–

Gyűlölni jó, írja nagy írónk, és most azon gondolkozom, volt-e olyan az életemben, hogy jólesett gyűlölni valakit. És igen – volt egy ilyen ember. Nagy írónk nem írja le, kiről beszél, csak körülírja az alakot, csak sejteni lehet, hogy a Magvető Kiadó igazgatóját, Kardos Györgyöt gyűlölte annyira, hogy legszívesebben megölte volna, ha ezt a fennálló törvények, vagy saját belső törvénye legalább, megengedik. Csak aztán jött egy momentum – a férfi fiának öngyilkossága –, ami miatt az ölés vágyát a sajnálat lecsillapította. 

Én az egyik főnökömet – nem sok főnököm volt, szerencsére – gyűlöltem olthatatlannak tűnő gyűlölettel, annyira, hogy a végén úgy éreztem, jobb is, ha nem szabadulok ettől az érzéstől, mert ez is egy elementáris és fontos tapasztalat. Ha nem olyan erős bennem ez az érzés, hogy szinte már felszabadít, akkor most nem ülök itt, és nem ezt írom, hanem egy bírósági beadványt fogalmazok, vagy mondjuk egy tendert írok ki éppen. Így ez az érzés bizonyos értelemben a hasznomra is vált. Segített abban, hogy felismerjem, mi az, amit biztosan nem szeretnék csinálni az életemben. 

Azt gondolom, szinte minden érzés, amit mélyebben átélünk és szeretnénk megérteni, segíthet nekünk. Ez a gyűlölet már akkor, amikor még nem is értettem a célját, konkrétan segített abban, hogy otthagyjam azt a multicéget, amelynél akkor már több mint hat éve dolgoztam, ugyanis a gyűlölet elérte azt a fokot, amikor már nem lehetett csillapítani, és veszélyessé vált. Legszívesebben rárohantam volna arra a nőre, és megfojtottam volna, közben pedig ordítottam volna az idióta kérdéseimet, hogy: „Mit képzelsz, ember vagy te?” Ilyeneket. Meg hát sokkal durvábbakat is.

Nem a személyes sorsa vagy egy tragédiája tartott vissza ettől, hanem az, hogy egy nő volt az illető. 

Bár számos esetet láttam a családomban, amikor egy férfi megütött egy nőt, azt gondoltam, még azok az agresszív férfiak is pontosan tudták, hogy egy nőt bántalmazni a lehető legszánalmasabb gyengeség. 

A tendereket, vagyis versenytárgyalásokat kiíró csapat tagja voltam. Nem voltam még harminc, elég jól kerestem, és elég sok extrát is dobott hozzánk a cég, például személygépkocsit benzinkártyával. Majdnem minden hétvégén kimehettünk a határon túlra kirándulni: Bécsbe, Triesztbe, Besztercebányára, és szinte semmibe se került. Mindig nullaforintos percdíjjal telefonáltam, két nyelvtanfolyamra is járhattam délutánonként, valamint konditerembe ingyen. Szóval elméletileg elég jó helyen voltam. De ott volt ez a nő. Igen. Ez a nő. 

Minden kedden volt egy meetingünk, ahol egyeztettük, milyen beruházások következnek, merre terjeszkedik a cég, hol újít fel hálózatokat, és mikor milyen jellegű tendert kell majd kiírni. Egyeztettük, mekkora lesz egy projekt költsége, és kik indulhatnak a versenytárgyaláson, ha meghívásos. Látszólag nem lehetett a jogszabályok közt elkeveredni, nem volt olyan nagy a hibázási lehetőség, de nem is mertünk volna hibázni: majdnem minden meeting azzal végződött, hogy egy munkatársnőnk sírógörcsöt kapott. Volt, hogy meglett férfiak is sírtak. A megalázó hangvételt emlegették mint sírásuk okát. 

Szinte kipenderültünk minden meeting után, és úgy néztünk körbe a folyosókon, mint akik hónapokig voltak egy föld alatti magánzárkában. Szinte zavaró volt a fény.

Hosszú, zöld falú folyosók vittek el az irodák előtt, és valahol még kattogott az írógép, ment a fax. Olyan volt, mint egy kaszinó egy álmos szerda délutánon. A folyosón balra kellett fordulni az ebédlőig, de a meetingek után senkinek sem volt kedve enni. Lassan bandukoltunk, mint a bukott diákok, akik mintha azt gondolnák, képesek az eredményt azzal megváltoztatni, hogy újra és újra lejátsszák fejben a vizsgát.

