Családjogász a válásokról: „Le lehet élni az életet háborúskodással is, csak nem érdemes”

–

Gyárfás Dorka/WMN: Ha családjogról beszélünk, akkor az általában válást vagy szétválást takar, igaz? Vagy más is ide tartozik?

Grád András: Persze, például házassági vagyonjog, gyermektartásdíj, kapcsolattartás – amik persze részei egy válásnak, de előkerülhetnek utána is, például, mert módosítani kell az ítéletet, illetve megállapodást. 

Gy. D./WMN: De alapvetően akkor van szükség önre, amikor egy család szétesik.

G. A.: Tény, hogy a legtöbb per ezzel kapcsolatos.

Gy .D./WMN: Szóval egy nagyon érzékeny, érzelmileg kiszolgáltatott helyzetben találkozik a klienseivel.

G. A.: Igen, ez egy neurotizáló élethelyzet, amikor minden bizonytalan, hiszen az érintettek nem tudják, mi fog velük történni, hol fognak lakni, hogyan fogják tovább nevelni a gyerekeiket, mennyi pénzük marad, stb. Ennyi bizonytalanság bárki egészséges embert súlyosan megterhel, vagyis nem a legalkalmasabb pillanat arra, hogy valaki rugalmasan kössön kompromisszumokat.

Gy. D./WMN: Létezik azért olyan, hogy szép válás? Vagy legalább kulturált válás? 

G. A.: Létezik, csak azok nem nálam landolnak. Tizenöt éve vagyok ügyvéd, de valahogy a közös megegyezéses bontóperekkel nem engem szoktak megkeresni. Nálam mindig a különlegesen ronda perek csapódnak le, rólam ugyanis tudni lehet, hogy elég harcos ügyvéd vagyok. Mondjuk úgy, hogy asszertíven viselkedem a tárgyalóteremben… Ha látta a Sose halunk meg című filmet, abban van egy jelenet, amikor Koltai Róbert megérkezik a vállfáival a piacra, meglátja egy másik árus, és már szedi is össze a cókmókját, áll tovább, mert tudja, hogy így egy darab vállfát nem fog tudni eladni. Bevallom, én is gyakran szoktam ezt átélni, amikor először találkozunk az ellenfél ügyvédjével a tárgyalóterem előtt.

Megjelenek, lepakolok, a kolléga rám néz, és azt kérdi: „Te leszel az ellenfél?”, és látom, ahogy már csomagolja is össze a vállfáit gondolatban.

De ehhez muszáj hozzátennem: az ügyeim körülbelül 70 százaléka egyezséggel ér véget. Ehhez azonban az elején nagyon keményen kell kezdenem, hogy a végén az ellenfél azt mondhassa: „Hú, ezzel az állattal is meg lehetett egyezni!”. Ugyanis ha nem rámenősen indítanék, akkor a másik felet semmi sem motiválná arra, hogy megegyezzen, márpedig a válófelek gyerekének mindenkori érdeke az, hogy a szülei minél előbb egyezségre jussanak. Én ezt egyedül úgy tudom elérni, ha keményen nyitok, mert ha lágyan nyitnék, akkor azt hinné a másik fél, hogy feltörölheti velem a folyosót.

Gy. D./WMN: Hát igen, de most mondtuk, hogy a felek ilyenkor mindketten nagyon érzékeny idegállapotban vannak.    

G. A.: Éppen ezért nem az az érdekük, hogy öt év alatt bebizonyítsam, milyen tökös ügyvéd vagyok, hanem hogy minél hamarabb megegyezzünk. Ugyanis általános tapasztalat, hogy sokkal könnyebben elfogadják a válófelek azt, amiben ők maguk állapodnak meg, mint amit a bíróság dönt el a fejük fölött. Amikor az ellenfél megjelenik a bíróságon, még ápol magában egy elég határozott illúziót arról, mi mindent fog elérni a perben, nekem pedig az a feladatom, hogy ez a szilárd hite megrendüljön. Ha ez sikerül, utána már alkalmasabb arra, hogy megegyezzünk.

Gy. D./WMN: Önhöz többségében nők vagy férfiak fordulnak?

G. A.: Férfiak, nők vegyesen.

Én nem férfi- vagy nőpárti, hanem gyerekpárti ügyvéd vagyok – nekik ugyanis nincs jogi képviselőjük.      

Gy. D./WMN: Önt semmivel nem lehet kibillenteni a stratégiájából?

