Iliás-Nagy Katalin: Lehet, hogy már mi is klímamenekültek vagyunk?
Beütött az ősz. Hideg van. Nyirkos-nyálkás, szemét idő. Beűzött minket a furgon rakterébe. Egy német kempingben vagyunk, a Harz-hegységben. Szép vidék egyébiránt. Erdős, ködös, misztikus. Itt születtek a Grimm-mesék. Meg is tudom érteni. Banyáknak való vidék. És szintén ez az a hely, ahol a kutatók kiderítették, hogy az erdőben a fák a gyökérzetükkel összekapcsolódnak, és egy nagy, összefonódó rendszert alkotnak. Az erdők szuperorganizmusok. A fák tápanyagot cserélnek, a szomszédok segítséget nyújtanak egymásnak szükség esetén. Az egyedek óvják egymást, mert az egésznek ez az érdeke. Tegnap egy olyan gazdasági modellről olvastam, amelyben az emberek nem versengenek, hanem segítik egymást és mindenki jól jár. Állítólag lehetséges. Iliás-Nagy Katalin írása.
–
Szóval itt vagyunk a Harzban, ülünk a kocsi rakterében… És ennyi. Ez a program. Dolgozni próbálok, de a meleg, napsütéses napokkal együtt a lelkesedésem is felszívódott. Akárcsak a tájra, rám is rám nehezedett ez a nehéz szivacsos szürkeség.
El sem hiszem, hogy egy hete még reggel egy folyóban fürödtem, aztán fagylaltot ebédeltem, késő este pedig egy padon ülve intéztem el egy telefonos interjút. A férjemmel azt tervezgettük, milyen lenne otthon nyitni egy vízparti kempinget. A langyos napsütésben könnyen születnek az álmok, aztán az esőfelhőkkel a nyers valóság is bekúszik a képbe. Abban a városban már van egy kemping. Tűrnék a helyi vendéglátósok a konkurenciát? És nem vetne rá szemet valami helyi potentát? A szokásos. Mélyről jön. Reflexszerűen. Programozva. Tudatos éberséggel felülírható. De nem most.
Most csak elszaladok gumicsizmában és esőkabátban a közös mosdóig, aztán a tócsákat kerülgetve a legrövidebb úton vissza. Görnyedek. A hideg mindig összerántja az embert.
Felveszem a vastag térdzoknit, még egy pulcsit húzok, behúzom az ajtót, felkapcsolom a villanyt, bekapcsolom az elektromos melegítőt. Még szerencse, hogy van áram.
Alig várom, hogy otthon legyünk.
A tűzifát még nem tudjuk, hogyan fogjuk intézni, ha hazaértünk. A tüzépesek a telefonban azt mondták, hogy majd valamikor a hetekben lesz szlovák kalodás fájuk, mert az erdészet most nem ad nekik a lakossági tűzifaprogram miatt. Az erdészetben meg azt mondták, hogy persze, menjünk majd, fölírják az igényeinket, de készüljünk fel rá, hogy akár hónapokba is telhet, mire fához jutunk, mert annyian rendelnek most náluk.
Közben olvasom is a híreket, hogy akkora az érdeklődés a hatósági áras tűzifákra, hogy az agrárminiszter a lakosság türelmét kéri, de ígérik, mindenkinek jut, aki leadta az igényét. „Jelenleg 800 brigád, több mint 3000 fakitermelő és csaknem 1000 erdészeti munkagép dolgozik.”
Hát, az buli lesz, ha az idén kitermelt nedves fával fog a lakosság fűteni. Az egyik ismerősünknek meg állítólag ötméteres rönkökben kellett volna elszállítania a fát az erdőből. Azt azért csak nem várják, hogy a fagyoskodó Mariska nénik szállítsák haza és hasogassák fel a fát!
„Mit vársz, végül is válság van”
– mondom a férjemnek, amikor leteszi a telefont. Tudtuk, hogy előbb-utóbb, így vagy úgy, de eljön ez a pillanat.
Ha drága is a fa, ha várni kell is rá, legalább még akad. Szerencse, hogy nekünk még van a tavalyi fából, az idei telet valahogy csak kihúzzuk.
