Törökország és én, mint egy régi házaspár – Rendhagyó memoár

–

Míg élek, hálás leszek a lehetőségért, hogy Erasmus-diákként kimehettem még 2011-ben Törökországba – aztán ott ragadtam 2016-ig. Otthon többnyire kéztördeléssel és sziszegéssel reagáltak arra, hogy NŐKÉNT, EGYEDÜL vágok bele az ottani életbe, mintha legalábbis a török szultán háreméhez terveztem volna önként csatlakozni.

Talán a nevem miatt is (Alanya egy gyönyörű tengerparti üdülőhely) mindig vonzott Törökország, de a személyiségem lázadó része mindig is szeretett dacolni a sztereotípiákkal, és megcáfolni őket.

Eleinte minden lehengerelt és beszippantott, aztán szép lassan a gesztusaik és a szokásaik a saját identitásomba is beleépültek. A mai napig rendben helyett „tamam-ot” mondok, és „insallah-ot”, ha azt szeretném, hogy valami fontos összejöjjön. 

Először egy lánykollégiumba kerültem, ahol mellbe vágott a hír, hogy este 10-re haza kell érni

Én, aki a pesti, balzsamos nyári éjszakákhoz voltam szokva, máris láttam magam, ahogy kimászom az ablakon, hogy megihassak egy fröccsöt. Ááá, gondoltam, nem hozok anyámra frászt, hogy a török Kék fényben lásson legközelebb, így pár hét után inkább erasmusos diákokhoz költöztem. Igazi hippi banda volt, a tagok nem rajongtak a víz használatáért, nem kevés összekülönbözést generálva ezzel.

Törökországban, és amúgy az iszlám kultúrában a macskákat nagy tisztelet övezi – Mohamed próféta útitársa is egy macska volt sivatagi vándorlása alatt –, így mindent elözönlenek. Naná, hogy a viráglelkű lakótársaim is megmentettek egyet, amihez képest az Ómen című filmből ismert sátánkisfiú egy cukormázas unikornis, mind testben és lélekben.

A török tömegközlekedés kevésbé bizonyult kaotikusnak, mint számítottam rá:

a metróknál beléptetőkapus rendszer volt, a buszok kivétel nélkül első ajtósak – amihez a törökök magukhoz képest fegyelmezetten állnak sorba. A népligeti buszpályaudvaron sokszor veszélyben éreztem az életem, ahogy a megpakolt motyókkal Usain Boltot megszégyenítve, kukákon átugrálva, rohantak a buszokhoz az emberek. No, de a török „BKK-nak” van egy misztikus szereplője, a dolmuş. Ez a minibusz maximum 9-10 embert tudna szállítani, ezt a számot nyugodtan szorozzuk meg legalább kettővel. Maga a szó (dolmuş) is „töltöttet” jelent. Ezek egyfajta adott útvonalon közlekedő taxik, mert megállójuk nincs, így leintésre és üvöltésre állnak meg.

Az első utazásom ezen a járművön maga volt a tragikomédia. Nem tudtam, hogy erre felszállva az emberek előbb leülnek és utána előreadogatják a viteldíjat. Ezt kéretlen vállkopogtatások kísérik, ha van visszajáró, akkor hátrafelé irányban is. Na már most, aki utazott már ocsmány melegben buszon, az tudja, hogy Pesten még a szemkontaktust is kerüljük, nemhogy a testit! Szúrós pillantással fordultam hátra, hogy engem ugyan ne nyomogassanak, nem vagyok én telefon!

Aztán volt egy pillanat, amikor az álló emberek mind lehajoltak; hú, mondom magamban, lehet, itt az ima ideje. Viszont, amikor nekem is integettek, hogy ereszkedjek térdre, mit ne mondjak, elkerekedett a szemem. Még bizonyos kellemesebb szituációkban is meggondolom, na de egy mozgó buszon!

Utóbb megtudtam, nem szállíthat a dolmuş több embert, mint ahány ülőhely van, így akkor hajolnak le az emberek, amikor rendőrautó halad el mellettünk.

És elérkeztünk az utak sztárjaihoz. Egy török mondás szerint csak dolmuşsofőrök képesek egyszerre teázni, cigarettázni, mobilozni és vezetni. Nem vesztegetik az időt megállással, csupán nagyon lelassítanak, és ekkor a kinyíló ajtónál lévő rúd segítségével úgy perdülnek ki a kendős asszonyságok, hogy bármelyik rúdtáncos dúlna-fúlna irigységében. 