G. A.: Az egész életem abból áll, hogy rugalmasan alkalmazkodom a változó viszonyokhoz. Nincsenek kőbe vésett szabályok – minden haditerv addig érvényes, amíg az ellenfél fel nem tűnik a csatamezőn. A tárgyalás elején legtöbbször még senki nem tudja, mi lesz a tárgyalás vége. Én az ELTE jogi karán és pszichológia szakán végeztem, nem a delphoi jósdában – ezt mindig mondom az ügyfeleimnek is, amikor kérdezik, hogyan ér majd véget a perük. Majd menet közben kiderül – mondom. Ettől stresszes a mi szakmánk: az időhiányos helyzetekben hozott sorozatos döntések miatt. Nem véletlen, hogy a sebészek és légi irányítók mellett a jogászok káromkodnak a legtöbbet – ez egy spontán stresszkezelés.  

Gy. D./WMN: Olyan előfordul, hogy még önnek kell visszafognia az ügyfele harci kedvét?

G. A.: Persze, és igyekszem is sokszor. Nem az a jó ügyvéd, aki összeveszejti a feleket – ilyen helyzetben ezt elég könnyű elérni. Nekünk a megállapodás a célunk, ahová mindenhonnan vezethet út. 

Gy. D./WMN: A pszichológusi végzettségét hogyan alkalmazza?

G. A.: Először is értem, hogy mi történik. Mindenki látja, hogy a felek összevesztek, de én sokszor azt is, hogy miért. Ott vannak például a játszmák – rengeteg családi kapcsolat alapul játszmákon, ami általában éppen a résztvevők előtt marad rejtve, hiszen a játszma lényege pont az, hogy tudattalan.

De feloldani egy játszmát csak közösen lehet – pusztán a férjjel vagy csak a feleséggel nem. Ehhez pedig előbb be kell látniuk, hogy ők egy játszma részesei.

Ez gyakran pszichológiai módszereket igényel, mint amilyen például a kognitív disszonancia feloldása. Az egyezségi tárgyalásokon ott vagyunk mind a négyen (a másik jogi képviselővel együtt), és akkor olyanokat mondok nekik, mint például: „maguk olyan intelligens embereknek tűnnek, lehetetlen, hogy az lenne a céljuk, hogy még három év múlva is pereskedjenek. Lehet, hogy érdemes lenne pár percet arra szánnunk, hogy elgondolkodjanak rajta, hogyan is kerültek ebbe a helyzetbe”. A hatékony kommunikáció tanának (angolul Neuro-linguistic Programming, közismert rövidítéssel: NLP) megvan a maga tudománya és könyvtárnyi irodalma. Persze soha nem egyetlen módszerrel dolgozunk, mert ahogy joggal mondják: „Akinek csak kalapácsa van, az mindent szögnek néz”.

Gy. D./WMN: Gondolom, nem olcsó az ön szolgálatait igénybe venni.

G. A.: Nem csinálok belőle titkot: 40 ezer forint + ÁFA óránként. De magunk között szólva, a fele sem marad a zsebemben, mert fenn kell tartanom az irodát, fizetnem az alkalmazottakat, a tb-t (nálunk eleve mindenki „fehéren” dolgozik, egy jelöltnek másként nem is telne a kötelező jelölti ideje), a kamarai tagdíjat, az ügyvédi felelősségbiztosítást, stb.

Gy. D./WMN: Hallottam olyan tanácsot is, hogy mivel a szétválás annyira felfokozott idegállapotban zajlik, hogy ilyenkor – ahogy ön mondja – nehéz rugalmasan alkalmazkodni a körülményekhez és jó kompromisszumot kötni, ezért inkább érdemes kicsit később fordulni a bírósághoz, és addig egy ideiglenes megoldást találni.

G. A.: Ez azért nem könnyű, mert a gyerek közben nem lebeghet a két lakás között valahol félúton. És különben is, hol fog lakni addig a másik fél, aki elköltözött a közös otthonból? Nem mindenkinek van akkora vagyona, hogy kapásból meg tudja oldani a lakhatását. Ám sokszor nem is ezért halasztják el az emberek a valódi konfrontációt, hanem mert ideiglenesen belemennek olyan elvtelen kompromisszumba, amiről pontosan tudják, hogy nem fogják betartani – például, mert mentálisan nincsenek még felkészülve egy háborúra, pénzük sincs hozzá, ezért a valódi konfliktust elodázzák. 

Nyílt titok, hogy Magyarországon a bontóperek 90 százalékban formailag közös megegyezéssel érnek véget – ami azt jelenti, hogy az igazi háború majd utána kezdődik.

Csak ezzel lehet magyarázni azt a csodát, hogy miközben egyéb perekben – a szomszédjogtól a terményértesítésig – elhanyagolható százalékban kötnek egyezséget (pedig azok érzelmileg jóval kevésbé érintett területek), addig csodálatosképp az érzelmileg leginkább terhelt perekben ilyen magas a perbeli egyezség aránya. Jogos gyanúja tehát az embernek, hogy ezzel a felek későbbre odázzák a valódi konfliktust, amikor már túl vannak formailag a váláson. 