Aztán talán úgy lesz, mint régen, ahogy a Mama mesélte, emlékszel? Megyünk majd az erdőre összeszedni a gallyakat. Csak jóban kell lenni az erdőkerülővel, hogy jókor ne nézzen oda. Meg úgy emlékszem, nyáron, amikor szántottak a domboldalban, kiforgattak rengeteg tuskót meg gyökeret. Majd jobban megbecsüljük azt is. Ha meg valaki hív, hogy vágjunk nála fát a faanyagért cserébe, hát nem fogunk hezitálni meg kényeskedni.
Télire a családok újra összebútoroznak, hogy csak egy házat kelljen kifűteni.
De a másik lakás akkor sem maradhat fűtés nélkül, legalább 5-10 foknak lennie kell, hogy a csövek a falban szét ne fagyjanak. Ha pedig már így sem fér bele az átlagfogyasztásba… Akkor jaj neked, magyar háztartások jó része! És jaj neked, klímacélok, ha elkezdődik a szemétégetés! Pont erre volt szüksége az emberiségnek így, a huszonnegyedik órában. Hogy egy egész országot kelljen majd romjaiból újjáépíteni. Üdv a múltban. Kösz, Putyin, a kibaszott háborúdat!
Talán nem is tűzifát kellene venni, hanem abból a pénzből elutazni, a téli hónapokra délebbre húzódni.
Elmenni Spanyolországba vagy Görögországba. Bérelni egy lakást vagy kempingben lakni. Hacsak nem mennek fel ott is az árak amiatt, hogy sokan gondolkodnak hozzánk hasonlóan. Két ismerősünk már van, aki Ázsiában akarja átvészelni a telet.
Nocsak! – jut eszembe. Lehet, hogy már mi is klímamenekültek vagyunk? Nyáron az aszályos forróságból kell északabbra húzódnunk, télen pedig a fagyok elől menekülünk oda, ahol a szabad ég alatt is elvan az ember.
Még szerencse, hogy megfelelő a bőrünk színe ahhoz, hogy a kontinensen szabadon mozoghassunk. Talán ez sem sokáig lesz már így. Az emberek félnek, bezárkóznak, hódít a nacionalizmus.
Mennyire változtat majd meg minket, ha az időjárás miatt állandóan mozgásban kell lennünk, adott vidék klímájához kell alkalmazkodnunk? Állítólag az éghajlat is hatással van az emberek habitusára. Fagyos északiak, forróvérű déliek, ugyebár. Amíg nem utaztunk ennyit nyugatra, magam sem tudtam, milyen temperamentumos keletiek vagyunk. És állítólag még az egyes buddhista filozófiai iskolákra is hatással volt az, hogy mely vidéken születtek. Nem mindegy, hogy kolostorokba kell húzódni a dermesztő hideg elől vagy ligetekben élhetnek a kolduló szerzetesek. Nem mindegy, hogy jégből kell magának otthont építenie az embernek, vagy egyszerűen leheveredik a földre.
Érdekes.
Én olyan vagyok, mint a gekkó.
Lelassulok a hidegben. Pedig az ősz alapvetően motivál. Ami a természetben az elmúlás, az számomra az újrakezdés. Csakhogy ehhez nem árt, ha van egy fűtött szoba, ahonnan el lehet indulni, amikor már csípősek a reggelek.
Mondd az átfagyott hajléktalannak, hogy vegyen erőt magán és próbáljon meg kitörni! Mondd a dohos putriba született gyereknek, hogy bármi lehet, csak akarnia kell! Csak előbb adjál már rá egy száraz cipőt, hogy tényleg elhiggye!
Feljebb kapcsolom az elektromos melegítőt. Bebújok a furgonban az ágyba, előveszem a könyvem. Jó, hogy léteznek könyvek! Csak soha ne jöjjön el olyan világ, amikor már nem olvasni fogjuk őket, amikor az egyetlen érték a fűtőérték lesz!
Melyik könyved dobnád tűzre utoljára?
Lámpát gyújtok, és felütöm a könyvet ott, ahol félbehagytam. Elmenekülök egy másik világba. Oda, ahol nem közeleg a tél.
Ebben a történetben a modern gazdasági rendszer dől össze éppen. És Berlin lángokban áll.
Forrás: ITT
A képek a szerző tulajdonában vannak
