„Még akkor is jobb volt, amikor rosszabb volt” – A kollektív nosztalgiában megjelennek egy nemzet vágyai

„Nem egyszerűen a nosztalgia, hanem az eszképizmus korát éljük” – kezdi Eszik Veronika történész, aki szerint van egy általános igény az emberekben arra, hogy elmeneküljenek a realitásból. Van, aki a múltba menne vissza, de olyanok is akadnak, akik például jövőbeli utópiákat dédelgetnek. Bárhogyan is, a valódi kérdés az, hogy ez az igény miért támadt fel kollektíven bennünk.

„Valószínűleg azért, mert a jelenben, a realitásban maradni kellemetlen. Túl sok, túl erőszakos, túl megterhelő, túlságosan igénybe vesz. Az eszképizmus – aminek a nosztalgia az egyik formája – jelentheti a pihenést, a kilépést a valóságból, ami átlagon felül nyomaszt” – mondja.

Bármennyire ellentmondásos is, de épp ezért a nosztalgia modern kori „vívmány”, a modernitással ugyanis a történész szerint megváltozott az időérzékelésünk. „Az idő iszonyúan felgyorsult, ez pedig azzal jár, hogy a veszteségérzés nagyon gyakori élményünk lett, hiszen szinte minden időpillanatunk azonnal múlttá válik. Vannak, akik ezt olyan radikálisan érzik, hogy azt vallják: a modernitásban nincs is jelen, hanem sok múlt követi egymást. Ez a töredezett idő váltja ki, katalizálja elsősorban a történészek szerint a nosztalgiát, amivel a kapaszkodókat, az ismert biztonságost keressük.”

Épp ezért szinte mindenki érez nosztalgiát a gyerekkora iránt – még akkor is, ha az nehéz, traumatikus volt

A gyerekkor a biztonságot idézi fel bennünk, és ezen nem feltétlenül az akkor megélt érzelmi biztonságot kell érteni.

Nagyon rossz gyerekkor iránt is lehet nosztalgiát érezni, egészen traumatikus gyerekkorba is visszavágyhatnak emberek pusztán azért, mert nem ismeretlen számukra.

„A modernitással járó örökös változás óriási stresszt jelent az embernek, aki épp ezért keresi a kapaszkodókat – az ismert rossz pedig még mindig biztonságosabb, mint az ismeretlen jövő. A munkám során a tizenkilencedik századi parasztmozgalmakkal is foglalkoztam, és az akkor rögzített jegyzőkönyvek egyikében volt egy aranyos mondat: »Jobb volt, amikor még rosszabb volt.« Egyrészt ugyanis otthonosabb volt, másrészt, ami külön biztonságot nyújt, hogy a múltbeli rossz élményeket ki lehet radírozni, át lehet színezni. A nosztalgia mindig szelektív, feltétele, hogy romantizáljuk az adott időszakot” – fejti ki Eszik Veronika. 

Épp ezért lehet a rossz gyerekkor mellett az elnyomó rezsimek iránt is nosztalgiát érezni. Ahogy a történész felidézi például: „Gyakran szóba kerül, hogy régen az emberi kapcsolatok szorosabbak, melegebbek voltak, és ilyen kontextusban beszélünk akár a Kádár-korszakról is, amikor az állam több ezer embert foglalkoztatott hálózati személyként azzal, hogy ezeken a nagyon meleg személyes kapcsolatokon keresztül írjon jelentéseket a másik emberről.

Elképesztő volt, hogy a strukturális erőszak mennyire jelen volt az emberek között a mindennapokban, az emlék mégis az, hogy azok a kapcsolatok minőségibbek voltak, mint a maiak. Amikor tehát sóvárgunk, valójában egy átszínezett, elképzelt múlt után tesszük mindezt.”

De vajon a magyarok mi iránt éreznek nosztalgiát?