Gy. D./WMN: Akadnak olyanok is, akik ebben a fázisban keresik fel önt, tehát már egy érvényes megállapodás után?

G. A.: De mennyire! Nagyon gyakran. És van, hogy már félévvel később. Aki viszont nálam válik, az erre nem fog rászorulni, mert mi megoldjuk a konfliktust. Szerintem amikor az emberek valóban a döntésért fordulnak a bírósághoz, az tulajdonképpen egy „cry for help”, tehát kétségbeesett segélykérés, mert ha meg tudnának egymás között egyezni, akkor csuklóból elválnának békésen. A bíróság tehát tulajdonképpen egy szolgáltatást nyújt, amiért az emberek fizetnek: elsőfokon főszabályként a pertárgyérték hat százalékát, másodfokon kilenc százalékát. Vagyis Állam Bácsi még csak nem is szívjóságból segít rajtuk. Benne is van a szóban: igazságszolgáltatás.

Csak épp a gyakorlatban ez nem mindig így működik – a bíróságok jelen állapotban akaratlanul bár, de gyakran inkább összeveszejtik az embereket, aminek rengeteg oka van, ezt most nem részletezném. Én tehát abban a tudatban megyek a bíróságra, hogy ha én – remélhetőleg a másik jogi képviselővel együttműködve – nem teremtek ott békét, akkor a helyzet magától nemigen fog megoldódni. Vagy másképp: ha nekünk a kollégával nem sikerül békét teremtenünk a felek között, a bíróság aligha fog.

Gy. D./WMN: Mi kell a békéhez a válófelek részéről?

G. A.: Konfrontálódniuk kell a realitással – ez pedig nem könnyű. Például, amíg a közös háztartásukban volt hűtőszekrényük és mosógépük, a válás után az egyiküknek csak hűtőszekrénye, a másiknak csak mosógépe lesz – és ettől mindketten becsapottnak érzik magukat. Ahhoz, hogy ne így legyen,

szembe kell nézniük azzal, hogy ami addig közös volt, az ezután nem lesz az, ami azt jelenti, hogy rengeteg nehézséggel kell majd megküzdenünk.

De mondok egy másik konfrontációt a valósággal: például nem biztos, hogy az a gyerekük érdeke, amit ők annak hisznek. Az emberek százból százszor bedőlnek annak, amit a gyerek mond. A gyerekek viszont többnyire azt mondják, ami az aktuálisan velük lévő szülő fülének muzsika. Ha anyánál vannak, és apához kellene menni kapcsolattartásra, akkor azt mondják, hogy nem akarnak oda menni. Amikor apánál vannak a kapcsolattartáson, akkor azt mondják, hogy nem akarnak visszamenni anyához. Ezt a szülők mindketten valóságként élik meg, és persze hinni szeretnék, hogy igaz. Egyszer azonban rá kell ébredniük, hogy ez nagyon nem a teljes igazság. 

Gy. D./WMN: Ezt a szembesítést vállalja ön magára? 

G. A.: Ilyenkor veszem elő a pszichológiai tudományom, és például visszaviszem őket abba az időbe, amikor megismerkedtek, szerelmesek lettek egymásba, gyereket akartak, és együtt nevelték a gyerekeiket. És máris másképp fogja látni önmagát és a másikat – ezt nevezzük úgy, hogy újrakeretezés (NLP nyelven „reframing”). Remélhetőleg nem úgy látja ezután, hogy „oda kell adnom annak a nyomorultnak a gyereket hétvégére”, hanem hogy „mi ketten vagyunk a szülei, és élete végéig ott leszünk mellette – akkor is, ha már nem vagyunk együtt. De együtt fogunk ülni az évnyitón, az évzárón, a szalagavatón, a ballagáson, az esküvőn, a keresztelőn, stb., vagyis a gyerek életünk végéig összeköt majd minket”. Persze le lehet élni az életet háborúskodással is, csak nem érdemes. 

Gy. D./WMN: Családjogi területen végzett munkájából levont már valamiféle következtetést arról, hogy miért ennyi a válás manapság?

G. A.: Sok oka van, de a leginkább sarkalatos része talán, hogy az emancipáció korában a nők el tudják tartani magukat, míg régen oda voltak kényszerítve a férjük mellé. Mióta a nők majdnem annyit keresnek, mint a férfiak – vagy számos területen, például a teljes közszférában ugyanannyit –, azóta ki mernek lépni a házasságokból. Nem véletlen, hogy a bontóperek körülbelül háromnegyedét nők kezdeményezik. De a gazdasági oldal persze csak az egyik nézete a válásnak, és ez a kérdéskör még rengeteg más oldalról vizsgálható, és mind igaz lehet. 

