A divat jövője az önkifejezés szabadságában rejlik – Nyáry Luca naplója a budapesti divathétről

Mint Pilátus a krédóba…

„Juj. Így meg fogsz fázni” – csendül fel egy aggódó hang mögöttem. Eltelik pár másodperc, amíg megfordulok, és nyugdíjasokat megszégyenítően gyenge látásommal kiveszem az elegáns, karcos hanghoz tartozó arcot, de szerencsére ez elég is ahhoz, hogy ne maradjon időm zavarba jönni. A középkorú, nyugtalanítóan csinos színésznő, aki az előbb hozzám szólt, már siet is tovább a liftbe, az ajtó záródik utána, de ahogy összetalálkozik a tekintetünk még hozzáteszi: „Imádom a hajad.” Az idegességből ledöntött, szponzorált italom megtette a hatását, a kezemből az a platformos cipő lóg, ami három egymásra ragasztott, zselés sarokvédő után is mindig lecsúszik rólam, a kabátomat pedig vagy fél órája elhagytam, de még így is eljut az agyamig a felismerés: most beszéltem az egyik első emberrel, aki ráébresztett, hogy a nőkhöz is vonzódom. És tetszett neki a hajam.

Bár az életem e pontján nagyjából hozzá vagyok szokva, hogy néha találkozom olyan személyekkel, akikre ilyen vagy olyan okból felnézek, van valami a divathét közegében, amitől ezek a találkozások még szürreálisabbnak hatnak. 

Nehéz nem imposztornak érezni magad egy olyan eseményen, amelyen mindenki a lehető legjobb formáját hozza, és amelyen minden sarokban kamerák villognak rád, emlékeztetve téged arra, hogy elég egy rossz mozdulat, és életed legelőnytelenebb képévél fogsz szerepelni valaki Insta-sztorijában, vagy ne adj’ isten egy magazin lapjain.

Körülöttem légies, remekbe szabott ruhák szoknyái lebbennek fel, Jimmy Choo magas sarkúk koppannak a parkettán, és hajlakkal az égig emelt frizurákon süt át a reflektorok fénye. Elsétálok egy üvegajtó előtt, egy pillanatra összetalálkozik a szemem a tükörképemmel. Kicsit már ziláltan, félig átöltözve, ajándékzacskóval a kezemben nem vagyok olyan megkapó jelenség, mint a színésznő, akibe az előbb belefutottam, valahogy mégis illek ebbe a szobába, ebbe a zárt, összezavaró és mágikus világba, amit divatnak nevezünk. Gyakran próbálom visszafejteni az életem lépcsőfokait, amelyek ide vezettek, ám minduntalan elbukom bennük. A lényeg az, hogy most itt vagyok, és hogy a kamaszkori énemet kellemesen megleptem volna ezzel. Bár van az az érzésem, hogy az ő vak magabiztosságát biztosan sértené, hogy meg se próbáltam elkérni egy nálam jóval idősebb, és valószínűleg heteró nő számát, de vannak olyan fantáziák, amiket nem baj, ha kinövünk. 

Idén már harmadjára érkezem a Budapest Central European Fashion Week (röviden a BCEFW) eseményére egy tervező vendégeként, viszont most először éreztem annyira komfortosan magam, hogy írjak róla egy beszámolót. Ebben az is közrejátszott, hogy a divatvilág képviselője itt, a WMN-nél általában nem én vagyok, hanem Szentesi Éva, a vörös szín emberi formája (akit idén is volt alkalmam estélyi ruhában megcsodálni a MERO bemutató előtt), ám a szerkesztőség mostantól kénytelen beérni velem, aki inkább életre kelt övtáskaként lehetne jellemezni, semmint stílusikonként. 

Mégis, az elmúlt néhány évben egyre közelebb kerültem a divathoz, ezt az utat pedig már többször is nekiálltam boncolgatni a cikkeimben (például ITT): azzal, hogy belekóstoltam a modellkedésbe, és más formákban is a médiaszereplésbe, elkezdtem felfedezni a saját stílusomat, és rájöttem, hogy tulajdonképpen mennyire szeretem az önkifejezésnek ezt a formáját. Ami pedig még jobb, hogy 

ezekbe a körökbe csöppenve megismerhettem olyan kiváló művészeket és múzsákat, akiket nemcsak nagyra, de a barátaimnak is tartok, és néha én is a részese lehetek a víziójuknak, például azzal, hogy megjelenek a bemutatóikon. 

