–

A hetvenes évek közepéig nem létezett a szexuális zaklatás kifejezés – még jogi fogalomként sem volt meghatározva. Sok nőnek éveken át gyakran a munkahelyükön is csendben kellett viselnie a zaklatást, a megfélemlítést és a szexuális kizsákmányolást. Bár 1964-től az amerikai polgári jogokról szóló törvény tiltotta a munkahelyi nemi megkülönböztetést, a bíróságok még nem ismerték el a férfi főnökök által a női alkalmazottakkal szemben tanúsított helytelen szexuális viselkedést a megfélemlítés egyik formájaként.

1975-ben Carmita Wood úgy érezte, nem bírja tovább elviselni főnöke kéretlen és sértő szexuális közeledését, ezért lépéseket tett ellene

A zaklatás kéretlen érintéssel kezdődött: a férfi Carmita fenekére tette a kezét, amikor egy irodai koktélpartin üdvözölték egymást. Aztán a testét az övéhez tolta, szexuális megjegyzéseket tett, és üzleti megbeszéléseken is többször hozzásimult. Mivel Carmitának nap mint nap a férfi közvetlen közelében kellett dolgoznia, a helyzet egyre elviselhetetlenebb lett számára. A nő elmondása szerint többször előfordult, hogy a főnöke zsebre dugott kézzel állt, és a szék támlájához dörzsölte magát, mintha a nemi szervét stimulálná. 

A nem szűnő zaklatás miatt Carmita megpróbálta elérni, hogy az egyetem másik területére, új pozícióba helyezze át, de kérését elutasították.

Végül 1974-ben úgy döntött, hogy otthagyja a munkahelyét. Felmondása után munkanélküli segély iránti kérelmet nyújtott be, amiben leírta, hogy azért mondott fel, mert férfi felettese, Boyce McDaniel nem megfelelő módon közeledett hozzá, és több alkalommal fogdosta őt. Ragaszkodott ahhoz is, hogy mindez az ő engedélye és beleegyezése nélkül történt.

Ahelyett, hogy érdemben foglalkoztak volna a problémával, arra hivatkozva utasították el Carmita kérelmét, hogy személyes, nem kényszerítő okok miatt hagyta ott az állását.

A Working Women United, vagyis a Dolgozó Nők Egyesületét a szexuális zaklatás elleni küzdelem hívta életre

Carmita volt munkahelye HR-részlegéhez fordult, hogy segítséget kérjen annak munkatársaitól. Bár akkoriban az egyetem dolgozói közül több nő is tapasztalt hasonló viselkedést férfi kollégák irányából,

problémát jelentett, hogy nem volt olyan szó, amivel meg tudták volna fogalmazni a tapasztalataikat.

A HR-nél Carmita találkozott három nővel: Lin Farley, Susan Meyer és Karen Sauvigne segített neki. Az ő esetét más nők számára is hivatkozási alapnak tekintették: ez inspirálta a Working Women United, vagyis a Dolgozó Nők Egyesületének 1975-ös megalakulását.

A nők, akik többnyire a Cornell Egyetem oktatói voltak, azzal a céllal hozták létre a szervezetet, hogy felkutathassák és nyilvánosságra hozhassák a munkahelyi szexuális zaklatással kapcsolatos eseteket, emellett pedig jogi képviseletet is szerveztek Carmita számára.

Különböző találkozók és megbeszélések után 1975-ben ezek a nők alkották meg a szexuális zaklatás kifejezést

A munkahelyi szexuális visszaélések nyomon követését célzó brosúrák és felmérések terjesztése során a szervezet tagjai számára nyilvánvalóvá vált, hogy az ilyesfajta zaklatás sokkal több nőt érint, mint ahányan beszélni mernek a problémáról. A csoport által szervezett rendezvények egyikén azonban, miután néhányan a nyilvánosság előtt is beszélni kezdtek a velük szembeni szexuális zaklatásról, egyre több nő emelte fel a hangját, és csatlakozott a szervezethez.

Volt, akiket kizárólag valamilyen szexuális szolgáltatás ellenében léptettek elő a munkahelyén, míg más nők esetében súlyos lelki problémákat okozott az abúzus. Megint másokat pedig megerőszakoltak vagy megtagadták tőlük az előléptetést, mert nem voltak hajlandók engedni a munkahelyi szexuális közeledésnek. 

A titkárnőktől kezdve a gyári munkásokon pincérnőkön és postai dolgozókon át sok nő fájdalmát, traumáját, szégyenérzetét és csalódottságát fejezte ki, amiért igazságtalanul bánt velük a rendszer.

A munkahelyi visszaéléseket elszenvedő nők beszámolóinak visszatérő motívuma volt, hogy a többi dolgozó félrenézett, miközben őket zaklatták.

A New York-i Emberi Jogi Bizottság előtti meghallgatáson, 1975 áprilisában Lin Farley nyilvánosságra hozta a szexuális zaklatásról szóló üzenetét

A jelenséget úgy határozta meg, mint „a női alkalmazottak felé irányuló nemkívánatos szexuális közeledés férfi felügyelők, főnökök, művezetők vagy menedzserek részéről”, majd a következő példákkal magyarázta a problémát: „ez gyakran azt jelenti, hogy egy nőt azért alkalmaznak, mert csinos, függetlenül a képzettségétől vagy egy nő pozíciójának biztonsága függ attól, mennyire tetszik a főnökének. A férfiak gyakran úgy gondolják, hogy a szexuális szolgáltatás a nők munkaköri leírásának részét képezi;

és előfordul az is, hogy nőket azért rúgnak ki, mert megöregedtek, vagy mert nemet mernek mondani a szexuális közeledésre”.

Lin Farey volt az első személy, aki nyilvánosan beszélt szexuális zaklatásról. A New York Times is felkapta a témát, és címlapon hozta a kifejezést, ami országos párbeszédet indított el a nők helyzetéről és a munkahelyi problémáikról.

Rövid időn belül a szexuális zaklatás népszerű témává vált, az Egyenlő Foglalkoztatási Esélyek Bizottsága iránymutatásokat dolgozott ki a szexuális visszaélésekkel kapcsolatos ügyekhez, ennek következtében pedig egyre több nő kezdte el perelni a munkáltatóját kéretlen érintések és megfélemlítés miatt.

Sajnos Carmita ügye nem végződött pozitívan, munkáltatóját soha nem vonták felelősségre. A szervezet tagjai azonban ennek ellenére megkerülhetetlen szerepet játszottak abban, hogy a munkahelyi szexuális zaklatás elleni törvényeket megalkották.

Források: ITT, ITT, ITT és ITT

Mózes Zsófi