„Megszámlálhatatlanul sokszor fenyítettek meg” – Egy egykori szertornászlány emlékei

–

Fülemben cseng, hogy azt mondják, más is átélt rossz élményeket, mégis tovább tudott lépni. Erre én csak annyit szoktam felelni, hogy minden egyes ember különböző. Másképp éljük meg a veszteséget, a csalódást, az örömöt, a fájdalmat. Senkinek sincs joga ahhoz, hogy az érzéseinket kétségbe vonja.

Sportos család révén nem volt kérdés, hogy a mozgás az én életem részévé is kell hogy váljon. Ötéves koromban a szüleim arra a döntésre jutottak, hogy a balett megfelelő lesz számomra a magas, vékony alkatom miatt. Őszintén megvallom, hogy nem maradt meg túl sok emlékem arról az egy évről. Azt sem tudom felidézni, hogy miért lett egyszer csak vége. Az ezt követő hat esztendő azonban meghatározó volt számomra, és a mai napig kísért, marcangol.

A szüleim beírattak az egyik neves pesti egyesület tornaszakosztályába. Jó döntésnek tűnt, mert a szertorna egy olyan sportág, amely rendkívül jó állóképességet ad, fegyelemre, tiszteletre és alázatra tanít. Valóban rengeteg mindent tanultam, mondhatni, olyan dolgokat, amelyekről álmodni sem mertem, és nem is akartam korábban… 

Arra pontosan nem emlékszem, hogy mikor kaptam az első büntetést

Vagy hogy mikor emeltek rám először kezet. Azokról az élményekről azonban tudok mesélni, amelyek beleégtek a tudatomba. Talán azért folynak össze, vesznek el bizonyos események, mert megszámlálhatatlanul sok fenyítésben volt részem, részünk. Azonban nem szeretnék a többi társam nevében írni, nem tudom, hogy érintené őket, ezért csak a saját nézőpontomból szeretném felidézni az történteket.

Az általános iskola első négy évét egy kihelyezett osztályban töltöttem, ami a tornacsarnok területén volt. Fogalmam sem volt, milyen reggelente egy igazi iskola kapuján belépni. El voltam szigetelve a külvilágtól, mintha az ott kialakított életen kívül nem lenne más, csak én, a társaim, az edzők és a tornaterem.

Néhány osztálytársammal szoros barátságot alakítottam ki, bíztam bennük, támogattuk a másikat, mert csak egymásra számíthattunk. Nem gondoltam arra, hogy az ott töltött időről, illetve eseményekről bárki másnak említést tegyek. Tudtam, rajtuk kívül úgysem ért meg senki.

A tornaterembe való belépést egy betanított köszönés kísérte

Majd a mérleghez való sorban állás következett szinte mindennap. Ebből a szempontból szerencsésnek mondhattam magam, mert egyáltalán nem vagyok hajlamos a hízásra. Azonban voltak olyan lányok, akik folyamatosan küzdöttek a súlyukkal, és minden mérlegelés előtt reszketve, kezüket tördelve léptek fel a rettegett eszközre. Amennyiben nem a kívánt értéket mutatta a szerkezet, az illető már öltözhetett is melegítőbe, és a 40 fokos hőségben vagy éppen fagyban róhatta a 400 méteres köröket a kinti futópályán.

Emlékszem, volt olyan alkalom, mikor kilestem az öltöző ablakán, és azt láttam, hogy Sz. sírva, kínlódva, meggyötörten teljesíti a rá kiszabott büntetést. Át tudtam érezni a szenvedését, a szívem szakadt meg, ahogy most is, miközben e sorokat írom.

Álltam a gerendán, oldalra kinyújtva mindkét karom feszesen, ahogy kell

A hátraflickhez (kézen átfordulás hátrafelé) készülődtem, amit a gyakorló, kisebb gerendán meg tudtam csinálni minden gond nélkül. De ez más volt, magasabb, félelmetes, összeszorult a gyomrom, és hevesebben vert a szívem. Nem volt merszem megcsinálni a gyakorlatot. Reszkettem a sírástól és a félelemtől. Csak múltak a végtelen hosszú percek, de én nem mozdultam, a kezemet törölgettem a tornadresszbe, mert annyira izzadt az izgalomtól. Egy idő után már nem a flicktől féltem, hanem attól, mit fogok kapni, ha nem teljesítem a feladatot. Nagyon sokáig várt az edző, nézte a vergődésemet, közben forrt a dühtől. Megelégelte. Megragadta a bal karomat, és olyan erővel rántott le, hogy azt gondoltam, most mindennek vége.

A lelket kirázta belőlem, majd jöhetett a büntetés. Széles volt a választék, kreatívak voltak. Több száz lábemelés, kötélmászás a végtelenségig, vagy az egyik „kedvencem”, az ezer darab guggolás. Az utóbbi csoportos büntetés volt, már nem emlékszem, mit követtünk el. Sosem tudtam szabályosan guggolni, kicsit mindig elemelkedett a talajtól a sarkam, persze ezért is mindig figyelmeztettek. Csak sírtam, erőlködtem, és nagy nehezen a végére értünk. Ez volt az aznapi levezetés, utána felküldtek minket az öltözőbe. Elindulni azonban igen nehézkes volt, mivel alig tudtam megállni a lábamon, úgy reszketett. 