Special guest

A múlt heti eseményre Szegedi Kata és Abodi Dóra tervezők jóvoltából kerültem, bár talán jobban leírná a helyzetet, ha valami olyasmit mondanék, hogy ők formáltak engem elfogadható divathét-alapanyaggá. Mert ugyan sokan vannak a vendégek között is, akik a maguk stylingjai a bemutatókon, a márkákat reprezentálni hivatottak külsejét egyáltalán nem bízzák a véletlenre. A nagy hétvége előtt két ruhapróba is várt rám: először Dórával találkoztam (akivel eddig nem ismertük egymást, de azonnal megtaláltuk a közös hangot), majd Katához is felugrottam megbeszélni a tervezett szettet, és hogy mivel kell készülnöm hozzájuk. 

Külön örömömre szolgált, hogy két teljesen más hangulatú kollekció képviselője lehettem, és mindkét nap egy homlokegyenest eltérő, de egyformán dögös verziómat játszhattam el pár órára. 

De nemcsak a ruhám tekintetében mentek biztosra, a sminkem és a hajam elkészítése sem az én feladatom volt, mivel azt a budapesti divathéten már megszokott Beauty Factory csapata vette kezelésbe, amiért két órával a bemutató előtt már egy öltözőben vártam, hogy valaki életet leheljen a kócos fürtjeimbe és a sápadt bőrömbe. Bár sajnos meglepően keveset tudok a BCEFW háttérben zajló munkájáról, nem hallottam arról, hogy más országokban közvetlenül az esemény felelne a meghívott vendégek megjelenéséért, mivel ezt általában maguk a márkák (vagy nagyobb hírességek esetében a saját glam csapatuk) intézik, mindenképpen érdekesnek találom ezt a megoldást, pláne mivel arra is lehetőséget ad, hogy a show előtt kicsit megismerkedhessek a többiekkel, akiket a tervező kiválasztott erre a feladatra. 

Idén úgy alakult, hogy mindkét nap zenészek közé kerültem, az Abodi-bemutatóra Schoblocher Barbara és Marge, azaz Batta Zsuzsanna társaságában, a Kata Szegedi-showra pedig Zsédával érkeztem, akik mindannyian szuper hangulatot varázsolnak maguk köré. Velük szállítottak át a Beauty Factoryból a helyszínekre, mivel 

idén először négy különböző helyen voltak a bemutatók, amelyek szintén újításként a klasszikus kifutós vonulás helyett inkább egy kiállításra hajazó, gondosan megkoreografált előadás formájában zajlottak. 

Te is látványosság vagy

Szombat este a Nemzeti Múzeumban kezdtem a programot a nap utolsó bemutatójával, ide már majdnem egyórás csúszással érkeztünk meg, ebben bevallom, nekem is szerepem volt, mivel először az 5-ös busz, majd a metró is lerobbant alattam. Másnap reggel már időben ott voltam a lakásomtól kellemes tízperces sétára lévő Néprajzi Múzeumban, amivel talán egy kicsit kárpótolt az élet az előző napi logisztikai rémálomért. 

Ilyenkor általában még hagynak nekünk egy kis időt a nézelődésre, és természetesen a fotózkodásra, ami a közösségi média korában nagyjából az ilyen események felét teszi ki, ez pedig elég rémisztő tud lenni azoknak, akik nem érzik kényelmesen magukat a krónikusan online közegekben. 

Nem mondom, hogy engem nem rázott meg az influenszerek egy négyzetméterre jutó aránya, vagy az a tény, hogy tudtom nélkül felkerültem pár ember TikTokjára (szerencsére a kommenteket már csak két nappal később találtam meg), de már megszoktam annyira az ilyesmit, hogy én is munkaeszköznek fogjam fel ezeket a platformokat, és képes vagyok minimális szégyenérzettel szelfizni nyilvános helyeken.

Valamint tudom, hogy mindenki más is ezért fotózgatja úgy magát, mintha az élete múlna rajta, nem azért, hogy engem kínos helyzetbe hozzon. 

A networking és az önmárka építgetése ma már elengedhetetlen része a divatszakmának, és vagy mi magunk is belejátszunk ebbe, vagy legalább nem idegesítjük magunkat azzal, hogy befeszülünk, amikor körülöttünk mindenki kezéből vakuzó telefonok merednek, és a tulajdonosaik beszédbe elegyednek velünk. Ez utóbbit nem is bántam, mivel a tervezőktől kapott társaságnál jobbat nem is kívánhattam volna, 

többnyire férfiakkal barátkozó lányként hatalmas felüdülés volt ezekkel a tudatos, szórakoztató és bölcs nőkkel beszélgetni, akikkel a családomtól a karrieremig mindent ki tudtam tárgyalni, és érzelmileg rendkívül feltöltöttek ezek a percek. 