A dzsámik és mecsetek olyan káprázatosak, hogy belépéskor az emberek átszellemülnek, hívők és „hitetlenek” egyaránt.

Akik imádkozás végett térnek be, testileg is megtisztulnak, lábat, kezet, arcot mosnak, cipőiket leveszik. (Megjegyzem, nem volt annyira tömény lábszag, mint amire a gyomrom és az orrom előre felkészült.) A padlót puha szőnyeg borítja, a mennyezetről hatalmas csillár lóg egészen közel az emberekhez.

Maga az ima menete felér egy fitneszmozdulatsorral, a kötött számú hajlongásokkal és leborulásokkal. A nők külön kis fachokban imádkozhatnak. Ennek oka az, hogy miközben a férfiak próbálnak kapcsolatba lépni Allahhal, igencsak elterelné a figyelmüket, ha premier plánban a szemük elé kerülne a szebbik nem kerekebbik fele egy másféle ígéret földje felé csábítva így őket. 

A női fejkendő, avagy hidzsáb, nem kötelező, kivételnek számítanak ez alól a mecsetek.

Egyértelműen meg lehet különböztetni a vallási meggyőződésből viselőket azoktól, akik politikai nézeteik miatt hordják. Az előbbiek öltözete visszafogott, és egyszerű. Az utóbbiak a fejkendő kivételével teljesen átlagos viseletet hordanak, néha még kihívóbbat is, mint amire az ember számítana.

A török hölgyeknek van egy számomra rendkívül fura szokásuk: minden, de minden mondat végén felveszik a hangsúlyt egy „ya”-szótaggal. Felvételt sajnos nem oszthatok meg, de úgy képzeljük el, mintha minden mondanivaló után Bruce Lee csapna oda A sárkány közbelép című filmből. 

A külföldieket hatalmas vendégszeretet veszi körül,

de ahogy Hamupipőkének, előbb-utóbb nekünk is éjfélt üt az óra, és szembe kell néznünk egy-két szörnyűséggel: a török bürokrácia zegzugos útvesztőivel és a helyiek külföldiekről kreált sztereotípiáival.

Az európai, amerikai, és főleg az orosz nőkről él az az előítélet, hogy igen könnyen kaphatók, így a férfiak akár egészen rövid diskurzus után képesek minden köntörfalazás nélkül a tárgyra térni. Egy szerény, ámde látványos táncperformance-om után egy ankarai klubban egy fiatalember odavetette hetykén, de bizakodón: „Are u sex?”

Lendüljünk túl azon, hogy angoltanár lévén és a helyzet bizarrsága okán is bugyborékoló vihogásban törtem ki, de azért egy dolog birizgálta a fantáziám. Ha török lennék, akkor is feltette volna nekem ezt a kérdést így, ennyire pőrén? Erősen kétlem.

A középiskolai, imádott osztályfőnököm hasonlata suhant át az emlékeimen, ahogy az Anyegint magyarázta: gyerekek, Olgát visszük buliba (aki attraktív és világi), de Tatjánát (aki visszahúzódó, nem nagy feltűnést keltő lány) vesszük feleségül. Ott, akkor, egy török klub táncparkettjén döntöttem el, hogy megtartom a tisztes távolságot az Oszmán Birodalom leszármazottaitól. Ez az elhatározásom egy nagy szerelemig tartott, ami természetesen nyálas zenét bömböltetve, összetört szívvel végződött.

A kisfiús bájával, átható pillantású, mélybarna szemével teljesen megbabonázott, még mindig fel tudom idézni a parfümje illatát. Úgy nézett rám minden alkalommal, mintha én lennék a NŐ. Csodáltam sűrű fekete haját, a kidudorodó ereket a felkarján, szemtelen humorát, idealizmusát és életszeretetét. Ő testesítette meg számomra Törökországot. Rapszodikus, igazi fiatalkori szenvedélyes szerelem volt, amiről regények születnek. A miénkről egy szép emlék él, amit majd megosztok a lányommal, amikor átéli élete első szerelmi csalódását.

A macsó férfiakat Törökországban is könnyedén ki lehet szúrni.

Egy kávézóban beszélgetve vagy várakozva szakadatlanul pödrik a bajszukat és pörgetik az ujjukon a tespit (egy kicsi, rózsafüzérhez hasonlító imalánc). No, ennek a képnek kéne bugyirobbantó hatást elérnie. Ezek az úriemberek bizony sok esetben karöltve járnak az utcán, szóval, ha ilyet látunk, az nem az LMBTQ-mozgalom eredménye.