Azt hallottuk, hogy a krétától, ha megeszi az ember, belázasodik

Mivel készek voltunk bármire, csak edzésre ne kelljen mennünk, ezt is bevállaltuk. Néhány társammal elloptunk pár darabot az osztályteremből, és edzés előtt nekiláttunk elfogyasztani az öltözőben. Pocsék íze volt, de nem torpantunk meg. Mondanom sem kell, semmi bajunk nem lett, csak a kellemetlen íz maradt meg a szánkban. Más opción törtük a fejünket. Télen arra jutottunk, hogy a kötelező kinti futás közben a lelógó jégcsapokra rácuppanunk. Hideg volt, még mindig érzem, ahogy sajognak közben a fogaim. Eredménytelennek bizonyult, úgy látszott bitang erős volt a szervezetünk, ellenállt mindennek. M.-nek támadt egy ötlete. Nagyon merész, brutális elgondolás volt, de rábólintottunk. Arra kért minket, hogy egy téglát dobjunk a bokájára. Vívódtunk, de végül megtettük, mert tudtuk, hogy ő is megtette volna értünk. Kicsit belilult a lába, de az edzés emiatt sem maradhatott el. 

Emlékszem, óriási szivacsgödrök voltak a teremben, legalábbis akkoriban annak tűntek. Amikor új gyakorlatot próbáltunk, sokszor használtuk. Arra szolgált, hogy ha esetleg bizonytalanok vagyunk, ne üssük meg magunkat, és ne törjön el semmink. A szivacskockák között voltam, rosszul fejeztem be a gyakorlatot. Felnéztem, és megláttam az edzőt. Rám nézett, láttam a szemében a dühöt. Beugrott, megragadott és csak rángatott, míg azt sem tudtam, hol vagyok épp. Most is látom magam előtt, ahogy repülnek összevissza a szivacsdarabok. 

Álltam mozdulatlanul a felemáskorlát előtt

Azt vettem észre, hogy kényszeres, akaratomnak teljesen ellentmondó szemmozgást végeztem. Tikkelés, a szakirodalom így mondja. Észrevette. Megkérdezte, mit csinálok. Fogalmam sem volt róla, csak éreztem, hogy ez rossz, szégyellnivaló dolog. Felhívta Édesanyámat, és azt mondta neki, hogy valami nem stimmel velem, el kell engem vinni orvoshoz. Akkor már bekerültünk egy klasszikus általános iskolába, és az ottani pszichológust kellett meglátogatnom. Azt hittem, egy hülye viccnek vagyok kitéve, ugyanis a doki látványosabban tikkelt, mint én. Ezek után lehet tippelni, hogy mennyire vettem komolyan a foglalkozásokat.

Anyu szerette volna, ha kigyógyulok ebből a kényszerbetegségből, ezért elvitt egy magánorvoshoz. Pipa volt a szájában, hosszú sötétbarna szakálla és bajusza volt. A szemüvegén keresztül vizslatott, majd azt kérte tőlem, hogy képzeljem el a szüleimet állati alakban. Többet nem voltam hajlandó menni. Így maradtak a foglalkozások a tikkelős, de rendes dokival. Sokat nem segített, saját magamat gyógyítottam ki végül a dologból, legalábbis egy időre. Az igazat megvallva, amikor nagyobb stressz ér, a mai napig megmutatkozik rajtam pár kényszeres dolog, de próbálom kontrollálni, kisebb-nagyobb sikerrel. 

Még egy emlék… Otthon voltam…

A fürdőszobában vetkőzve fürdéshez készülődtem. Gondosan becsuktam az ajtót, mert attól tartottam, hogy a ruha alól előbukkanó kék, lila foltok kivillannak, még a végén meglátják a szüleim, mit alkottak az edzőim. A szégyen és a félelem kettős érzése uralkodott el rajtam. De egy dologban biztos voltam, nem láthatja meg senki.

Több mint két évtized kellett ahhoz, hogy ezeket az eseményeket képes voltam összefoglalni, és le tudtam írni. De még nagyon hosszan tudnám sorolni, miken mentem, mentünk keresztül.

Sokszor eszembe jut, hogy vajon milyen emberré váltam volna, ha másképp alakul a gyermekkorom. Ha például gitározni tanulok akkoriban, vagy irodalmi szakkörre jelentkezem. De ezt már sosem tudom meg, csak azt látom, amikor tükörbe nézek, hogy most milyen vagyok. Nem találom a helyemet a világban. Idegenek, távoliak az emberek. A saját világomban rekedtem. Annyira igyekszem, hogy megbékéljek magammal, de folyamatos harcok dúlnak bennem. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/vgajic

WMN szerkesztőség