Elvarázsolt világok

A bemutatók is hasonló erővel hatottak rám, kezdve az Abodi-showcase-szel, amit egy hatalmas unisus, vagyis szárnyas unikornis szobra körül mutattak be a modellek, köztük egy élő szalmabálának öltöztetett fiú, aki annyira megbabonázott, hogy most, napokkal később is azon kapom magamat, hogy eszembe jut. Az erdélyi örökség kitűnik a márka minden elvarázsolt darabjából, amelyek valahol félúton járnak egy erdei nimfa és Christy Turlington között, egyszerre idézve görög istennőket és kipirult parasztlányokat. A helyszín arannyal bevont oszlopai és barokkosan festett falai tökéletesen kiegészítették ezt a mesevilágot, a szalmával beszórt színpadról és a romantikus, álomképre hajazó világításról nem is beszélve, olyan erőteljes atmoszférát teremtve, amiben képtelenség nem elmerülni. 

A letisztult, modern térben tartott Kata Szegedi-bemutató nem is különbözhetett volna jobban ettől, de mégis ugyanolyan mély nyomot hagyott bennem. Kata munkái büszkén és méltán nevezik magukat „viselhető szobroknak”, az éles vonalakkal tarkított, merész kivágású nadrágok és dzsekik azonnal veszélyes és kifürkészhetetlen aurát teremtenek viselőiknek (így nem is lep meg, hogy pont aznap szólított le gyerekkori plátói szerelmem, amikor az ő ruháiban voltam).

A kacér, BDSM-kultúrát idéző arcmaszkok szemtelenül eltávolították a modelleket az elérhető szépségtől, és egy teljesen új síkra helyezték őket, ahogyan a közönség soraiban kanyarogtak, még a tömegben is azonnal magukra vonzották a tekinteteket. 

A hátteret adó, élénk színekben pompázó Nemes Márton-festmények pedig izgalmas kontrasztot adtak az egyébként szürke kiállítótérnek, jól reprezentálva Kata kortárs művészet iránti rajongását, ami minden munkájából visszaköszön. 

A bemutatók tagadhatatlanul színvonalasak voltak ugyan – olyannyira, hogy a világ bármely divathetén megállnák a helyüket –, azért nem távoztam maradéktalanul elégedetten az eseményről, ennek oka leginkább az új, kiállításos koncepció kiforratlansága és a plus size, valamint más kisebbségekhez tartozó modellek hiánya volt. 

Némi hiányérzet

A kifutó mellőzése önmagában egyáltalán nem jelentett problémát, sőt teljesen odavoltam az izgalmas koreográfiákért és az imerzív, interaktív megoldásokért, de a bemutatókat sokszor nem lehetett jól látni a tömegből, mivel mindenki állva nézte őket, ugyanolyan magasságból, így örültem volna, ha a modellek mégiscsak valamilyen emelt platformon mozogtak volna, különösen a Néprajzi Múzeum esetében. Ezt viszont nem akarom felróni a szervezőknek, mivel úgy gondolom, hogy a próbálkozás valami másra akkor is becsülendő, ha nem megy azonnal tökéletesen, és sokkal szívesebben nézek egy néha bukdácsoló, de legalább merész koncepciót, mint valamit, ami meg sem próbál újat mutatni. 

A modellek már más tészta. Az esemény által kiválasztott lányok és fiúk fantasztikusan felnőttek a sokszor bonyolult feladathoz, de úgy érzem, hogy egy nemzetközi közönséget is vonzó eseményen elengedhetetlen, hogy ne csak ugyanaz a tíz, elég hasonlóan kinéző ember mutathassa be a ruhákat. 

Az idén bekerült, csekély számú modell között ketten voltak nem fehér bőrűek, és elég feltűnő, hogy az ennél nagyobb diverzitáshoz szokott külföldi lapok kétségbeesve próbálnak olyan képet berakni a cikkeikhez, amin nem látszik, mennyire egysíkú a casting. 

