Steiner Kristóf: Amand, az én tündérországom
Kicsit már megkopott, egyik-másik testrészét pótolni kellett az idők során, mégis valami olyasmit ad, amit senki és semmi más, se hírnév, se barátok, se pénz, se utazás. Olyasmit, amitől az ember tökéletesen és kompromisszumok nélkül önmaga lehet. Ismerjétek meg a nyuszit, Amandot, Steiner Kristóf társát, aki ötéves kora óta elkísérte szinte mindenhová. Ha pedig nektek is van hasonló gyerekkori kedvencetek, meséljetek róla kommentben! Steiner Kristóf írása.
–
Egyszer volt, hol nem volt, illetve hát igazából most is van, nem csak volt egyszer egy nyúl. Mondhatnánk rá ugyan, hogy nem is igazi nyuszi, de ez botorság volna – hiszen ha nem is hús-vér nyulacska, az egészen bizonyos, hogy igazi, mint te vagy én.
Ha le szeretném írni, hogy mégis miféle nyúl ő, akkor azt hiszem, legjobb ha a küllemével kezdem. Kicsit megtépázta őt az idő, elvégre már vagy harmincöt esztendős – ami köztudottan nagy idő nyulaknál. Valaha volt fehér bundája foszlányokban maradt meg, helyette vékonyka, hálószerű anyag borítja az összecsomósodott vattatömést. A lábacskái és kezecskéi cseppszerűvé alakultak, a feje meg nagyobb, mint a teste. Üveggolyószerű szemeit réges-rég elveszítette, pink orra helyén, amely egykor olyan volt, mint egy fényes cukorka, ma rózsaszín cérnával hímzett pótorr tündököl, de a farka legalább még megvan, pedig többször majdnem elveszett.
Azt hiszem, ezen a ponton kénytelen leszek kimondani a nyilvánvalót: ő egy úgynevezett „játék”, azon belül is a „plüssállatok” osztályába sorolható rendszertanilag, de ezek igazából csak felesleges címkék.
Őt ugyanis egyetlen szóval lehet csak igazán leírni, ez pedig a becses neve, amely így hangzik: Amand. Vagyis hát Amanda, csak mivel ő fiú, ezért hát Amand. Vagy Ami. Amika. Amcsi. Születési nevén pedig… Svéd Nyuszi.
Mert amikor még gazdátalan plüssnyulacska volt, és nem volt elkeresztelve Amanddá, Svédországban élt. Onnan érkezett hozzánk, a szüleim, Gyula és Kata egyik barátjával, aki úgy vélte: jó kis ajándék lesz a kis Kristófkának. És igaza lett.
A Svéd Nyuszi azonnal belopta magát az ötéves szívembe, egyszeriben fontosabb lett, mint minden más játék valaha, majd hamarosan eljutott a státuszig, amikor már nem lehetett őt játéknak nevezni, mert, ahogy mondtam a szüleimnek, ha „lejátékozták”: „ez neki csúfolás”.
Amand és én nem úgy voltunk, mint Róbert Gida és Micimackó – hanem mint Mazsola meg Tádé, vagy Bob és Bobek, vagy Berzsián és Dideki. Ha ő nem lehetett igazi, én sem akartam az lenni.
Amikor pedig kicsit nagyobbacska lettem, és elkezdtem mindenféle táborokba járni, meg nyaralni, és utazni, Amandot előléptettem hivatalos útitársammá. Mire tizennyolc lettem, bejárta velem a világot, vagyis inkább talán én járhattam be, vele.
Volt időszak ugyanis, amikor Ami szignifikánsabban dominánsabb karakterisztikákkal bírt, mint jómagam – például nagyon szeretett az iméntiekhez hasonló fennkölt szavakat használni.
Édesanyámat, a mamát, leginkább „Katám”-nak hívta, és gyakorta megkérdezte tőle, hogy „Hipnotizáljalak?”, majd a hipnózis után úgy kezdte az analízist, hogy „Megmondom én neked az őszintét…”, sőt néha titkos kémkarrierjéről is mesélt nekünk; a fedőneve Surányi Viktor volt.
Engem pedig az a megtiszteltetés ért, hogy én lehettem a magyar hangja. Amely egy torok- és fejhang keverékéből állt össze, enyhe selypítéssel és némi raccsolással megspékelve.