Az ottani oktatási rendszer rejtelmeibe nem szeretnék belemerülni, de kiemelném a számomra egyik legmeglepőbb sajátosságát. Ez pedig a tanárok „hoca” (mester) címe. Amikor így szólítottak engem is a diákjaim, szinte Jedi lovagnak éreztem magam. Számtalanszor láttam, ahogy egyetemisták idősebb tanáraiknak tiszteletük jeleként kezet csókolnak. Erasmusos hallgatóként én csak bámultam, hogy micsoda, leginkább A Keresztapából ismerős pillanatoknak lehetek szemtanúja.

Hiszek abban, hogy egy népet igazán a saját piacán lehet megismerni.

Ezért gyermeki izgatottsággal vártam a napot, amikor először jutottam el az isztambuli Nagy Bazárba. Szinte látomásként tárult elém a középkori nagy bazár tevékkel, illatozó gyümölcsökkel, egzotikus állatokkal, szőttesekkel, kaftánban alkudozó férfiakkal. Igaz, hogy ez a hely, mint sok más híres látványosság „elturistásodott”, és kevéssé mondható autentikusnak, de engem elvarázsolt. Szívesen vettem meg a századik nazar boncogu talizmánt (Allah szeme) is az otthoniaknak.

A kedvenc vásárlási formám mégis másféle. Ha valaki friss gyümölcsöt szeretne, és közeleg az utcán egy kocsi áruval megrakodva, nem kell csapot-papot otthagyni, mint gyerekkoromban, ahogy a Family Frost-os autóhoz vágtattunk. Az emeleti lakásunk kényelméből a zöldségest felhíva a teherautót megállítjuk, majd egy kis fonott kosarat leeresztünk, amibe belepakolják a finomságot, mi pedig szépen felkurblizzuk az ablakunkhoz, majd szintén kosárban leeresztjük az árát. Zseniális. Sok háztartásban láttam, hogy direkt erre a célra mindig oda van készítve egy kosár és egy kötél az utcafronti ablakhoz. 

Az ezernyi emlék és szokás közül még egyet kiemelnék, ami vallási ünnephez köthető.

Az iszlám vallás szent hónapja a ramadán, ami mindig máskorra esik. Böjttel és minden élvezet megvonásával várják lelkük megtisztulását. Képzeljünk el több millió egyszerre koplaló embert! Szinte képtelenség tanítani, és érdemi munkát végezni az emberekkel – akik várva a közelgő imára hívást, ami után ehetnek – úgy néznek rád, mint egy csinos KFC-s csirkecombra.

A tradíciók megtartása fontos szerepet tölt be a modernizációval egyidejűleg. Egy ilyen bevett szokás ma is a „musaharati” személye. Ezen azt a férfit értjük, aki ramadán idején járja az utcákat, hogy dobszóval és kiabálással felébressze az embereket, hogy még napkelte előtt egyenek, így kibírják a napi teendőket egészen estig. Ez sok esetben azt jelenti, hogy a hívők hajnali 3-kor esznek. Ilyen tehát a „muszlim ébresztőóra”. Ezzel csak az a gond, hogy nincs rajta „szundi” gomb.

Zárt ablaknál is tisztán lehet hallani, tehát azok is felkelnek a Jumanjira emlékeztető dobszolóra, akiknek ez a korai kelés nem volt tervben. A non plus ultra az egészben, hogy a jó szolgálatért cserébe a musaharatik, némi honoráriumért, végigcsöngetik az adott terület házait a ramadán végén. 

A család szentsége és sérthetetlensége is fontos pillére a társadalmuknak.

Nem létezik olyan soha nem látott tizedik fokú unokatestvér, akit ne fogadnának tárt karokkal a családban. Talán ez az egyik magyarázata annak, hogy a hajléktalanság szinte ismeretlen fogalom arrafelé. 

Nem tudok elfogultság nélkül beszélni az országról. Sosem rajongtam érte elvakult módon, észrevettem a hibáit is. Talán olyan a viszonyunk, mint egy öreg házaspárnak, morgolódtam miatta sokat, de tiszta szívből szeretem. Habár már hat éve annak, hogy eljöttem, még mindig tartok egy „Allah szeme” amulettet a pénztárcámban, mert az extra védelem sosem árt. 

A képek a szerző tulajdonában vannak

WMN szerkesztőség