Amikor felemeled a hangod a gyerekkel, és ő félni kezd tőled – Egy apa gondolatai

–

Állt velem szemben az a hatalmas szemű kislány, nézett a két méter magas apjára meredeken felfelé, remegett a szája széle, tele volt a szeme a legőszintébb rémülettel, és minden porcikáján látszott, hogy ebben a pillanatban fél tőlem. A haragomtól. Tudta, hogy hülyeséget csinált, pontosan hallotta, hogy százötvenszer szóltam előtte: „elég”. De magasról leszarta minden szavamat, és ahogy az óvodásoknál annyira jellemző, egyszer csak egy szemvillanás alatt kizuhant a mesevilágából, és úgy érezte, teljesen védtelenül áll az apja előtt, aki rohadt ideges, és kiabálni fog. Ami egy ilyen nagydarab csávónál eleve félelmetes. Különösen, ha az ember apjáról van szó, és különösen akkor, ha az ember apjának az az alaptermészete, hogy vigyorog, gügyög, és puszilgatja a gyerekeit.

Annyira szégyelltem magam, hogy napokig rosszul voltam saját magamtól, hogy egy erőszakos, gyerekeit terrorizáló beteg állat vagyok, aki tönkreteszi a gyerek lelkét, önbecsülését, aki elmebeteg módjára támad a védtelenre.

Szörnyű napok voltak, nem tudtam megnyugtatni magam semmivel.

Annak ellenére sem, hogy pontosan tudom, semmi rendkívüli dolgot nem tettem, de még különösebben nagy hibát sem követtem el. Mégis félelmet láttam a saját gyerekem szemében, és ez elviselhetetlen volt. Tőlem ne féljen a gyerek. Én pont az akarok lenni, akinek a karjába bebújik, ha bárki vagy bármi mástól megijed az életben. Én pont a nyugalom szigete akarok lenni, ahol békét, bátorítást, csendet talál mindig. Nem én akarok lenni az ok, amiért fél. És rendszerint nem is én vagyok. 

Az ügyön sokat gondolkodtam, és bár nem mentegetni akarom magam, a következők jutottak eszembe. Amikor elkezdi a gyerek az óvodát, azt hisszük, hogy tudjuk, mi fog ott történni vele. Azt hisszük, hogy fel is vagyunk erre készülve. A nagyobb most kezdi az érettségi évét, úgyhogy tapasztalatom is van a témában. Mégis félrevittek a gondolataim, és elfelejtettem, mennyire fontos változások történnek ezekben az években. A szakirodalom azt mondja ugyanis, hogy az óvodás még nagyobbrészt a fantáziavilágában él. Leül a földre egy bottal, ami egy másodperc múlva varázspálca, űrhajó, vagy sárkány, és tényleg akként beszél hozzá, vagy róla, akként viselkedik és játszik vele. Úgy beszél a babájához, mint a barátnőjéhez az oviban, úgy kávézik vele a játék konyhában, úgy harcol elképzelt lényekkel, és a kedvenc meséinek szereplőivel is úgy megy „kalandba”, hogy az neki teljesen valóságos. Miközben csak kicsi részben vesz részt a tényleges valóságban, még nagyon keveredik számára az általa elképzelt és az igazi világ. 

És akkor jönnek a türelmetlen felnőttek olyan baromságokkal, hogy pisiljünk, együnk, induljunk. Érti a gyerek, hogy ezek szükséges dolgok, szót is tud fogadni, de még nem itt tart.

Azaz nem szándékosan „nem figyel”, nem azért kell szólni ezerszer, mert szándékosan szarik rád, hanem mert szimplán nincs ott fejben.

És az ovi azért rettenetesen félrevezető dolog, mert ovi előtt a kisgyerek még legtöbbször nem vesz cipőt egyedül, még ritkán öltözködik, egy csomó fizikai dolgot még csak segítséggel tud csinálni. Sőt, kifejezetten az ovi az, ahol más gyerekektől el tud lesni egy csomó mindent, ahol látja, hogy a csodált nagyobbak már egyedül esznek kanállal, ügyesen elpakolnak maguk után, és milyen szavakat használnak!