Amandnak nyúlbarátai is voltak: unokatestvéreim, Szandra és Andris, akikkel a születésem pillanatától össze voltunk nőve, szintén nyulászok voltak; Böbö és Nyönyö, Amihoz hasonlóan, teljes értékű családtagok voltak. És persze mind beszéltek, a mi hangunkon. A szülők meg röhögtek.
Amandnak saját rovata is volt a Viva tévén, hiszitek vagy sem. Az volt a címe, hogy Lopott Szépség, és minden egyes élő Interaktív-adásban, amit én vezettem, beöltözött egy sztárnak, a csetelőknek pedig ki kellett találniuk, ki ő.
Volt Britney a Toxicból, Nick Carter múmia az Everybodyból (természetesen vécépapírral körbetekerve), és persze Madonna a Frozenből, fekete fonalparókával, hennatetoválásokkal.
De nem csak öltözött, költözött is velem. Az egyáltalán nem volt opció, hogy hátrahagyjam Budapesten mindenféle kacattal, mint amilyenek azok a korábban még oly becses maxicédék voltak, amiket a Viva Interaktívban kaptam ajándékba a vendégeimtől. Amand ugyanis soha nem a múlt, hanem a jelen része volt.
Így hát megjárta az Egyesült Királyságot, Izraelt és Palesztinát, és bár bevallom, tekintettel hajlott korára, miniszabikra és üzleti utakra már nem rángatom magammal, azért a nagy utazásokra, Indiába és Mexikóba magától értetődőn elkísért.
Ma pedig Görögországban él – egy eldugott kis faluban, Agios Georgiosban, Methana félszigetén, és rajtunk, kettőnkön kívül hat macskával osztja meg az ágyát, akik valahogy mind értik, tudják, hogy Ami az ami… aki! Ahogyan tudta azt Özge kutyám is, aki gyakran hajtotta álomra a fejét a nyúlölben.
Szoktam hajtogatni, hogy nem jó tárgyakhoz ragaszkodni. Hogy gyakorolni kell az elengedést, és hogy soha semmi sem a miénk örökké. De azért ha abba belegondolok, hogy Amand valamiért ne lenne többé, a szívverésem azonnal kihagy, és száraz lesz a torkom.
Nem szégyellem, mi több, büszke vagyok rá: ragaszkodom hozzá. Nem úgy, mint tárgyhoz, hanem mint lényhez.
És bár én magam azt hiszem, azért még megvan, hol a határ a valóság és a fantázia között, mondhatja rám bárki, hogy illuzórikustárs-szindrómában szenvedek (létező kór – van, aki valóban bizonyos benne, hogy egy kedvenc játéka, egy elképzelt barátja, vagy épp a saját tükörképe életre kelhet), de minden tisztelettel, mi több, hittel kérem, ne tegye.
Aki valaha mondta a gyerekének, hogy „Tisztítsd ki a cipőd, és tedd ablakba, holnap jön a Mikulás”, vagy aki megrezzenve és átszellemülve állt egy könnyező Mária-szobor előtt, vagy meggyőződéssel állítja, hogy egy-egy szeretett tárgya eltűnt, majd újra előkerült, pedig ő maga biztosan nem tette el sehova, ne ítélkezzen felettem.
Ahogy a csudálatos Mary Poppins mondta: mindannyiunknak megvan a magunk tündérországa. Az én fehér nyulam olyan helyekre csalt magával, ahová bármilyen sokat utaztam, tapasztaltam, éltem, emberek még sosem vittek. Nem ígért sem gazdagságot, sem gondoskodást, sem egészséget – mégis vele megyek, nap mint nap.
Talán pont azért, mert nem vár tőlem semmi mást, legfeljebb azt, hogy Kristóf legyek.
És bár kevés dologban lehetek száz százalékig bizonyos ebben az életben, azt hiszem, a kristófság mindig menni fog. De az is jó érzés, hogy ő sem kecsegtet semmivel – csakis azt nyújtja, azaz nyújtja, amit mindig is, az elmúlt több mint három és fél évtizedben. A napi ajánlott dózis amandságot.
Éljünk boldogan, míg… eh, hagyjuk a „míg”-et, ne is kössük ezt semmiféle körülményhez. Mi több, akár ne is éljünk. Maradjunk annyiban, hogy boldogan.
A képek a szerző tulajdonában vannak