Mint azt Eszik Veronika elárulja, a kollektív nosztalgiának vannak generációs bevésődései: ilyen élmény, amikor meghallunk egy zenét, ami annak idején a sulidiszkóban ment. „A mi generációnk kultúrafogyasztása egységesebb volt, amire a vasárnapi Disney mint jelenség is jó példa. Nagy kérdés, mennyire lesz ilyen élménye a most felnövekvő generációnak, amelynek a kultúrafogyasztása sokkal töredezettebb, több rétege van, és így nem annyira egyértelműek a benyomások, amiket általa kap.”

A kollektív emlékezetnek emellett van egy olyan része is, amely az oktatás révén kondicionálódik az emberekben: ezek általában egy nemzet saját mítoszai arról, mikor volt jó az adott nemzetnek.

„Ez itthon jellemzően a Trianon előtti időszakra koncentrálódik. Trianon ugyanis akkora trauma volt a nemzetnek, hogy emiatt automatikusan azt feltételezzük, előtte jobb volt.

De van specifikusabb ilyen jellegű nosztalgia is: a nemzeti egység gondolata például erősen kötődik 1956-hoz, amiről történész kutatók is úgy tartják, hogy egy elképesztően széles társadalmi összefogás valósult meg akkor. A nemzeti egység olyan erős benyomás volt, amelyet a legkülönbözőbb szociokulturális hátterű visszaemlékezők egyaránt rögzítenek. Rainer M. János történész szerint nem is volt idő arra, hogy széthulljon ez az egység: annyira hirtelen leverte a szovjet agresszió a forradalmat, hogy nem tudott polarizálódni, hogy ki mit akar, ha tényleg megdől a rendszer.”

A kollektív nosztalgiában megjelennek egy nemzet vágyai – az, hogy mire van szüksége

Így a történész szerint egy konfliktusos, megosztott társadalomból, a feszültséggel teli mindennapokból abba az időszakba vágyunk vissza, amikor úgy éreztük, a nemzeti egység megvalósult.

„A kollektív nosztalgia mindig értékpreferenciát mutat. Azt, amilyenek szeretnénk lenni. Például, hogy szeretnénk-e nagyok lenni, Magyarország esetében abszolút égető kérdés. De fontos, hogy ezt specifikusan, a miértek oldaláról vizsgáljuk: azért szeretnénk nagyok lenni, mert az feltételez egy közösség-, illetve összetartozás-élményt, olyan közös kultúrát, amit együtt szeretnénk ápolni, vagy pedig van benne egy dominanciára való vágy a körülöttünk élő más népekkel szemben. Az utóbbi már egy teljesen más színezetű dolog, ezeket a vágyakat pedig nagyon jól használja az emlékezetpolitika, amely felméri, hogy a múlt felhasználásával épp milyen érzelmeket lehet mozgósítani egy szavazóközösségben” – mondja a történész. 

Az emlékezetpolitika által megfogalmazott üzenetek épp azért hatnak nagyon erősen, mert a személyes, családi érintettségekre, élményekre építenek. A traumákra, veszteségekre, sérelmekre, áldozatmítoszra és áldozatszerepekre, amikre a XX. századi magyar történelemből kiindulva van példa szinte minden családban. 

Az érzelmek történelmi aspektusból való vizsgálata hihetetlenül izgalmas ága a történelemtudománynak, ami rengeteg lehetőséget rejt magában. Az érzelemtörténelemmel mint tudományággal foglalkozó történészek pedig elkezdték kitágítani a kört, és már nemcsak a nosztalgiát, a szülői szeretetet, hanem másfajta érzelmeket is vizsgálni kezdtek, aminek segítségével nem csupán magunkat érthetjük meg jobban, hanem a múltunkat és ezáltal a működésünket is – kollektíven, nemzetként.

Ez a tudás pedig a változó világban felbecsülhetetlen.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Fortepan / UWM Libraries

Filákovity Radojka