Az pedig, hogy az emberek elválnak, nem is feltétlenül baj. Lehet, hogy nagyobb baj lenne együtt maradniuk, és egy olyan légkörben nevelni a gyerekeket, ahol röpködnek a tányérok.

Nincs erre ökölszabály, mindent az adott ügy körülményei döntenek el. Nem egy párt én békítettem végül össze, pedig az anyagi érdekeim nem ezt diktálnák. Aztán vagy együtt maradtak, vagy nem, de ha közben a gyerekük felnőtt, már akkor sem volt a dolog hiábavaló.

Gy. D./WMN: Azért válni ma már nem olyan normaszegő magatartás, mint régen. Lassan mindenki válik. 

G. A.: Ezt azért nem mondanám, de elfogadottabbá vált. Száz évvel ezelőtt az elvált embert még megszólták, tartania kellett a közvélekedésről – pláne, ha kétszer is elvált. Ma azt sem golyózzák ki az úri társaságból, aki kétszer vált. De ugyanígy elfogadottá vált a házasságon kívüli együttélés is, ma már teljesen természetes, ha valakinek élettársa van.

Gy. D./WMN: Válás szempontjából számít, hogy egy pár csak élettársi kapcsolatban volt, vagy házas?

G. A.: Jogi értelemben annyi a különbség, hogy a házastársi közös vagyont eleve fele-fele arányban kell megosztani, míg az élettársaknál a szerzési arányok számítanak, magyarán: az élettársi válásnál borítékolható a háborúskodás, hiszen mindkettő azt gondolja, hogy ő tett többet az együttélésbe – ez pedig nagyon nehezen bizonyítható évek, pláne évtizedek után. Tehát dühösebb perek az élettársi vagyonjogi perek, mert sokkal több a megoldandó probléma. Van, hogy három év is eltelik, mire tisztázzuk, hogy mik voltak a szerzési arányok. Persze nem javasolhatom, hogy ezért aztán tanácsosabb házasodni, mert ezt a helyzetet is meg lehet előzni egy élettársi vagyonjogi szerződéssel, amiben a felek rögzítik, milyen arányban tesznek az együttélésbe anyagi javakat vagy szereznek tulajdont stb.  

Gy. D./WMN: Gondolom, ez azért elég ritka. Még a házassági szerződés is ritkaságszámba megy.

G. A.: Elég ritka, mert a házasságok – amik a mondás szerint az égben köttetnek – szerintem sokkal inkább rózsaszín szemüveggel az orrunkon köttetnek. Pedig köztudott, hogy a házasságok fele manapság felbomlik. Hogy az élettársi kapcsolatoknak mekkora aránya, arról nincs statisztika, de csodálkoznék, ha kevesebb végződne szétválással. Magyarul,

tudni lehet, hogy a kapcsolatok fele a bíróságon ér véget, ennek fényében pedig nem irreális előrelátás egy előzetes megállapodást kötni. És azt kell mondanom, hogy ezzel paradox módon éppen hogy meg lehet előzni a későbbi konfliktust.

Tudniillik, amikor nincs házassági vagy élettársi vagyonjogi szerződés, akkor sanda szándékok keletkezhetnek a nyúltagyak környékén, hogy „ha majd felbomlik a kapcsolatunk, mit fogok magammal vinni”. Ám ha van egy ilyen szerződés, akkor elvben sem tudom a másikat kijátszani, tehát kevésbé leszek motivált arra, hogy belevágjak egy ilyen történetbe. 

Szoktam mondani, hogy az emberi elme kreativitása határtalan. Például tudták, hogy a hűtőszekrény négy féldióra állítva minden bekapcsolásnál olyan hangot hallat, mintha egy szakasz csontváz szteppelne a konyhakövön? Korábban persze én se tudtam, egészen addig, míg az egyik peremben az egyik fél ezt alkalmazta, mielőtt elment két hétre nyaralni, és az alatta lévő lakrészben lakott a házastársa. Szóval az emberi leleményességnek nincs határa, és amikor nem akarunk valakivel együttműködni, akkor rengeteg módszerünk és eszközünk van ennek kifejezésére.

Gy. D./WMN: De amikor megérkezik önhöz a felajzott válótárs, a szíve minden gyűlöletével…

G. A.: … akkor el kell érni, hogy meg tudjon egyezni a másikkal. Ez a feladat, és nem egyszerű. Ahogy mondani szokás, az élet rövidnek tűnik, de vannak módszerek, amelyekkel elviselhetetlenül hosszúra nyújtható. Ezt lehet elkerülni egy jó megállapodással.

Képek: Chripkó Lili/WMN

Gyárfás Dorka