Mindenkinek vannak gyerekkori traumái – Kérdés, hogy mit kezdünk velük

–

Bár a könyv alapvetően az első hat év felnőttkorra kiható jelentőségét elemzi, nem csak azoknak ajánlom, akiknek hat év alatti gyerekük van, mert a saját gyerekkorunkról és a nagyobb gyerekekben zajló folyamatokról is rengeteget tanulhatunk belőle. Én azonban most elsősorban az utolsó előtti, a gyerekkori traumák feldolgozásáról és feldolgozhatóságáról szóló fejezetről szeretnék részletesebben beszámolni (némi saját élménnyel kiegészítve), mert ez aztán tényleg mindenkit érint – és olyan megállapításokat tartalmaz, amiket legszívesebben falvédőre hímeznék (ha tudnék hímezni). 

Bár a könyv nem minden része olyan olvasmányos, mint a könnyed, életvezetési tanácsokat osztogató „konyhapszichológia” típusú könyveké, azért nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy az ember megértse. Elég csupán az érdeklődés és minimális pszichológiai alapismeret, meg némi extra figyelem a hivatkozások és magyarázatok követéséhez.

A gyermekkori traumák a szülők hibái?

„A gyermekkori traumák feldolgozhatók, és az érzelmi éretlenség mértéke is csökkenthető.” 

Illetve: „A szülő is valakinek a gyereke volt, neki is voltak fejlődési traumái, […] ő is csak azt viszi bele a szülői szerepébe, ami aktuálisan neki a rendelkezésére áll.”

Na, ezeket a mondatokat kellene szép betűkkel felfesteni a gyerekszobák falára, nem azt, hogy „jól csak a szívével lát az ember” meg hogy „ebben a családban szeretünk nevetni” (no offense). A könyv ugyanis egyértelművé teszi, hogy a szülők – azon túl, hogy ha tudatosak, dolgoznak a saját traumáikon – így vagy úgy azt viszik tovább, amit ők kaptak gyerekként, így nem varrható a nyakukba a gyerekük minden traumája. Ez már eleve ad egy megkönnyebbülést.

Ugyanakkor szerintem a felnőttség alapvető része, hogy kezdesz valamit azokkal a hatásokkal, amelyek gyerekkorodban értek, szerencsés esetben már a szülővé válásod előtt. Persze ez nem várható el mindenkitől, hiszen az erre való képesség és hajlandóság is részben abból fakad, amit magukkal hoztunk.

Anyukám (aki már nem él) nagyon bölcs ember volt, és sokszor mondta, hogy elmélete szerint az embernek 25 éves koráig van joga „visszamutogatni” a szüleire, utána már az ő felelőssége, hogy megdolgozza a hibáikat. Így számomra ez könnyen evidencia, de tudom, hogy nem minden családban ez a hozzáállás, főleg, hogy sok szülő tart attól, hogy a gyerekkor elemzése valójában az ellenük felsorakoztatott vádak szisztematikus összegyűjtéséből áll. A Mindenható gyermekkor szerint ez is egyértelműen tévedés. 

Mind boldog gyerekeket akarunk nevelni – de mi a boldogság?

Kis kitekintésként a szerző arról is ír, mi a boldogság szerinte: egyfajta belső kiegyensúlyozottság, ami meghatározza az élethez való alaphozzáállásunkat, és jelen van a pillanatnyi euforikus élményeinkben is (mint a szerelem megtalálása, egy karriercél elérése, vagy a családalapítás), de közben a problémákhoz való természetes viszonyulást is tartalmazza.

A leírás alapján kicsit olyan a boldogság állapota, mint egy keljfeljancsi, ami kileng nagyon pozitív irányba is, de a negatív kilengés is benne van a pakliban, és végül mindig visszaáll középre, ami egy nyugodt, elégedett állapotot jelent.

Ritkán fogalmazzuk meg ezt célként, pedig a szakemberek szerint ez az igazi boldogságállapot. És még ritkábban dolgozunk rajta szülőként, mivel a gyereknevelés tele van kilengésekkel az egyensúlyi helyzetből.

A boldogság kapcsán merül fel aztán az őszinteség témája, amit sokan tűznek a zászlajukra, hibásan, az „ami a szívemen, az a számon” attitűddel. Pedig a szerző is egyértelműen kimondja, hogy a karcos, kendőzetlen véleményünket mások arcába tolni sokkal inkább egyfajta dacos megmondási kényszerből fakad, főleg, ha kéretlenül, vagy a másik megélését figyelmen kívül hagyva tesszük. 

A minősítés, az ítélkezés a „lélek gyorsan ható fájdalomcsillapítója”

 – idéz egy ismeretlen pszichológust. Ez a mondat a mai világ komment- és ítélkezéskultúrájának tökéletes lenyomata!

Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy 

amíg ítélkezel, a te hibáid, nehézségeid láthatatlanná válnak.

Pont most tanítottam meg a gyerekeimnek, hogy mások tetteinek véleményezése legalább annyira árulkodik a megfogalmazóról, mint arról, akiről véleményt mond. Igyekeztem izgalmassá tenni ezt a kortársak rapid ítéleteinek bűvkörében élő korosztály számára, úgyhogy idéztem az örök klasszikust is, miszerint „a vélemény olyan, mint a segglyuk, mindenkinek van, de senki nem kíváncsi a másikéra” (ez nem a könyvből származó idézet, mielőtt bárki azt hinné). Persze nagyon boldogok voltak, hogy többször kimondhatták a „segglyuk” szót a jelenlétemben, de azt nem tudom, mennyire ment át az üzenet. Pedig biztos, hogy sok családban működik az „én csak elmondom a véleményemet” mérgező gyakorlata, ami a legjobb kapcsolatokat is megkeserítheti.