Értelemszerűen a most középső csoportot elkezdő Lottinak az első ovis éve hatalmas fejlődést hozott mindezeken a területeken. Elképesztően megnőtt az aktív szókincse, az önállósága, a tudatossága (khm, khm), megnőtt minden értelemben. És ezzel vezetett félre akaratán kívül. Én apaként valamiért automatikusan azt gondoltam, hogy akkor „ezeket” már tudja a gyerek, így aztán elvárható tőle a hosszabb, mélyebb figyelem, a koncentráció képessége, egy csomó olyan apróság, ami ugye együtt jár ezzel a fejlődési folyamattal.

Ugyanakkor nem egyszerre jön minden. 

Attól még, hogy ma már fel tudja venni a szandálját egyedül, még nem tud odafigyelni ilyen hétköznapi hülyeségekre, mint a fogmosás vagy az evés, vagy hogy most indulni kell. Vagy hogy az unalmas apja milyen baromságokról beszél hosszasan.

A gyerek figyelme még mindig abban a fázisban van, hogy ha elrepül egy pillangó, megindul utána, akármit csinált is előtte. Annyira, hogyha az imádott csokifagyijával a kezében meglát egy másik érdekes dolgot, a fagyi a csuklóján folyik végig, mire észbe kap. Nem tud még több dologra figyelni, elkalandozik, szanaszét van fejben. Elmerülni viszont tud dolgokban, megfeledkezik magáról teljesen. Olyankor lehetne a konyhában egy kis méretű lovasroham huszárokkal, trombitával, maximum odamorogna kissé, hogy halkabban azt a rövid vágtát, mert nem hallja, mit énekel a hercegnő. (Istenem, ezekről a rajzfilmes dalokról is írnom kéne egy cikket, hogy hányszor gondoltam már arra, hogy az öncsonkítás biztosan kevésbé fájna!)

Szóval nem úgy vannak még jelen a fizikai világban, ahogy mi azt hisszük. És nemcsak hogy nincsenek itt velünk, de sokszor halálra rémülnek, hogy kirángatjuk őket valami fantázia-gondolatmenetből, és azzal kezdjük őket szekálni, hogy hol a zoknid. Ezt a rémült, meglepett ijedséget láttam már többször a szemében.

Itt jegyezném meg: ezzel együtt sem szabad magunkat ostorozni felnőttként, mert sajnos a világ már csak úgy működik, hogy ő hiába repül éppen tündérszárnyakkal a felhők felett a fejében, attól még az oviba oda kell érni, attól még a szülőknek rohadtul kezdődik a munkaidő.

Már csak ezért sem lenne szabad magunkat szégyellni, vagy lelkifurdalást érezni, amiért kegyetlen szülőként végigrángatjuk őket ezeken a helyzeteken. Nem azért tesszük, mert van más választásunk, hanem azért, mert nincs, és ez az élet normális menete. És egyébként a gyerek is így tanulja meg, mit jelent az időbeosztás, a kötelezettség, a feladat, mit jelent anyuék egyelőre távoli, ködös világa. 

Talán az egyik legnagyobb szülői hiba lenne meghagyni őket az álomvilágukban, aztán magyarázni nekik hatévesen, hogy bezony, öregem, most ebben a padban kell ülni öt órán keresztül, és nemhogy a babáddal nem játszhatsz, de ide se hozhatod többet. Az életre nevelés nem mindig hálás és kedves feladat, szülőnek lenni pedig legalább annyi kelletlen és kellemetlen felelősség és kötelezettség, mint csodálatosan könnyfakasztó boldog pillanat. 

Ezzel együtt a poklot éltem át, amikor úgy kellett fegyelmeznem a gyereket, hogy már előre láttam rajta, tudja, mi következik, és fél is tőle(m). Szülőnek, sőt következetes szülőnek lenni ugyanis rémes dolog sokszor. Példát, irányt mutatni nem mindig szórakoztató és vidám feladat, hanem pont olyan néha, mint elmosogatni este fél tízkor. Szép rend lesz, meg jó érzés, hogy rendet raktál, meg rendes csávó voltál, de a picsába kívánod az egészet az első perctől az utolsóig, miközben arra gondolsz, hogy ennél kizárólag jobb programod lenne, akármi mást csinálnál.

Fegyelmezni is ilyen dolog.

Ha van elég tudatosság benned, hogy megválaszd a helyét, mértékét, hogyanját, és főleg magát a mondanivalót, akkor nincs azzal szerintem semmi gond, ha olykor megemeled a hangod. Határokat és korlátokat ugyanis kötelező szabnod a gyereknek.

