„Bármelyik lány lehet elbűvölő – csak annyi kell, hogy nyugodtan állj, és nézz bután” – Hedy Lamarr színésznő és feltaláló

–

Hedy Lamarrt mindig is a szépségéért csodálták elsősorban

Tizenkét évesen szépségversenyt nyert, külseje nyitotta ki számára Hollywood kapuit, és a Metro Goldwyn Mayer úgy reklámozta, mint a legszebb színésznőt a filmvásznon. Szépségével talán csak műszaki érdeklődése és a feltalálás iránti lelkesedése vetekedett, bár ezt a XX. század elején még nem tartották annyira említésre méltónak, mint a vége felé, amikor különböző kitüntetéseket adományoztak neki, és november 9-ét, születésének évfordulóját kiáltották ki a feltalálók napjának.

Hedy Lamarr technikai ambíciói nem fértek bele az akkori Hollywood nőideálról alkotott elképzeléseibe, végül sem színészként, sem feltalálóként nem sikerült megvetnie a lábát.

Egy félbemaradt pálya

A Lamarr életét övező furcsaságok közül az első a születése körüli bizonytalanság: míg egyesek szerint 1913-ban, mások szerint 1914-ben látta meg a napvilágot. Hedwig Kieslerként született Bécsben, zsidó család gyermekeként. Édesapja, Emil Kiesler ukrán származású bankár, édesanyja, Gertrud Lichtwitz Budapestről elszármazott zongorista volt. Szintén megoszlanak a vélemények arról, hogy járt-e Max Reinhardt színiiskolájába, akitől első filmszerepét is kapta.

Lamarr gyerekkora óta rajongott a moziért, karrierje ígéretesen, és látszólag gördülékenyen indult, mégsem sikerült igazán kiteljesednie a filmvásznon, noha pályájának csúcsán a legnagyobb sztárok közt tartották számon. Nagy hatást gyakorolt az akkori szépségideálra is, divatba hozta a barna hajat és a középen elválasztott frizurát, a nők az ő profiljára akarták szabatni az arcukat.

Pályája azonban hamar, negyvennégy éves korában véget ért, akkor, amikor fordulóponthoz érkezhetett volna a kiforrottabb karakterek felé vezető úton.

Ezután leginkább magánéleti botrányairól lehetett hallani: válásairól, gyermekeivel való zűrös kapcsolatáról, bolti lopásokról, és arról, hogy azzal vádolta 1965-ös, önéletrajzi könyvének (Eksztázis és én – Ecstasy and Me című) a szerzőit, hogy hamis képet festettek róla. Többek között ez utóbbinak is köszönhető, hogy életrajzát illetően több bizonytalanság is felmerül.

Az érzéki tinédzsersztár

Tizenhat évesen szerepelt először a vásznon a Geld auf der Straβe (A pénz az utcán hever) című filmben, utána két évvel nagyobb ismertségre tett szert az akkoriban merészen erotikusnak számító, újabb német alkotás, az Eksztázis című film főszerepével. Ebben meztelenül is feltűnik, és állítólag orgazmus közben látható az arca, ám ez merész túlzás, mert – mint elmondta – a sejtelmes jelenethez valójában a rendező kiabálva előadott utasításai és biztosítótű-szúrások szolgáltatták az alapot – ez elég sokat elmond arról, milyen kihívásokkal kellett szembenéznie egy kezdő színésznőnek. Az Eksztázis hozta meg számára a hírnevet, de egyben olyan bélyeget is jelentett, melytől sosem tudott szabadulni.

Múltja végül inkább akadálynak tűnt pályáján, és nem tudott kitörni a külsejéért értékelt, erotikus csábító szerepköréből.

Még a film elkészültének évében, 1933-ban férjhez ment Fritz Mandl, osztrák fegyvergyároshoz, kapcsolatuk azonban nem a legfelhőtlenebbül alakult. A birtokló természetű férfi megtiltotta Lamarrnak, hogy szerepeljen, és szerette volna megsemmisíteni az Eksztázis összes, fellelhető példányát. A színésznő végül nem bírta férje nyomását, és 1937-ben Londonba menekült előle. Az angol fővárosban, mit ad isten, egyenesen Louis B. Mayerbe, az MGM vezetőjébe botlott, a találkozás pedig belépőjegyet biztosított neki Hollywoodba. Mayer ötletére változtatta nevét Lamarra, Barbara LaMarr színésző után.

A romantikus karakterek kelepcéje

Amerikában elsősorban egzotikus, romantikus drámák női főszerepeit osztották rá (Algír, 1938, Trópusi mámor, 1939, White Cargo, 1942), melyek az Algírt – sokak által legjobbnak tartott filmjét leszámítva – nem követeltek tőle különösebben mély karakterformálást. Ugyanakkor finom eleganciája, légies nőiessége, és olykor megcsillanó humora, intelligenciája mégis különlegessé és hatásossá tette jelenlétét a filmvásznon. A karakterszerepekből végül mégsem tudott megválni, így tulajdonképpen nem derülhetett ki, mi rejlik még benne. Ki tudja egyébként, hogy akarta-e ezt egyáltalán, vagy a ’40-es évekre kifulladt színészi érdeklődése, és inkább a találmányok kötötték le a figyelmét.

