Az erőszaktól nem nőnek ki senki szárnyai

–

Teher alatt nő a… gyerek

„Ezek a mai gyerekek olyan mimózalelkűek, nem lehet nekik mondani semmit. Ez a sok gyerekjog végképp lehetetlenné tette a gyerekek nevelését. Szegény tanárok eszköztelenek, szegény edzők már semmit nem tehetnek meg, a szülők meg szinte félnek a saját gyerekeiktől. Mára már kifordult a világ a sarkából, pedig hát régen is volt mindenki gyerek, senki nem figyelt oda a jogaikra, aztán mégis felnőttek és rendes ember lett belőlük. 

Egyébként is teher alatt nő a pálma, az élet meg nem habostorta, úgyhogy a gyerekek el fognak bukni és életképtelenek lesznek, ha nem tapasztalnak meg időben elég keménységet, hiszen az készíti fel őket a kihívásokra. Az élet nem bánik senkivel kesztyűs kézzel, úgyhogy az jár jól, aki először veszi fel azt a kesztyűt, és vágja vele képen a másikat.”

Az élet nem könnyű, ez igaz. Az viszont komoly kérdés, hogy mi készíti fel a gyerekeket az életre: az, ha minél hamarabb szembesülnek a nehézségekkel, azzal, hogy vannak az életben bántó dolgok. Vagy valami egészen más. 

Évszázadokon keresztül, amikor a gyerekeket nagyrészt korlátozott képességű, miniatűr felnőtteknek tekintették, az volt az alapvető meggyőződés, hogy a keménység edzi meg a gyereket, és attól lesz ellenálló.

Meg kell verni a gyereket, hogy hozzászokjon az ütlegekhez, és így ne fájjon neki annyira, amikor majd felnőttként ütik – hiszen az nem volt kérdés, hogy meg fogják ütni. Az is széles körben elterjedt gyakorlat volt, hogy a gyereket hatalmi szóval kell nevelni, mert akkor lesz maga is hatalommal teli és erőteljes. 

Egyetlen gyerek se lett boldogabb attól, ha megalázták

Ezt a közvélekedést a XX. században kezdték el felülírni azok a kutatások, amelyek az ellenállóképességet (rezilienciát) kutatták, illetve azok a kutatók, akik azzal foglalkoztak, hogy az egyes nevelési technikák milyen hatásokat váltanak ki a gyerekekben (és ezek hogyan hatnak a felnőttkorra). Ettől az időszaktól kezdve jelentek meg azok a tudományos munkák, amelyek elkezdték megkülönböztetni egymástól az erőteljességet és az erőszakosságot, a határozottságot és a hatalommal való visszaélést. 

Ezekből az adatokból – és mára már tényleg könyvtárnyi szakirodalomból – tudjuk: totális tévedés azt gondolni, hogy azok a gyerekek lesznek ellenállók az élet igazságtalanságaival és bántásaival szemben, akiket gyerekkorban megannyi igazságtalanság és bántás ért. 

Ha nagyon egyszerűen akarnék fogalmazni: akár fizikai, akár érzelmi bántásról van szó, az erőszaktól még nem nőtt ki senkinek a szárnya. Még gyerek se lett boldogabb és magabiztosabb attól, hogy ütötték, megalázták vagy szavakkal verték. 

Mert ma már tudjuk, hogy az önbizalom és az elég jó önértékelés a biztos bázisa annak, hogy az élet különböző nehézségei ne törjenek össze minket. A gyerek magabiztosságát, pozitív önképének és jó önértékelésének kialakulását pedig a támogató felnőttek segítik leginkább, akik odafigyelnek a gyerek szükségleteire és igényeire. 

Azok a kapcsolatok és kapcsolódások, amelyek bizalmon alapulnak és biztonságosak a gyerek számára. Azok a helyzetek, amikben nem alázzák vagy szégyenítik meg őt. Azok a szülők, akik nevelik a gyereküket és nem büntetik, és akik olyan keretek között terelgetik a felnőttlét felé a gyerekeket, amiben nekik is lehetőségük van befolyást gyakorolni az életüket érintő egyes területeken, és nem a felnőttek totális kontrollja alatt nőnek fel. 

