Egy bútortervezőről kapta nevét a férfitánc: A chippendale igaz és kegyetlen története

–

Vannak olyan történetek, amelyekről ha nem tudnánk, hogy valóban megtörténtek, gúnyos mosollyal nyugtáznánk, hogy valakinek igencsak meglódult a fantáziája, annyira hihetetlen. Ilyen a chippendale-ipar létrejöttének sztorija is, ám mielőtt rákanyarodnánk a véres részletekre, nézzük, hogyan alakult a vetkőzés és a tánc kapcsolata a Chippendales klub megnyitása előtt eltelt több ezer évben.

Szakrális textildobálástól a burleszkig

Hogy honnan ered a sztriptíz műfaja, máig vitatják, ám az biztos, hogy a nők által előadott vetkőzés és tánc egyvelege egyidős az emberiséggel. Kezdetben valószínűleg a törzsi áldozati rituálé része volt, így igyekeztek a nők a termékenység isteneinek kegyeibe férkőzni. Mindezt onnan is tudjuk, hogy több mint 9000 éves kicsi, erotikus táncosokat ábrázoló szobrokat találtak a Fekete-tenger térségében.

Persze hamar felismerték a vetkőzős tánc e világi élvezeti értékét. Már az ókori Görögországban is voltak olyan női táncosok, akik produkciójának szerves része volt a vetkőzés a férfi vendégek legnagyobb örömére, de az ókori rómaiak is látták benne a szakrális és a földi előnyöket,

így a Floralia nevű tavaszi ünnepség eseménye volt a vetkőzéses tánc, egyrészt azért, hogy az istenek minden földi jóval megáldják őket, másrészt, hogy addig is féktelen és túlfűtött mulatozással üssék el az időt.

Természetesen nem csak Európában, a Közel-Keleten is megjelent az erotikus tánc műfaja a hastánc képében. Ez esetben ugyan nem vetkőznek a nők, ám erotikus mozdulataik célja egyértelműen a férfi közönség izgalomba hozása volt.

Mivel a nyilvános táncos izgatásnak a kereszténység elterjedése hamar véget vetett Európában, így az a gazdagok kiváltsága lett. Hosszú évszázadok teltek el addig, míg a nők újra nagyközönség előtt adhatták elő erotikus táncaikat, egészen pontosan a XIX. század második feléig kellett várni, amikor is Angliában egyre népszerűbbé vált a burleszk műfaja. Az énekes-táncos, humorral és akrobatikával fűszerezett revüműsorok eleme lett a vetkőzős tánc,

ezzel egy időben pedig Franciaországban is megnyitottak olyan szórakozóhelyek, mint a mára kultikussá vált Moulin Rouge, ahol szintén gyakorta előfordult egy-egy vetkőzős szám.

A ma ismert sztriptíz kialakulásához azt vitt egy nagy lépéssel közelebb, hogy a XIX. század második felében az Egyesült Államokban is elterjedt a burleszk, majd az igényeket felismerve olyan vándortársulatok jöttek létre, amelyek már nagyobb hangsúlyt helyeztek az előadás sikamlós részeire. Ekkor vette át a trendek diktálását Amerika, innentől kezdve Európa követte az ott meghonosodott újításokat. Nem sokkal később például, 1920-ban itt találták ki a vándortársulatok a rúdtáncot, és az első sztriptízbár is az Egyesült Államokban nyílt meg az 1950-es években, bár akkor még nem volt teljesen legális a működésük.

A szexuális forradalom azonban ebben is gyökeres változást hozott, és a 70-es évektől világszerte nyíltak a sztriptízklubok.

Mondtam: csak alig pár ezer évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az első táncoló férfi ledobja a textilt.

Piaci rés

Jó, ez, mondjuk, nem teljesen igaz. Már az első chippendale-klub nyitása előtt is voltak sztriptízelő férfiak: melegbárokban. Innen jött az ötlet a szórakozóhelyhez, ugyanis az 1979-ben megnyíló Chippendales volt az első, ahol a férfiak kifejezetten a nők kedvéért vetkőztek, az ő igényeikre volt szabva a show. Merthogy show volt itt a javából, nem csak némi risza és pucérkodás – de ne szaladjunk ennyire előre.

Kezdjük ott, ahol az iparág is kezdődött: a nyomdász családból származó Somen „Steve” Banerjeenél, aki az indiai Bombayből (ma Mumbai) költözött az Egyesült Államokba a 60-as években, és kezdetben egy benzinkutat üzemeltetett. 1975-ben aztán összegyűlt annyi pénze, hogy valóra váltsa régi álmát: megvásárolt egy lepukkant klubhelyiséget Los Angeles nyugati felén, aminek a Destiny II. (Sors II.) nevet adta. Sok mindennel próbálkozott, de az üzlete csak nem akart beindulni. Végül 1979-ben jött a nyerő ötlet: nőknek szóló sztriptízbárt nyitott akkori társával, Paul Sniderrel.

A klubot a benne található chippendale stílusú bútorok miatt átnevezte Chippendalesre, keresett néhány izmos fiatalembert, és meghozta azt a szabályt, hogy az előadáson csak nők vehetnek részt.

