#minekmentoda

De hova, bassza meg?! Értem, hogy vannak olyan nyilvánosan kitárgyalt zaklatási ügyek, amiknél bele lehet kötni bizonyos pillanatokba és helyzetekbe, ha kimondottan az a szándékunk, hogy áldozathibáztatók legyünk. Velem a munkahelyemen történt meg a legdurvább eset. Nem ültem be sehova, nem vártam senkinek a fürdőszobás irodájában, hanem mentem a folyosón. Nem kellett volna? Az egyik úgymond tiszteletreméltó és nálam idősebb kollégám berángatott a konyhába, a falhoz nyomott, puszilgatta a nyakam, és próbált csak egy kézzel lefogni, hogy a másik kezével ki tudja, mit tegyen. Én szabadulni akartam, mondtam, hogy engedjen el, egyre hangosabban, de sokkal erősebb volt nálam, és a korai időpont miatt senki nem volt a környéken. Azt mondta, látja a szememben, hogy én is akarom. Ebben nagyon tévedett. Ezt el is mondtam neki.

Amikor tökön térdeléssel fenyegettem, elengedett. Tényleg én csináltam valamit rosszul?! Nem hinném.

#anemaznem

Most is felmerült, hogy az áldozatok jeleket küldenek, nem elég magabiztosak, valamit rosszul kommunikálnak. Lehet, hogy nem elég magabiztosak, vagy rosszul kommunikálnak. Mi legyen velük? Taigetosz? Vagy „magabiztos nőképző”? Vagy mi a faszomra érv az, hogy aki magabiztos, azzal nem történik meg??? Az már csak hab a tortán, hogy – bár könnyen zavarba jövök bizonyos helyzetekben (mondjuk, amikor sok ember előtt kell beszélnem), de a nőiségemmel és az ilyen irányú magabiztosságommal sosem volt problémám. Mégis több munkahelyi zaklatási helyzetbe kerültem. És attól, hogy pont a magabiztosságom miatt hamar kikerültem belőlük, nem gondolom azt, hogy akinek nem így sikerült, az hibás. És azt sem, hogy én nem sérültem ezektől. Azt gondolom, hogy az a hibás, aki azt a hatást kelti, hogy őt nem a szerencse óvta meg egy-két ilyen esettől. Azon túl, hogy a lányaimmal beszélek majd erről, és az önbizalmuknak azt a részét, aminek az építésében tudok segíteni, igyekszem turbózni, nem tudom, hogyan óvhatnám meg őket.

#ezekamaifiatalok

A legtöbb történetnek van egy közös vonása, ami számomra még félelmetesebbé teszi a jelenséget: a tiszteletreméltó férfi, aki sok mindent letett az asztalra, kihasználja a hatalmát a kis, sok tekintetben tudattalan, de függő helyzetben lévő pályakezdővel szemben. Mivel a legtöbb kéretlen kontaktus (persze nem mind olyan erőszakos, mint a már említett) velem is akkor történt, amikor gyakornok, majd kezdő tévés segédszerkesztő voltam. Mert ezek a férfiak tényleg azt gondolják, hogy azzal, aki a kávét főzi, meg ide-oda kíséri őket egy tévéműsor alatt, bármit meg lehet tenni. És persze lehet „csak viccnek” beállítani egy hátulról rámarkolást a kis gyakornoklány mindkét mellére, ha esetleg azt mondja, hogy ne tedd. Hogy elgondolkozzon, hogy ez tényleg csak egy poén volt? És ki nevetett? Stohl András azt mondta, hogy ha az érintés zaklatás, akkor ő sok mindenkit zaklat. Nem az érintés, csak a kéretlen, nem baráti, a másik reakcióját figyelmen kívül hagyó érintés. És ha ez szerinte ebben a formában is oké (hiszen „csak” érintés), akkor csendben szeretném megkérdezni tőle, hogy a lányainak is ezt mondja? Hogy bárki, bármikor megfogdoshatja őket? Vagy azért számít az is, hogy ők mit akarnak??

#miérnemszóltakkor

Nem tudom, ki miért nem szólt akkor és ott, de el tudom képzelni. Mert nehéz. Mert mégis... mit mondj? Én sok mindenkinek szóltam, amikor a kollégám a konyhában erőszakoskodott velem, a főnökeimnek is. Mindenki nagyon empatikus volt, hittek nekem... de mégsem történt semmi. Ígéretet kaptam, hogy ha újra lesz valami, akkor már lépnek. Nem lett. És bár támogattak, de azt is mondták, hogy végül is „megúsztam”. Meg persze nem akartak botrányt. Vannak olyan történetek, ahol az áldozat szólt, de az elkövető túl nagy ember volt ahhoz, hogy történjen valami. Nálam is valami hasonló történt, mégis, ha újra ilyen helyzetben kerülnék (ami valószínűleg már nem fog bekövetkezni), újra szólnék. De nem mindenki ilyen. Ami nem baj, a baj a zaklatás.

#mársemmitsemszabad?

A munkahelyi erőszak nemcsak a színházban vagy a tévében van jelen. A multiknál vagy a tanárikban ugyanígy történnek ilyen esetek, első kézből hallottam róluk.

Azok, akik szeretik elbagatellizálni a zaklatást, és azt gondolni, hogy egy nagy művész vagy szakmailag kiválóan teljesítő ember többet megengedhet magának, olyanokkal dobálóznak, hogy lassan már azért is perelnek a nők, mert valaki előreengedi őket az ajtónál, ahelyett, hogy szépen mosolyognának a főnök úrra, aztán húznának haza vacsorát főzni. Persze jelen van a másik véglet is, ami sajnos szintén káros, mert fegyvert ad azoknak a kezébe, akik az ajtónyitáson pufognak. Nemrég hallottam, hogy valaki a nők elleni támadásként értelmezte, amikor egy férfi főnök kiabált a női beosztottjával azok miatt a hibák miatt, amiket a munkája során elkövetett. Bár tőlem távol áll a kiabálás, és nem is tartom különösebben célravezetőnek, de sosem éreztem megalázva magam akkor, ha a történetesen férfi főnököm lecseszett, amiért rosszul végeztem a munkámat. De amikor a történetesen férfi főnököm azt mondta, hogy kevés a szék sajnos az irodájában, de ha meguntam az álldogálást, leülhetek az ölébe is – na, az kurvára megalázó volt. Azért nehéz dolog ez, mert még mindig áll az az idejétmúlt és szexista nézet, hogy a nők finom lelkét óvni kell, a finom testüket meg szeretni és elismerni. Szerintem ebből egy munkahelyi közegben egyik sem igaz. Lehet kiabálni, ajtón nem előreengedni, nem lehet mellet fogni, és ölbe invitálni. És lehetne fellépni azért, hogy ez minden munkahelyen egyértelmű legyen. A Vígszínházban elindult valami. Máshol is el fog?

Tóth Flóra