„Azt hittem, hogy a sikerek és a díjak feloldoznak az élet fájdalma alól”

–

Esendők vagyunk mind

Jonah Hill nemcsak a terapeutájáról, dr. Phil Stutzról, vagy a módszereiről – melyek másoknak is segítséget nyújthatnak – szeretett volna filmet forgatni. A színész legfőbb célja az volt, hogy bemutassa, még azok az általunk nagyra tartott emberek, akikre felnézünk, és akiktől segítséget várunk, ők sem mentesülnek az élet problémái alól, ugyanúgy küszködnek az életben, ahogy mi magunk tesszük. Kevés ennél felemelőbb és inspirálóbb filmet láttam idén, és a milliónyi egyéni és kollektív krízis után nem is jöhetett volna jobbkor ez a másfél órányi löket, ami elrugdos az év végéig.

A Phil Stutz-módszer nem egy szokványos dokumentumfilm egy színészről és egy szakemberről, hanem két férfit ismerhetünk meg: az egyik történetesen pszichiáter, a másik pedig a páciense, mégis a reflektorfény ezúttal nem az Oscar-díjra is jelölt Hillre, hanem a Parkinson-kórban szenvedő Stutzra irányul, miközben persze mégiscsak

betekintést nyerünk Hill személyes poklába is.

Minden perce gyógyít

A doku több mint két éven keresztül forgott, a stáb egy stúdióban hosszú-hosszú forgatási napokon keresztül igyekezett fenntartani a látszatot, hogy mindaz, ami elénk tárul, egyetlen egy terápiás ülésből született, Hill aztán egy ponton mégis lerántja a leplet, és elmondja, valójában épp egy zöld háttér előtt ülnek, ő pedig parókát visel, hogy úgy tűnjön, még mindig olyan a frizurája, amilyen nyolc hónappal ezelőtt volt. Mint mondja, a filmkészítés folyamatába is szerette volna beavatni a nézőt, és valódi üzenetet közvetíteni. Fogalmam sincs, mennyire volt kiforrott koncepciója a színész-rendező-producernek, amikor belevágott a film készítésébe, nem véletlen, hogy Stutz azt mondja: „Ez vagy a világ legjobb, vagy a világ legrosszabb dokufilmje lesz. Valószínűleg mindkettő.” A végeredmény azonban minden kétséget kizáróan nemcsak páratlan, de gyógyító erővel bíró alkotás is lett. 

A hetvennégy éves Stutz kilencéves volt, amikor elvesztette a hároméves öccsét egy tumor következtében, ez pedig jelentősen meghatározta a szüleivel való kapcsolatát, azt, hogy az orvosi pályára lépett, és végül pszichiáter lett. Az általa kidolgozott elmélet alapja, hogy az életünket jelentősen befolyásolja az az életerő, ami hajt bennünket, és ami egy háromszintes piramisból áll, melynek az alapja a testünkhöz fűződő viszonyunk, majd az emberekkel való kapcsolatunk, végül pedig a saját magunkkal kialakított kötelék. A szakember alapvetéseihez tartozik, hogy létezik az énünknek egy úgynevezett X része, ami az előítéletes, antiszociális oldalunk. Stutz szavaival élve ez egy láthatatlan erő, ami meg akarja akadályozni, hogy változhassunk, ami gátat akar szabni a fejlődésünknek, és ami el akarja nyomni a bennünk rejlő potenciált. Hill ezen a ponton mesél arról, hogy az ő X része a tizennégy éves kori túlsúlyos, pattanásos önmaga, akit hosszú éveken keresztül szégyellt és próbált elnyomni magában.

„Túlsúlyos gyerekként nőttem fel, ami nem hangzik nagy dolognak, amiért sajnálni kellene, de engem személy szerint teljesen kicsinált.

Reménytelenül szerettem volna boldog lenni, de nem volt egészséges önértékelésem.”

