„Mivel senki más nem találta fel a mosogatógépet, kénytelen voltam én feltalálni”

–

A csodaszép tálalókészlet valamikor a XVII. században került a Garis családhoz, és amikor 19 éves Josephine lányuk férjhez ment egy volt aranyásó, demokrata párti képviselőhöz, stafírung gyanánt a porcelán új, chicagói otthonába költözött vele, ahol nagy társasági élet folyt, és gyakorta adtak bőséges lakomákat.

Mivel a ház cselédei a vacsora után el-eltörték a kényes kollekció néhány darabját, a ház asszonya úgy döntött, beáll inkább ő mosogatni. Majd átérezve a feladat súlyát, elkezdte inkább törni a fejét, hogyan gyorsíthatná meg a folyamatot úgy, hogy közben a tányérok és csészék is túléljék a tisztítást.

Feltalálók vére

A mosogatógép feltalálásának kedvezett először is az a tény, hogy Josephine Garis-Cochrane nemcsak legendás szépségére lehetett büszke, de rendkívül eszes nő is volt, és boldogulását végül utóbbi tulajdonságának köszönhette. Alkoholista férjét ugyanis viszonylag fiatalon elvesztette, és miután 44 évesen megözvegyült, rádöbbent, hogy a néhai hatalmas adósságot halmozott fel, amivel neki kellene kezdenie valamit.

Mindezt egy olyan korban, amikor nőként az üzleti életben vagy műszaki területeken érvényesülni szinte lehetetlen volt. Az özvegyet azonban nem tántorította el tervétől a korszellem, se a sok kételkedő szakállas ember, nekilátott inkább dolgozni a mosogatógép ötletén, amitől a család anyagi felvirágzását remélte.

Példaképei valószínűleg férfi felmenői voltak. Apjának és nagyapjának is voltak találmányai, utóbbit, a függetlenségi háborús veteránt a gőzhajók érdekelték, előbbit pedig a malmok. A műszaki dolgok Josephine Garis-Cochrane-t is vonzották, de nőként és mert 19 évesen férjhez ment, mérnöki képzésben nem részesülhetett. (Edith Clarke, az Egyesült Államokban első mérnökként dolgozó nő, majdnem 50 évvel Garis-Cochrane után született.)

Úgyhogy, amikor nekilátott mosogatógépet építeni, azzal kellett kezdenie a munkát, hogy az alapoktól bebiflázta a fiúknak írt műszaki tankönyveket.

Próbált bevonni férfiakat a munka gyakorlati részébe, de rendre falakba ütközött, ötletei nyomán inkább egy saját találmányban kezdtek gondolkodni, az asszony terveit nem vették komolyan, a masina megépítésében nem segítettek. Garis-Cochrane ezért szabadalmi kérelmet nyújtott be a szerkezet tervére, de neme titokban tartása céljából nem adta meg a teljes nevét (a J. G. Cochrane-t használta, akárcsak J. K. Rowling a XX. században egy másik területen). Amikor pedig övé lett a szabadalom, a háza mögötti fészerben, egy George Butters nevű szerelő segítségével megalkották az első gépet.

A prototípus

Egyébként korábban is építettek már hasonló célból szerkezeteket. 1850-ben Joel Houghton tervezett egy kézi forgattyús mosogatógépet. Ezt alakította át az 1860-as években L. A. Alexander oly módon, hogy egy fogaskerekes mechanizmus révén egy kádnyi vízben meg lehetett pörgetni az edényeket tartalmazó rekeszeket.

A Garis-Cochrane-féle mosogatógépben a nagy ötlet az volt, hogy nem kefék, hanem nagy nyomású vízsugarak segítségével tisztították meg a drótrekeszekben lévő tányérokat és csészéket. (Evőeszközöknek nem volt még hely.) A rekeszeket egy kerék belsejében helyezték el, és az egész hóbelevanc egy rézkazánba került. Egy motor forgatta a kereket, miközben forró, szappanos víz spriccelt az edényekre. A feltaláló egy szivattyú segítségével megoldotta a szennyvíz elvezetését is, ami szintén újdonság volt.

Imádta is a közönség a mosogatógépet, amely az 1893-as chicagói világkiállításon díjat nyert. Persze ettől még nem jutott el az átlagos családi otthonokba (erre még úgy ötven-hatvan évet várni kellett Amerikában is). Először is azért, mert nagyon drága volt. A századfordulóra Garis-Cochrane saját gyárat nyitott ugyan, amelyek a mosogatógépeit gyártották nagy tételben, de még így is olyan sokba kerültek, hogy inkább csak a szállodák és éttermek bírták megfizetni. A nagyon gazdag családokban pedig, amelyek megengedhették volna maguknak a gépi segítséget a mosogatáshoz, a pénzt a férfiak keresték, és nem hatotta meg őket különösebben, hogy a találmány tehermentesíti némileg a nőket. 

Josephine Garis-Cochrane 1913-ban meghalt, így nem tapasztalhatta meg találmányának a második világháború utáni széles körű elterjedését, sőt azt sem, hogy ő maga bekerüljön a Feltalálók Nemzeti Dicsőségcsarnokába (National Inventors of Fame), ide csak 2006-ban választották be posztumusz az 1886. december 28-án kiadott szabadalma révén.

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Bettmann / Contributor

Kurucz Adrienn