És igen, vannak ma is olyan nevelési filozófiák, amelyek azt tanítják, hogy soha ne legyél ideges, soha ne emeld fel a hangod, legyél türelmes, szánd rá az időt. Több alapvető dolog miatt sem értek egyet – mondom ezt úgy, hogy évekig hallgattam tanítókat, olvastam keleti bölcseleteket a témában. Sajnos nincs ilyen. Legalább két érvem van rá: aki városi civilizációban él, az nem tud egy hegyi remete tempójában élni. És itt nem kell bonyolult dolgokra gondolni: ha időre mentek a gyerekkel bárhova, nincs rá két órád, hogy a „saját ritmusában” öltözzön, egyen, pisiljen, és elkészüljön, hanem a te, és a megbeszélt időpontok ritmusában kell azt megtanulnia. És ebben lesz bizony feszültség, és lesz olyan helyzet, amikor rá kell mordulnod, hogy induljunk (fontos megjegyzés, hogy a nevelés, sürgetés, és fegyelmezés távolról sem jelenti azt, hogy helyes és jogos volna mindig kiabálnod. Csak az előfordulása lesz vélhetően több a nullánál.) 

A másik, sokkal fontosabb érvem amellett, hogy olykor igenis meg lehet, sőt meg is KELL emelned a hangod, az még a fentieknél is sokkal egyszerűbb élethelyzet: amikor a gyerek a kismotorjával megindul a járda széle felé, futni kezd a nagy medence vagy a meredek lépcső felé – azaz vészhelyzet van. Ott muszáj adnod valami olyan félreérthetetlen jelzést, aminek hatására ott azonnal lefagy, vagy nagy baj lesz. Azaz ki kell építened egy olyan hangvezérelt rendszert, ami az agyában egy S. O. S. jelzést ad, hogy ÁLLJ. Amikor nem kérdez vissza, nem mérlegel, nem okoskodik, nem magyarázza meg, kurvára nem csinál semmit, csak ott azonnal megáll és megvár téged. Életfontosságú beleprogramozni a gyerekbe ezt a képességet, mert

igenis vannak azok a helyzetek, amikor egy kisgyereknek sem lehetősége, sem képessége mérlegelni és/vagy értékelni adott helyzetet – erre van mellette a felnőtt, aki látja előre, hogy ebből hatalmas esés, vagy még nagyobb baj lesz. 

Engem a szüleim (apu ráadásul orvos) egészen pici koromtól erre tanítottak a bátyámmal, és életem végéig hálás leszek nekik. Talán az egyik legfontosabb útravaló tőlük, hogy néha van olyan, hogy minden szabály tárgytalan, és akkor ott a vészhelyzeti szabályok lépnek érvénybe, amelyek sokszor minden mást felülírnak. És emiatt nemhogy nem baj, ha kiabálsz, hanem olykor megmented vele a gyerek életét.

Azaz normális körülmények között nincs kiabálás, de ha mégis van, az ab ovo rendkívüli helyzetet jelent.

Ha te felelős szülőként úgy döntesz, hogy vészhelyzet van, neki csak elfogadnia kell azt, értenie nem feltétlenül. Mire elég nagy lesz, hogy megértse, elég nagy lesz ahhoz is, hogy a megemelt hangot is értse. Ezért (is) iszonyú fontos, hogy a vészhelyzeti hangszínt CSAK vészhelyzetben használd, különben felhígítod, és elpazarolod ezt a hangszínt hétköznapi baromságokra, ami adott vészhelyzetben végzetes hiba lehet, hiszen adsz neki esélyt mérlegelésre. Azaz lehet, hogy nem áll meg a járda szélén, mert azt hiszi, most is „csak úgy” emelted meg a hangodat.

  

Summa summarum, kiabálni az esetek nagyon nagy részében hiba a gyerekekkel, és általában van rá egyéb mód, hogy értésükre adjuk, amit szeretnénk tőlük/velük/náluk elérni. Azonban a hangod megemelése nem ördögtől való szülői gonoszság. Van az a helyzet és van az a megemelt hang, ami nélkülözhetetlen a gyermeknevelésben az én meglátásom szerint.

Hatalmas türelem kell a megtanulásához, és főleg a helyes alkalmazásához, de ha sikerül, teremtettél egy rendkívül hatékony eszközt, ami éppen a rendkívüli helyzetekben lesz majd csodálatosan hasznos.

Ti mit gondoltok erről?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / globalmoments

Doffek Gábor