Nem fizikailag vert agyon, lelkileg csinált ki. Ellenkező esetben talán lett volna következménye

–

A végén átszervezéssel rúgott ki.

Esetemben sem stratégiai gondolkodásra nem volt szükség, sem adatra, pedig újonnan kinevezett HR-vezetőként folyton ezt hangoztatta. Kizárólag az érzelmein alapult a döntés, és az egyéni érdekein. „Micsoda programot kellett összeraknia, hogy ezt véghez tudja vinni, hogy egyáltalán ezt a negatív hazugságáradatot elhiggyék rólad” – hangzott el egy kollégám szájából. Rögtön utánam ő volt a következő. 

Figyelhettem volna a jelekre, amelyek ott voltak korábban. Először a kollégáimat manipulálta különböző helyzetekben, különböző módszerekkel velem kapcsolatban. Aztán ott ütött, ahol a legsérülékenyebb voltam. Szisztematikusan vette el azokat a feladatokat, amelyeket a leginkább szerettem, vagy amelyek presztízsértékűek voltak számomra. Célzottan azokat. Ezt sosem transzparensen tette, utólag szembesültem a történésekkel. 

Aztán jött egy konkrét munka, ami casus belliként elindította a láncolatszerű, napi bántalmazási folyamatot. (Miért én kaptam meg egy projektmunkát, és miért attól a vezetőtől.)

Innentől kezdve nem volt hajlandó sem konstruktív, sem higgadt kommunikációt folytatni velem. Többször próbálkoztam, eredménytelenül. 

A napjaim azzal teltek, hogy az agresszív támadásai nyomán védekezem. A bántalmazó, tényeket elferdítő, valóságot tagadó, a munkámat lekicsinylő, agresszív, következetlen, belső szabályzatokkal szembemenő, indokolatlanul számonkérő leveleit lehetőség szerint estére időzítette, 22 óra utánra, vagy reggelre. Éjjel-nappal görcsben voltam. A családom is, a közvetlen környezetem is folyton ezt hallgatta, próbáltunk együtt gondolkodni: mit csináljak, hogy kerüljem el a valószínűt. Egyáltalán: mi a valószínű? 

A bántalmazónak nem kell indok, üt, ver, és ennyi elég is. Mit követtél el? Mit tettél? – kérdezték tőlem. Ők sem hitték ugyanis, amit láttak, hallottak.

Semmi olyat nem tettem, ami ilyen reakciókat érdemelne! Aki nem látott még ilyet közelről, keresi a racionális indokot. Én is kerestem a válaszokat. Vélelmek vannak, feltételezések.

Ügyvédet fogadtam, vele írtuk a bántalmazásra a válaszleveleket, túlságosan hatás alatt álltam már érzelmileg. Egyikre szóban érkezett a válasz: „Szánalmas vagy, érted? Szánalmas!”

Egyre jobban ellehetetlenítette a munkámat. Kizárt értekezletekről, megbeszélésekről, sms-ben közölte, vagy egyszerűen törölt. Az indok általában valami hazugság vagy manipulatív technika volt. Megakadtak, álltak projektek, folyamatok. Nem számított. Ennyit megért, nem? Neki, a cégnek biztosan nem.

Próbáltam folyamatosan segítséget kérni. Egyik válasz az volt, hogy igyak citromfűteát, majd lenyugszanak a kedélyek. Felkerestem a munkahelyi pszichológust, sok mindent látott már, de azt a szőnyegbombázást, ami velem történt, olyat még nem. Felkerestem bántalmazásra szakosodott specialistát. Ő azt tanácsolta, hogy meneküljek, mert ez az ember addig fog menni, amíg ki nem nyír, értsem meg. Nem akartam meghallani. Megoldást akartam. De nem tudtam megoldani.

Állásinterjúra mentem. Sejtettem, hogy vége lesz, valamikor, valahogyan, nem akartam munka nélkül lenni. Zavart voltam, egy órát késtem, ami nem jellemző rám. Miért akarok állást váltani – kérdezték, mire válaszként zokogásban törtem ki.

Egész addig nem sírtam. Ott viszont megállíthatatlanul. Elnézést kértem, majd eljöttem.

Jellemző kép volt bennem, hogy egy üvegfalú szobát ütök kívülről, amiben az üvegfal mögött áll valaki, öltönyben, nekem háttal. Üvöltök, verem a falat, véres a kezem, de nem hallatszik be semmi. Meg sem fordul, nem tudja, mi történik. Vagy mégis? Nem tehetek semmit. Miért nem hallja, látja, érzi? Miért?

Egyre kétségbeesettebb voltam, az életem, a karrierem volt a tét.

Másik visszatérő képem a helyzetre, hogy olyan, mintha zacskót húztak volna a fejemre, rúgkapálok, de minél jobban rúgkapálok, annál kevésbé kapok levegőt. Nem tudtam, mikor lesz vége. Fogadásokat kötöttünk a férjemmel. Én nyertem, életemben először. De bár veszítettem volna.

Megbetegedtem. Nem akartam sírni, de folyt a könnyem, valami fertőzés. Otthonról, betegen dolgoztam. Szervezeti és működési szabályzat.

Betegen készítettem elő a szervezeti változásokat tartalmazó anyagot. Akkor még nem tudtam, hogy azon az ülésen az igazgatósági tagok közvetetten, de rólam döntenek.

(Fogalmuk sem volt persze arról, hogy ezzel egy bántalmazást erősítettek meg.) Én persze dolgoztam, becsülettel, ahogy korábban is. Betegen, mindent a cégért. Imádtam a munkámat, a helyzetemet kevésbé. 

Megszüntették a munkaviszonyomat. Közös megegyezéssel. A kollégáim virrasztottak velem fél délutánt. Megrendülten ültünk. Halotti tor. Egy falat sem ment le a torkunkon. Mindeközben azt terjesztették, hogy a kollégáim megkönnyebbültek a távozásom hírétől.

Eltelt 6-8 hónap, mire rászántam magam. Nem tudtam megnyugodni, brutálisan igazságtalannak és végtelenül aljasnak gondoltam, ami velem történt. Etikai forródrót, írtam a beadványokat, 40 oldal. Jött a válasz: „Furcsának találjuk, hogy ennyi idő után szólsz.” Ezt több levélben is megismételték. Majd egy burkolt fenyegetés érkezett: a bántalmazó levelek, amikre hivatkozom, milyen jogon vannak nálam, azonnal számoljak be róla. Compliance, etika, bejelentővédelem, GDPR. Ühüm, papíron. Etikai eljárás keretében elkövetett újabb bántalmazást kellett elszenvednem. El akartak pusztítani, bármi áron. Hogy ne legyen következménye semminek.

Ja és egyébként sem vizsgáljuk ki az ügyedet. Meg sem hallgatunk. Részünkről lezárva. Elkéstél.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / PeopleImages

WMN szerkesztőség