Hollywoodban elterjedt a híre, hogy nehéz vele dolgozni, az 1940-es Gázláng vagy az 1942-es Casablanca kapcsán is felmerült a neve, végül egyik szerepet sem ő kapta meg. Míg a Gázlángot állítólag ő maga utasította vissza, később megbánva, a Casablancára Mayer nem engedte át a Warner Brothershöz. Egyes források szerint Lamarr épp a színészi kihívások hiányában fordult a műszaki dolgok felé, hogy unalmát elűzze. Ezerkilencszáznegyvenkilencben még aratott egy utolsó, nagy sikert a Sámson és Delilával, ezután kisebb jelentőségű filmekben játszott, utoljára az 1958-as The Female Animal című thrillerben láthatták a nézők. Ekkorra már túl volt a hatból négy váláson, találmánya szabadalmán, két saját és egy örökbefogadott gyermeket nevelt.

Úton a találmány felé

Az életrajzok szerint Lamarr műszaki „érdeklődését” az életében jelenlévő férfiak inspirálták, kezdve mindjárt az édesapjával, aki előszeretettel magyarázta neki a különböző masinák működését a nyomdagépektől az autókig. Mindez akkora hatással volt a kis Hedyre, hogy már ötéves korában szétszedte a zenedobozát, hogy megtudja, hogyan működik. Később első férje oldalán tett szert némi haditechnikai tudásra, majd Howard Hughes pilótával kezdett randizni, aki mindenben támogatta innovatív elképzeléseit, még egy hordozható kísérletező felszereléssel is megajándékozta, és repülőgépüzemekbe vitte gyárlátogatásra. Amikor Hughes azon gondolkodott, hogyan lehetne gyorsabb repülőket készíteni, Lamarr előállt az ötlettel, hogy a leggyorsabb halak és madarak mintájára lehetne megalkotni a szárnyak formatervét.

Hughes zseniálisnak tartotta az elképzelést.

Lamarr egyszer azt nyilatkozta, nem kell dolgoznia az ötleteken, mert azok természetes módon jönnek neki. Feltalált többek között egy továbbfejlesztett közlekedési lámpát és egy pezsgőtablettát, mely viszont nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az igazi nagy dobás azonban csak ezután jött.

A zeneszerzés és a haditechnika találkozása

A színésznő 1940-ben, egy vacsorán találkozott George Antheil avantgárd zeneszerzővel, aki főleg kísérleti darabjairól volt ismert, és Lamarrhoz hasonló feltaláló-lelkülettel rendelkezett. Beszélgetésük során többek között szóba került a háború is, mely aggasztotta a színésznőt. Azt mondta, nem érzi túl jól magát, hogy míg ők itt ülnek Hollywoodban, és egy csomó pénzt keresnek, a dolgok „így állnak”. A színésznő ekkoriban komolyan gondolkodott azon, hogy otthagyja az MGM-et és a Feltalálók Tanácsához szegődik, azonban azt ajánlották neki, áruljon inkább hadikötvényeket.

Antheillel elkezdtek gondolkodni, mit tehetnének, így jutott eszükbe egy újfajta kommunikációs rendszer, mely a zeneszerzést ötvözte a haditechnikával. Az inspirációt Antheil egyik műve, a gépzongorát is használó Ballet Mécanique, valamint a gépzongorákban alkalmazott lyukszalag adta. Ennek segítségével olyan rendszert dolgoztak ki, mellyel az adó és a vevő oldalán egyszerre, gyorsan lehetett frekvenciát váltani. Mindez megakadályozza a rádióhullámok lehallgatását és zavarását, így a találmány lehetővé tette, hogy a torpedó biztosabban célba érjen.

Jogdíj nincs, „csak” kitüntetések

1942-ben szabadalmaztatták a találmányt, a katonaság azonban nem használta fel a háborúban.

A haditengerészet csak 1957-ben, a szabadalmi oltalom lejárta után vette elő a fejlesztést, és a Kuba elleni tengeri blokád idején alkalmazta először. Az egyidejű frekvenciaváltás a mobil-, a bluetooth és wi-fi technológia kialakításához is segítséget nyújtott. Lamarr nem tudott a szabadalom lejártáról, így nem is részesült jogdíjakban.

Halála előtt három évvel, 1997-ben az Electronic Frontier Foundation-től a technika úttörőjének járó kitüntetést kapta, és ugyanebben az évben első női díjazottja lett a BULBIE Gnass Spirit of Achievement Bronze Awardnak, melyet feltalálói Oscar-díj néven emlegetnek. Szerepel a Nemzeti Feltalálók Csarnokában, és róla is neveztek el díjat, melyet női feltalálóknak adnak. Kétezer január 19-én hunyt el Floridában.

Hogy ki volt valójában Hedy Lamarr? Meg nem értett zseni, aki azért nem tudott kibontakozni sem a színészet, sem a feltalálás terén, mert nem tudta elérni, hogy nőként komolyan vegyék? Elkallódott tehetség, akit túl hamar szippantott be és köpött ki magából a sztárgyár, és mindebben nem tudott szert tenni a szükséges érzelmi stabilitásra? Nehéz természetű díva? Talán mind egyszerre. Annyi bizonyos, hogy kivételes személyiséggel van dolgunk, aki egész életében küzdött a beskatulyázás ellen.

Fábián Emese

Kiemelt kép: Getty Images/Silver Screen Collection/Hulton Archive