A standard méretnél nagyobb modelleknek pedig nyomuk sem volt a bemutatókon, aminek az lehet az oka, hogy más országoktól eltérően itt nem a márkák választják ki a modelleket, hanem a szervezők, és minden tervező ugyanazt a csapatot kapja, akkor is, ha egyébként lenne igénye arra, hogy ne csak ilyen testeken jelenítse meg a munkáját. Tudom, hiszen engem is képesek felöltöztetni az ilyen eseményekre, és nyilvánvalóan nincs ellenükre, hogy más alkatú modelleket is fotózzanak a ruháikban, de valamiért nincsen beleszólásuk ebbe. 

Mielőtt azonban túl kritikus lennék ezzel kapcsolatban, fontosnak tartom elmondani, hogy ezzel együtt is pozitív véleménnyel vagyok a BCEFW-ről, és nem tudom, pontosan mi zajlik a háttérben, így elhiszem, hogy akár logisztikai oka is lehet annak, hogy ebben a keretben választják ki a modelleket, de azért a legközelebbi eseményen már szívesen látnék egy kicsit nagyobb választékot – mondjuk, valakit az engem foglalkoztató ügynökség négy csodaszép, plus size modelljéből, bármelyikük igazi ékköve lehetne egy bemutatónak (a többi magyar modellügynökségről nem is beszélve). 

Szerencsére ennek ellenére sem lettek teljesen elfelejtve a nagyobb méretű nők a divathéten, bár élőben nem volt alkalmam megcsodálni Ráskó Eszter szereplését a MERO márka bemutatóján, a videók alapján kapott egy igazi hercegnőpillanatot a kifutón, és nagyon tudta, hogyan kell kihasználni.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Peter Mero Hivatalos (@peter_mero_official) által megosztott bejegyzés

Több bátorságot!

Összességében a februári budapesti divathét megmutatta, hogy a magyar divatipar továbbra is kitartóan küzd azért, hogy szülővárosom egy nap Kelet-Európa Párizsa lehessen, és egyáltalán nem mondhatjuk, hogy merész álmokat dédelgetne. A szervezés évről évre egyre profibb, nem félnek új elemeket behozni, és minden részletről lerí, hogy valóban olyan közeget akarnak teremteni a magyar tervezők számára, amelyben szabadjára engedhetik a képzelőerejüket. Ám mivel ennyire kicsi ország vagyunk, ahol rendre összecsúsznak a társadalmi rétege, valamint a magas és az alacsony kultúra, extra keményen kell dolgoznunk azon, hogy a divathét egyszerre maradhasson élvezhető a hazai közönség, és az egyre elvontabb és merészebb külföldi divatszakma számára. 

Nincsenek meg az adottságaink ahhoz, hogy a hazai divat alanyi jogon felhívja magára a nemzetközi szféra figyelmét, de ez nem jelenti azt, hogy ne kellene megpróbálnunk rekreálni ugyanazt a zabolátlan kreativitást, játékosságot és sokszínűséget, amit, mondjuk, a londoni vagy a milánói divathéten láthatunk. 

A divat világa fokozatosan elkezdett kinyílni a különleges karakterek irányába, és emberek ezreinek mutatta meg, hogy az öltözködés nemcsak státuszszimbólum, vagy önmagunk jobb színben ábrázolását célozhatja, hanem valódi művészeti ág, és mint ilyen hatalmas szerepe tud lenni az önkifejezésben. 

Erre én magam is remek példa vagyok, hiszen amíg nem fogadott be ez a közösség, nem tudtam, mennyire felemelő tud lenni, ha a ruháidon keresztül közelebb kerülhetsz önmagadhoz. És ezt nemcsak úgy mondom, mint egy átlagosnál nagyobb test tulajdonosa, hanem mint egy fiús, idétlen és kicsit rendszertelen csaj, aki két éve csak olyan szettekben hagyta el a házát, amelyek inkább eltakarták és praktikusan szolgálták őt – erre pár napja az ukrán Vogue fotózott le egy tetőn, mert végre a saját személyiségem köszönt vissza a külsőmből. 

A divat jövője nem az exkluzitivásban és az elérhetetlenségben rejlik, hanem az önkifejezés szabadságában, amelynek mindenki számára járható útnak kellene lennie, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy néha kicsit alakítanunk kell a képletes kifutón, hogy mind elférjünk rajta. A BCEFW pedig kétségtelenül erre halad, közben gondosan építve a magyar divatipar presztízsét a világban, és e törekvésük előtt kénytelen vagyok fejet hajtani, még akkor is, ha nem minden pontjával értek egyet. Egyelőre.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Nyáry Luca