Álljunk egymáshoz bármilyen közel, szűrő nélkül igazából senkinek nem kell megmondanunk a véleményünket. Ez nem annak a jele, hogy biztonságban érezzük magunkat vele, hanem annak, hogy nem vesszük figyelembe őt, csak magunkat.

Miért kellene leválni, hiszen mi mindig egy család vagyunk!

A fejezet hosszabban és több módszert összeszedve taglalja, miért fontos a felnőtt gyerekeknek leválniuk a szülőkről, milyen problémákhoz vezet, ha ez nem történik meg. Gyakoribb ez, mint hinnénk, ugyanis a folyamat az anya-gyerek kapcsolatban már hat hónapos korban elkezdődik, de a vége sokszor kétesélyes, pedig az érzelmileg érett felnőtté váláshoz szükségszerű végigvinni.

Ha a szülő és a gyerek között felnőttkorra is marad érzelmi és/vagy anyagi függés, akkor az sokszor vezet játszmázáshoz, és mindkét fél érzelmi érettségét akadályozza.

A szerző összeszedi a könyvben a Susan Forward-féle szelíd konfrontáció és a Gibson-féle éretlen szülőkkel való kapcsolat megváltoztatásának lépéseit is, de engem a Hellinger által javasolt, leválást segítő állítások fogtak meg a legjobban. A négy állítás a következő:

1. A szüleim én vagyok. (Vagyis bennem vannak sejtszinten és pszichológiai tekintetben is, akár akarom, akár nem, sőt általuk és nekik köszönhetően lettem.)
2. A szüleim mindenüket nekem adták. (Jót és rosszat is, és ennek nem az a célja, hogy elvtelenül fel kell menteni a traumákat okozó szülőket, és mindent meg kell bocsátani, hanem meg kell érteni a működésük mögött húzódó okokat, és fel kell dolgozni.)
3. Aki ad, azt tisztelni kell. (Ez sokszor a bántalmazott vagy kiemelkedően sok traumát átélt gyerekek esetében nagyon nehéz, de itt jön a képbe az elején már idézett tény, hogy a szülők azt adják, ami a rendelkezésükre áll, és nem tehetők felelőssé minden negatív dologért, főleg most, hogy a transzgenerációs öröklés is bizonyítást nyert.)
4. A szülőkről le kell válni. (Nem kell hálásnak lenni, hiszen a gyerek vállalása a szülő döntése. Ez olyan kapcsolati forma, ahol nincs és nem is elvárható az adok-kapok egyensúly, a szülő mindig viszonzatlanul többet ad a gyereknek, és ez természetes.)

„Amíg egy ember nem dolgozza fel a szüleihez fűződő kapcsolatát, addig nem képes teljes értékű felnőtt életet élni”

– vallotta Hellinger, és itt nincs minősítve a kapcsolat, tehát ha nem rossz a viszony, akkor is le kell válni, és fel kell dolgozni a kapott „csomagot”. 

De én nem akarok traumákat okozni a gyerekemnek!

Míg saját magunk esetében könnyen tudomásul vesszük, hogy a szüleink okoztak nekünk traumákat, addig a szülőségünkben gyakran táncolunk tojáshéjon, mert félünk, hogy egyszer miattunk fognak szegény gyerekeink pszichológushoz járni (amiben nem a pszichológus a rémisztő, hanem az, hogy a gyerekünk esetleg nem lesz jól). Bár ezen még én is dolgozom, a gyerekeim nagy tanítómesterek benne (mint minden gyerek a saját szüleivel), szóval ízlelgetem a tényt, hogy 

minden szülő okoz negatív élményeket. Az is, aki szuper jó fej, nagyon tudatos, és extrém módon igyekszik. 

Elmesélek egy vicces történetet erről: a kisebb lányomért egyszer kicsit késve érkeztem az óvodába egy közlekedési malőr következtében, amitől óriási volt dugó. (Egyébként kifejezetten pontos vagyok.) A pár perces késés után beszélgettünk hazafelé, és én elmeséltem, hogy engem egyszer ottfelejtettek az iskolában, mert mindkét szülőm azt hitte, hogy a másik megy értem, és akkor még mobiltelefonok sem voltak, így elég hosszan várakoztam a takarító nénivel, majd elkezdtünk telefonálgatni munkahelyekre, de már a szüleim elérése sem volt sima ügy. Végül hepienddel zárult a történet: nem vagyok azóta is az általános iskolában, sőt inkább izgalmasnak éltem meg az egészet, mint tragikusnak.

Így is meséltem róla, nagyjából másfél évvel ezelőtt, csakhogy a kisebb lányom azóta minden egyes nap aggódva kérdezi, hogy ugye nem felejtjük ott az oviban, illetve azóta már iskolában. Gondolom, sejtitek, hogy ha visszamehetnék az időben, inkább leharapnám a nyelvem, mint hogy elmeséljem ezt a kedves sztorit, de sajnos nem tudom meg nem történtté tenni. Szóval igyekszem megtanulni együttélni vele, hogy a gyerekeimnek miattam is kell majd pszichológushoz járnia, és kész.

Berentés Éva szerint igenis létezik boldog gyerekkor (még ha nem is traumamentes), aminek a pozitív hatása is elhúzódik (vagyis nem csak a negatív élmények kísérnek el egy életen át), és aki ilyet él át, annak sokkal könnyebb boldog felnőtté válnia. Nekem sokat segített a könyv olvasása abban, hogy szülőként hogyan törekedjek ennek a megteremtésére. A többit meg majd meglátjuk 15-20 év múlva.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / DKart

Tóth Flóra