A színész a tehetsége és a munkája révén próbálta maga mögött hagyni a szerepet, amitől szabadulni próbált: 

„Azt hittem, hogy a sikerek és a díjak feloldoznak az élet fájdalma alól”

 – de amikor ezek sem hozták el a remélt boldogságot, csak még mélyebb depresszióba süllyedt. A külsejét érintő állandó médiafigyelem hatására kialakult benne az érzés, hogy képtelen túllépni az önmagával kapcsolatos negatív gondolatokon, ezáltal pedig csak még jobban szégyellte magát. A Stutz-cal való közös munka hatására azonban megtanulta kizárni a külső hangokat, és saját magáról alkotni véleményt.

Élettörténetek mellé kézzel fogható segítség

A pszichiáter szerint a valóságnak három aspektusa van, amelyek elől sosem menekülhetünk el: a fájdalom, a bizonytalanság és az állandó munka. Szerinte mindannyiunk legfőbb feladata az lenne, hogy megtanuljuk szeretni azt a folyamatot, ahogyan életünk során megküzdünk ezzel a három tényezővel, ehhez pedig kézzelfogható eszközöket ad a kezünkbe, méghozzá a Jonah Hill-lel végzett gyakorlatok révén. 

Stutzhoz hasonlóan a színész is elvesztette a fivérét, Jordan Feldsteint, aki negyvenévesen, öt évvel ezelőtt hunyt el tragikus hirtelenséggel, amikor egy lábában kialakult vérrög elzárt egy artériát a tüdejében. Feldstein a Maroon 5 zenekar és Robin Thicke énekes menedzsereként volt ismert, és Clint Eastwood unokája, Francesca Eastwood volt a felesége. A filmet Hill és Stutz is elhunyt testvéreiknek ajánlották, és a producerek között találjuk Joaquin Phoenixet is, aki 1993-ban vesztette el bátyját, River Phoenixet. A gyász kapcsán szóba kerül a veszteségfeldolgozás, és annak a problémája, hogy sok ember már a veszteség bekövetkezte előtt aggódik a veszteség miatt, a szakember pedig ehhez a nemkötődés potenciálját kínálja. Ehhez konkrét javaslatokat tesz, ahogy a Gyöngysor, az Aktív szeretet, a Hálaáramlat és a Radikális elfogadás eszközeinek fogalmához és alkalmazásához is útmutatást kap a néző.

Jonah Hill bár inkább Stutzra és az ő életére szeretett volna hangsúlyt fektetni a filmben, közben rájött, hogy akkor tud igazán hiteleset alkotni, ha felvállalja a saját esendőségét is.

„Hogyan mondhatnám azt sebezhető embereknek, hogy dolgozzanak saját magukon, miközben én rejtegetem a saját sebezhetőségem?”

Stutz – akivel messze túlmutat a kapcsolatuk a hétköznapi orvos-beteg viszonyon – hozzáteszi a színész fáradhatatlan önmunkájára utalva, hogy „Azt imádom benned, hogy bár egy seggfej vagy, soha nem állsz le”.

Jonah Hill néhány hónapja azt is bejelentette, hogy a saját mentális egészsége érdekében a jövőben nem kívánja promotálni a filmjeit, ezáltal a sajátját sem, a felvételeken pedig az is elhangzik, hogy egyáltalán nem érdekli, ki mit gondol majd róla.

Nekem nézőként egészen katartikus élményt okozott, ahogyan ez a két ember humorral, öniróniával és bátorsággal vállalja a saját hibáit, gyengeségeit és önmunkáját, és a helyükben engem se érdekelne, ha esetleg valakinek nem tetszik, amit létrehoztak. Hill a filmben felidézi, hogy az első ülésükön Stutz azt mondta:

„Az az igazi magabiztosság, ha tudunk bizonytalanságban élni”.

A nyilvánosságtól való ilyesfajta visszalépés talán ennek a legékesebb bizonyítéka, hogy Hill megérkezett, visszatalált arra a belső pontra, ahol nem mások véleménye számít, hanem kizárólag az övé.

Isten éltesse még nagyon sokáig!

Képek: Netflix

Krajnyik Cintia