Banerjee jó érzékkel találta meg a piaci rést, a Chippendales hatalmas siker lett. De ahogy az lenni szokott, az újdonság varázsa egy idő után nem volt elég ahhoz, hogy a Chippendales tovább szárnyaljon, így Banerjee szerződtette Nick De Noia koreográfust, aki korábban két Emmy-díjat nyert a gyerekeknek szóló Unicorn Tales című sorozatbeli munkájáért. Ha nem tudnánk, milyen szörnyű véget ért a kettejük kapcsolata, mondhatnánk, sorsszerű találkozás volt az övék: De Noia volt ugyanis az, aki a chippendale alapjait lefektette koreográfiájával és víziójával.

Ő csinált a férfi sztriptízből igazi nagyszabású show-t, amelyben az eltáncolt történet, az összehangolt és kidolgozott mozdulatok ugyanolyan hangsúlyosak lettek, mint a textildobálás.

Kettejük munkájának eredménye lett az, hogy a Chippendales nem maradt Los Angeles határain belül: nemsokára nyitottak egy klubot New Yorkban, amit De Noia vezetett, és táncosok egy csapatával pedig járni kezdték az országot, így már minden jelentősebb nagyvárosban átélhették a nők a chippendale-show-k izgalmait.

Ám amekkorát kaszáltak formabontó műsorukkal és a táncosok félmeztelen képeivel illusztrált naptárakkal, akkora ellentét alakult ki Banerjee és De Noia között. De Noia ragaszkodott ahhoz, hogy a fellépőknek nem elég, hogy jól néznek ki, profi táncosoknak kell lenniük, ami nem tetszett Banerjeenek, aki kizárólag az üzlet felől nézte a dolgokat, és hamar féltékeny lett a koreográfusra azért, mert a médiában ő jelent meg mint a Chippendales megalkotója, míg az üzletemberről kevés szó esett.

Emellett pedig a Chippendales sikerén felbuzdulva mások is elkezdtek hasonló klubokat nyitni, ami igencsak csípte Banerjee szemét: úgy gondolta, ellopják az ötletét, és nyerészkednek az ő találmányán.

Kapzsi ember volt, aki nem tűrte a konkurenciát, ellehetetlenítésükért pedig bármit hajlandó volt megtenni.

Egy versenytársa szórakozóhelyét felgyújtatta, és más kluboknak is ezt a sorsot szánta, ám az embere nem vállalta azok porig égetését.

De nem csak házon kívül, házon belül sem tűrte, hogy valaki az ő érdekei ellen cselekedjen. 1987-re addig fajult a Nick De Noiával való konfliktusa, hogy a férfi New York-i irodájában megölette a koreográfust, és bár a szakmában sokan sejtették, hogy Banerjee keze van egykori üzlettársa halálában, mivel nem vezettek egyértelmű szálak hozzá, egy ideig megúszta a felelősségre vonást. Itt azonban nem állt meg, az alkalmazottai sem voltak biztonságban, több táncosát halálosan megfenyegette, hogy megöleti, ha elhagyja a Chippendalest és saját tánccsapatot alakít.

Banerjeet végül 1993-ban tartóztatták le, és a beismerő vallomásáért cserébe 26 év letöltendő börtönbüntetés várt rá, ám ebből nem sok időt töltött rács mögött: 1994. október 23-án, egy nappal a tárgyalása előtt a lepedőjével felakasztotta magát.

Feminista művészet vagy a testet tárgyiasító „szórakozás”?

A Chippendales akkora formabontó újításnak számított, hogy egyesek a feminista törekvések egyik fontos sarokkövének tartották a létrejöttét, és Banerjee is szívesen tetszelgett a feminista újító szerepében, ám nem kétséges, hogy őt elsősorban a biznisz érdekelte, nem pedig a női egyenjogúság.

A Chippendalesnek pedig nemcsak rajongói voltak már a kezdetektől fogva, hanem hangos ellenzői is: erősen bírálták ezt a fajta szórakoztatást a különböző vallási gyülekezetek, mások pedig egyszerűen ízléstelennek tartották a chippendale-t.

A műfaj azonban nem bukott meg a létrehozójával együtt, ma is számos tánccsapat működik a világ minden pontján, és bár chippendale-klubból még mindig kevesebb van, mint sztriptízbárból, a lánybúcsúk közkedvelt attrakciói lettek a férfiak által előadott vetkőzős műsorszámok.

A műfaj megítélése pedig ma is kettős. Művelői és rajongói a művészet egyik ágának tartják, és erősen megkülönböztetik a sztriptíztől: szerintük a chippendale esetében ugyanis egy megkoreografált előadásról van szó, aminek része a vetkőzés, míg a sztriptíz csupán a vetkőzésre és az izgatásra van kihegyezve, sokkal kevesebb benne a „művészi körítés”.

Továbbra is sokan vannak azon a véleményen, hogy lehet feminista egy chippendale-show, bírálói szerint azonban, ha nők vetkőznek, ha férfiak, a dolog lényege mégiscsak a test tárgyiasítása, amit nem lehet egy lapon emlegetni az egyenjogúsággal.

Ha kíváncsi vagy, hogyan sikerült elkapnia a rendőrségnek Banerjeet, hogyan lett a csokornyakkendő a védjegye a műfajnak, és hogyan kapcsolódik a történethez egy húszéves Playboy-nyuszi meggyilkolása, nézd meg az Isten hozott a Chippendalesben című sorozatot, ami mától látható a Disney+-on.

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Képek: Disney+

Dián Dóri