A bántásról nem erősebb lesz, hanem sérülékenyebb

Azok az iskolai és egyéb helyzetek, amiket a gyerekek megalázónak éreznek (mert nyilvánosan megszégyenítőek, mert minősítgetik őket, mert kiszolgáltatottá teszik őket, vagy megfosztják őket a testük feletti döntések meghozatalának lehetőségétől), mind-mind csökkentik a gyerekek képességét arra, hogy felnőttként a hasonló helyzeteket elkerüljék, vagy azokban jól meg tudják magukat védeni. 

Az a gyerek, akit megütnek, nem erősebb lesz az élet ütéseivel szemben, hanem sérülékennyé válik minden olyan határátlépéssel kapcsolatban, ami a saját testi és érzelmi integritását veszélyezteti.

Ez akkor is igaz, ha a gyerek sérülékenységét agresszivitással fedi el, és egy olyan működéssel, amiben ő üt először. Amikor valaki kap egy pofont, abban nem a fizikai fájdalom a legrosszabb, hanem az a tény, hogy ezt valaki megtehette, hogy ilyen megtörténhet, hogy valaki a testemmel, ami egy szentség, így bánhatott. Ezek az élmények csökkentik a gyerek biztonságérzetét, és veszélyeztetik az egészséges fejlődését. 

Persze túl lehet élni ezeket az élményeket is. Elég sok mindent túl lehet élni. Sokféle rossz körülmény között fel lehet nőni. Háború idején is születnek gyerekek, és élnek sokan folyamatos bántások között.

De a gyerekkor célja nem pusztán a túlélés! Hanem a megélés. A lehető legteljesebb gyerekkor.

Hiszen a gyermekkor valójában életünk végéig tart. Abban az értelemben, hogy életünk végéig emlékezünk rá, hordozzuk magunkkal a sebeket és sérüléseket, ahogy a megtartó, pozitív élményeket is.  

„Ugyan már, én is kaptam, mégis rendes ember lett belőlem!”

Vannak felnőttek, akik örömüket lelik abban, hogy a náluk kisebbet, gyengébbet, kiszolgáltatottabbat bántják; akik abban hisznek, hogy ha nekik is rossz volt gyereknek lenni, akkor az úgy van jól, ha minden más gyereknek is rossz lesz. Velük igazából nincs dolog szerintem, hacsak az nem, hogy mindent megteszünk azért, hogy ne kerülhessenek gyerekek közelébe, és ne dolgozhassanak olyan helyen, ahol gyerekekért felelnek. 

A többiek viszont, akik nem belső meggyőződésből bántják vagy alázzák meg a gyerekeket, fontos lenne, hogy megismerjenek mind több alternatívát. Megértsék, hogy miért nem oké az a régi minta, ami figyelmen kívül hagyja, mire van szüksége a gyerekeknek, és mi lenne jó nekik. Hogy a megértés mellé kapjanak támogatást és megerősítést abban, hogy másként reagáljanak, és új működéseket próbáljanak ki. 

Mindannyian jobbat akarunk adni a gyerekünknek, mint ami nekünk járt. Igazából magunknak is mindig jobbat akarunk adni.

Senki nem akar hetven évvel ezelőtti kocsit vezetni a mindennapokban, vagy húszéves mobillal telefonálni. Miért akarjuk a gyerekeinket ötven meg százéves hiedelmek mentén nevelni? Miközben már tudjuk, hogy van annál jobb, van annál sikeresebb és hitelesebb. 

A gyerekek jólléte nem luxus, hanem minimum

Hivatkozhatnék a gyerekjogokra is. Arra, hogy 1991 óta minden gyereknek joga van arra, hogy a felnőttek figyelembe vegyék és tiszteletben tartsák az alapvető szükségleteit. Joguk van arra, hogy ne érje őket bántás, kínzó, megalázó helyzet. Joguk van az erőszakmentes gyermekkorhoz, és ahhoz, hogy számítson a véleményük. 

Régen tényleg nem beszéltünk annyit a gyerekjogokról, mint ma, aminek egyrészt van egy nagyon praktikus oka. 1991-ben vált a magyar jogrendszer részévé a Gyermekjogi Egyezmény, előtte nehéz lett volna a gyermekjogokról beszélni.

Másrészt viszont a világ is nagyot változott. Egyre többet tudunk arról, hogy miért olyan fontos életünk első tizennyolc éve. És ezt a tudást arra használjuk, hogy egyéni, családi és társadalmi szinten is nagyobb felelősséget vállaljunk a gyerekek jóllétéért. 

Ez nem luxus. Ez igazából a minimum.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Tomwang112

Gyurkó Szilvia