Van az emberben egy furcsa meggyőződés, hogy a gondolatoknak igenis van erejük, és a meggondolatlanul kimondott szavakat, félreérthető vagy sértő mondatokat vissza lehet vonni. Mi úgy mentünk, mint akik abban bíznak, hogy ha erősen gondolunk rá, eltüntethetjük a meeting másfél óráját. 

Mindig le voltam izzadva, csupa víz volt az ingem hátul, a hónom alatt, aztán hamar megsárgultak az izzadságfoltok. De még én bírtam a legjobban. Nem egy kolléganőm kötött ki egy meeting után az orvosnál. Nyugtatóinjekciókat kértek, mert remegett kezük-lábuk. Az a nő nagyon élvezte, hogy ekkora hatalma van felettünk. Élvezte, hogy egyikünk sem fogja elfeledni őt soha – még az sem zavarta, hogy biztos lehet benne: egyikünk sem fog neki megbocsátani soha.  

Alig csillapodik bennem a gyűlölet, ha arra a napra gondolok, amikor a meeting után egy idősebb kolléganőnk összeesett a folyosón, és rohangáltunk orvos után, ő meg hallhatta odabenn, a párnázott ajtó mögött, mi történik. Nem jött ki. Talán azért nem, mert félt szembesülni azzal, mi történik odakint. Nem tudom, miért nem lázadtunk fel. Nem elég indok a benzinkártya. Az járt a fejemben, hogy majd hétvégén úgyis megyünk Bécsbe meg Linzbe, megint iszunk vagy tízféle forrás vizéből, felsétálunk oda, arra a dombra, ahol Wagner írta a Trisztánt, aztán be az erdőbe. Káromkodtam magamban sokszor, amikor elhagytam annak a nőnek a szobáját, de sosem annyira, mint amikor E. összeesett. Sápadt volt, a mellkasát fogta. Nem volt súlyosabb baja. Az ijedség nagyobb volt.

Attól kezdve mégsem volt több viccelődés, élcelődés, minden egyes tender megbeszélése olyan lett, mintha arról beszélnénk, mi legyen a koszorúkra írva.  

Nagyon kevés jó főnökkel találkoztam életem során. Tíz évet húztam le különböző cégeknél, nem is tudom, hányan mondták meg nekem, mit kellene csinálnom, és hányan csesztek le, ha nem azt csináltam, amit mondtak. És a tíz év elég volt arra, hogy kiismerjem, kiből lehet jó főnök: a kolerikus vérmérsékletű emberekből. Azokból, akiknek természetesen jön az indulat, akiknek még a legbrutálisabb mondatot is el lehet nézni, mert bele lehet kalkulálni a mondatba, hogy ők ilyenek. De ez a nő nem ilyen volt. 

Kukacoskodó volt, sohasem nagyvonalú. Sosem igazságos, csak lebaltázó. Ha leteremtett, az sértő volt, és inkább ellenállásra hívott fel, mint önvizsgálatra. Alkatilag nem volt alkalmas főnöknek, mert ahhoz túl melankolikus, túlságosan emberkerülő, szinte mizantróp volt, de minden egyes nap, minden egyes reggelen úgy ébredt, hogy márpedig ő a főnök, és úgy viselkedik, ahogy egy főnöknek szerinte viselkednie kell. Ez az álarc aztán a meetingek állott levegőjében egyre jobban ráolvadt az arcára. 

Ha olyankor ismerem meg, amikor még legalább a szeme nem ehhez az álarchoz tartozik, talán képes lettem volna sajnálni, de ez a maszk előttem már stabilan tartott. És amikor letört belőle egy darab, olyan ijesztő arc tárult fel előttem, amitől egy másik munkahelyre, sőt egy másik országba menekültem. 

A repedés egy nagy karácsonyi bulin keletkezett: vacsora után volt egy kis műsor (bűvészek, aztán egy dzsesszgitáros), majd mindenki vadul elkezdett inni – én is, akkoriban a menekülési útvonalakra mindig vittem egy kis piát magammal. A korosztályom minden tagja elég gyorsan a súlyos részegség állapotába került, csetlett-botlott, fél óráig bámult egy tál levest, hosszas előadást tartott arról, hogy miért nem lett sznúkervilágbajnok, vagy vigyorogva állt az ajtóban, és csettintett, valahányszor elment mellette egy konyhai dolgozó. Mivel én kevésbé voltam ittas, feltűnt, hogy a főnökünk is elég rendesen, jó ütemben dobálja be a feleseket. Úgy fél tizenkettő körül kezdett megfogyatkozni a vendégek száma, és bedurvult a zene. Jött az AC/DC meg a román fúvós folkzene, majdnem egyszerre. A buli tetőpontján pedig, mivel addigra minden ablak bepárásodott, páran elkezdtek vetkőzni, lányok és fiúk is.  

