Zsiga Melinda: „Megalázó, hogy el kell vinnem egy fehér bőrű embert magammal, hogy bármit is megkapjak az életben”

Lehetetlen öt (tíz, tizenöt) sorban összefoglalni mindazt, amit a vele való beszélgetés közben éreztem és gondoltam. Ahogy az ő történetét is lehetetlen itt zanzásítani. Mert az, ha egyszerűen csak leírom, hogy születése után a kórházban hagyták, ahonnan állami gondozásba egy csecsemőotthonba került, majd kézről kézre adták a nevelőcsaládok, ha leírom, hogy rendszeresen bántalmazták, éheztették és elhanyagolták, hogy a harmadik családjánál nagy nehezen végre nyugalmat és biztonságot talált, hogy kilencéves koráig nem tudta, milyen az a gondoskodó, megtartó szeretet, és hogy végül a sport mentette meg az életét… szóval, ha mindezt leírom, úgy érzem, nem adja vissza mindazt, amin ez a lány átment. Nézem, ahogy ott ül mellettem az autóban, végtelen kedvessége betölti az utasteret, a szépsége szinte zavarba ejtő, és összevissza facsarodik a szívem, ahogy a megélt rasszizmusról és az önként választott magányáról mesél. Mert még ez is jobb neki, mint az előítéletekkel átszőtt emberi kapcsolatok, az ősbizalmatlanság, a szerethetetlenség és csökkentértékűség élménye, ami még ma is vissza-visszaköszön nála. És amit semmilyen sportsiker nem képes felülírni. Egyszerűen nem tudom itt leírni őt, mert úgy érzem, kevés a szó. Nézzétek meg inkább a beszélgetést az elejétől a végéig. Elviszlek magammal: Zsiga Melinda magyar bajnok és világbajnoki bronzérmes kicboxoló.