De ki teszi fel a kérdést, hogy milyen hatással van a gyerek a szülőkre?

A többségi társadalom narratívája rendszerint az, hogy vállalj gyermeket, és kiteljesedik az életed. Félek, mert úgy érzem, már most is teljes az életem, tehát három opció lehetséges: vagy a jelenleginél kevésbé lesz teljes az életem, ugyanennyire lesz teljes, vagy még teljesebb – de mindezt az ember csak a gyermekvállalást követően tudja meg. Ezért is gondolom azt, hogy ez az életben az egyik, ha nem a legfontosabb döntés.

Egy gyerek igenis hatással lesz az én életemre is, nem csupán fordítva, de vajon milyen hatással?

A pszichológiai kutatások szerint nem indulok jó esélyekkel: fővárosi, középosztálybeli (jelentsen ez bármit is) nőként valószínűleg nem fogom az életminőségem radikális javulását tapasztalni a gyermekvállalás után.

Egy korábbi vizsgálatokat összesítő elemzés például azt mutatta ki, hogy

a nők átlagosan elégedetlenebbek a házasságukkal a gyermekvállalást követően, mint a férfiak,

és ennek szimplán az az oka, hogy többnyire az a fél számol be nagyobb elégedetlenségről, akinek nagyobb felelősség nyomja a vállát a gyermekgondozással kapcsolatban, és ez gyakorta a nő. Amint azonban a gyerek körüli felelősség kiegyensúlyozottabb felosztása tapasztalható a szülők között, illetve jelen van a megbízható állami szintű gyermekgondozási háló, a nők mentális egészsége és házastársi elégedettsége is növekszik.

Továbbá a magasan képzett, és azon belül is a magasan képzett nők a legelégedetlenebbek egy gyermek megjelenésével a családban. A tanulmány szerint ennek az az oka, hogy a magasan képzett, magas pozíciót betöltő nők esetében nagyon nagy kihívást jelent a felelősségteljes pozíció, illetve az azzal járó szabadság, önmegvalósítás, pénz és autonómia (időszakos) feladása.

A helyzetet a nők számára az is nehezíti, hogy a megváltozott nemi szerepeknek köszönhetően nagyobb a szakadék a hagyományosabb szerepmodellt életre hívó, „gyesen otthon maradó anyuka”, és a „dolgozó nő” szerepek között.

Ez a szerepkonfliktus pedig önmagában elegendő ahhoz, hogy általános elégedettségi szintünk csökkenjen.

Ezen a ponton érdemes említést tennünk a férfiakról is. A kutatás szerint a férfiak nagyobb szexuális elégedetlenséget élnek meg a házasságon belül a gyerek érkezését követően, illetve nagyobb anyagi nyomásról számolnak be, hiszen gyakran hosszú hónapokra, vagy akár évekre válhatnak a család elsődleges kenyérkeresőjévé. Ám annyira mégsem szomorkodnak: egy 2012-es vizsgálat szerint 26 és 62 éves koruk közötti férfiak arról számolnak be, hogy apaként nagy boldogságlöketeket kapnak a gyerekneveléstől.

Akkor most boldogabbak a gyerekesek, vagy sem?!

Dr. Roy F. Baumeister amerikai szociálpszichológus szerint a kérdés megválaszolásához először is definiálni kell, mit értünk boldogság alatt. Természetesen a boldogság egy meglehetősen szubjektív és absztrakt fogalom, mégis van két fajtája, ami a nálam okosabb emberek szerint jól megkülönböztethető. Az egyik az érzelmi egyensúly (affect balance), ami azt feltételezi, hogy egy ember életében több a kellemes, mint a kellemetlen állapot, tehát boldog. A másik pedig az élettel való általános elégedettség (life satisfaction), ami túlmutat az egyes pillanatokban tapasztalt állapotoknál, és az egyén életének egészére tekint rá, és állítja róla, hogy boldog, avagy sem.

Jennifer Seniorhoz hasonlóan Baumeister is a szülőség paradoxonját említi, miszerint az emberek többsége szeretne boldog lenni, és szülővé válni, de e két vágy között gyakran ellentét húzódik, mivel több kutatás is azt bizonyítja, hogy a szülővé válás csökkentheti a boldogságszintet. Hogyan lehet feloldani tehát a látszólagos ellentmondás? 

Nos, Baumeister válasza az, hogy az emberek a boldogságon túl valami mást keresnek a szülővé válás, majd a szülőség élményében, ami nem más, mint az értelem, a jelentésteliség.

Annak érdekében pedig, hogy az egyén életének mélyebb jelentést, több értelmet tulajdonítson, hajlandó kockára tenni egyéni boldogságát. Továbbá, gyakran hajlandók vagyunk a személyes örömeinkről is lemondani azért, hogy szerintünk építő módon legyünk jelen a társadalomban, odatartozónak érezzük magunkat, még ha ennek egyik mellékhatásaként nagyobb szorongást és stresszt élünk is meg. 

Az ítélet

A kérdés tehát, hogy boldogabbak-e azok, akiknek van gyereke, eléggé leegyszerűsítő, és a válasz rá furcsa módon az, hogy nem feltétlenül. Természetesen az sem mindegy, hogy a válaszadó milyen nemű, életkorú, melyik országban, milyen gazdasági-társadalmi körülmények között él. Az egész témát tovább árnyalja az is, hogy egyáltalán mit értünk boldogság alatt, és hogy valóban az-e a végcél az életben.  

Az, hogy én magam szeretném-e lökni a hintán a saját gyerekemet, még ha az időként orcátlan dolgokat is kiált közben, vagy szeretném-e neki elmagyarázni reggelente az oviba menet, hogy a buszvezető most miért azt a gombot nyomta meg, amit, nagyban függ attól is, hogy számomra mi a fontos, mitől érzem magam boldognak, az életemet pedig jelentéstelinek. És amennyiben ez változik, arra tudok-e kellően őszintén reflektálni.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/mmpile

Wilson Luca