Főnökünk is bugyira vetkőzött. Magas volt, vékony, jó alakja volt, még talán ötvenéves sem volt. Mintha kicsit alábbhagyott volna a táncolók és vetkőzők lelkesedése, amikor látták, hogy ő is beszáll, de már mindenki olyan állapotban volt, hogy legfeljebb csak megakasztotta a lelkesedést. Táncoltam, pontosabban ugráltam egy darabig, majd leültem oldalt, egy homályosabb sarokban, ahova nem világított be az ebédlő közepén elhelyezett diszkógömb. 

A főnök asszony odajött hozzám, de nem mellém ült le, hanem rögtön az ölembe. Érezte, hogy nekem ez nagyon kellemetlen. Ficánkolni kezdett.

– Mi van? – kérdezte.

– Kicsit kényelmetlen – mondtam, mire beljebb törleszkedett, megölelt.

Nem értettem, hogy mit suttog nekem. Vagy nem akartam érteni. Majd, amikor érezte, hogy nem lettem semmivel sem hajlandóbb, akármennyire törleszkedik is, felpattant és elment, megrázta magát, és táncolni kezdett egy kolléganőnkkel. 

Január második hetében behívatott. Ha ő hívott az irodába minket, azonnal megdermedtünk, nem lehetett nem a legrosszabbra számítani. Minden egyes személyes meghallgatás magában hordozta annak a lehetőségét, hogy kirúg. Soha senkit nem hívott azért, hogy kedvesen elbeszélgessen vele. 

Rettegve mentem végig a zöld folyosón. Halvány izzók világítottak, és a lift közelében volt egy kortárs fotó, ami egy guggoló fiút ábrázolt. Kopogtam. Bementem hozzá. Normális hangon, majdhogynem emberi hangnemben beszélgetett velem, elsősorban persze a nyírségi hálózatfejlesztésről. Arról, hogy mennyit kérhetnek el a földmunkáért. Már azt hittem, megúszom, amikor rátért a görbe estére.

– Nem viselkedtem teljesen helyénvalón – mondta. Bólintottam.

– Te csak ne bólogass, nem elnézéskérésnek szántam.

– Rendben – nyögtem. – Felejtsük el.

– Nem biztos, hogy el szeretném felejteni – mondta ő. Majd felkelt, pedig szinte sohasem lépett közelebb hozzánk, mindig a forgószékében ülve beszélt. Most közelebb lépett, és azt kérdezte: 

– Azt hitted, hogy megúszod ennyivel? – Nem értettem. – Még áll az ajánlatom. És akkor nem lesz semmi következménye annak, hogy visszautasítottál.

Belenéztem a szemébe, és megijedtem. 

Egy hétig kerültem, majd felmondtam. 

Évekkel később megláttam az utcán abban a vidéki városban, ahol együtt dolgoztunk, és ahová már egyetemi oktatóként érkeztem. Kicsit sántított, de jól tartotta magát, még mindig szálfaegyenes derékkal járt. Egy büszke tartású nő lehet ma is. 

Amikor megpillantottam, már nem volt bennem félelem. Nem is undorodtam tőle, oda tudtam volna lépni hozzá, és meg tudtam volna érinteni – nem gondoltam volna azt, hogy a bőre akár a nyílméregbékáé. De nem léptem oda. Elképesztő haragot szított bennem a puszta megpillantása. Akkor jöttem rá, hogy igen, ez az érzés: a gyűlölet, a színtiszta gyűlölet. Azt éreztem, hogy simán meg tudnám ölni, ha szabad lenne, de még így is szívesen megölném, hogy nem lehet, mert a világ csak jobb hely lenne, ha ő nem élne. 

Amint elértem a sarokig, visszanéztem, hogy csekkoljam, meglátott-e, visszanéz-e rám. Visszanézett, megismert. És mosolygott is rám. Mint egy rég látott, kedves ismerősére. 

Kolozsi László

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images