–

Bár általában nem vagyok kibékülve a tinglitangli filmekkel és sorozatokkal, szükségem van a mélyebb mondanivalóra, az acélos színészi játékra és/vagy a szellemes poénokra, néha azonban én is megtörök, és elcsábulok az egybites műsorokra. A Love is Blind úgy szippantott magába, hogy a járvány első hullámában képes voltam könnybe lábadt szemmel elhinni – vagy legalábbis akarni hinni –, hogy amit a képernyőn látok, az igaz, de a Cheers dokusorozat az amerikai szurkolócsapatok világáról már emelte a tétet, és a vártnál jóval keményebb témákat feszegetett.

Popkulturális barangolásaim végül a Selling Sunsetig vittek, amelyben egy West Hollywood-i ingatlaniroda, a Jason és Brett Oppenheim által tulajdonolt Oppenheim Group női ingatlanosai – akik kivétel nélkül úgy néznek ki, mintha a hétköznapokban is az egyik szupermodell Instagram-filtert húznák magukra – árulják a környék luxuskecóit.

De olyanokat, amelyek láttán a padlóról kell felszedned az állad.

Érdekes kontraszt, hogy míg Magyarországon nem kifejezetten számít presztízsértékű szakmának az ingatlanozás a közvélemény szerint, addig a tengerentúlon sokkal nagyobb megbecsültségnek örvendenek a pálya képviselői, és ha valaki elég ügyesen lépked a szamárlétrán, akár több százezer dolláros jutalékot is zsebre vághat, és az sem ritka, hogy az ügynökök saját maguk vásárolnak több millió dolláros ingatlanokat, amelyeket Lamborghinin gurulva és Louboutin cipőkben tipegve érkeznek megtekinteni. A Selling Sunset sikerét jól példázza, hogy a reality – ami vélhetően nagyrészt előre megírt műbalhékkal fordulatokkal van tele – már öt évadot, negyvenöt epizódot ért meg, és a szériából már a hatodik és hetedik évadot is berendelték. Bár nagy rejtély számomra, hogy a magára és a hírnevére oly sokat adó vállalkozás hogyan maradhat hiteles és népszerű, amikor

az egész sorozat arra épül, hogy milyen értelmetlen cicaharcok tarkítják a cég életének minden egyes napját,

a biznisz biztosan jól pörög, hiszen az Oppenheim fivérek terjeszkedtek, és a Narancsvidékből jól ismert régióban, Orange Countyban nyitották meg az új irodájukat, amely apropót adott egy új spinoff sorozat, a Selling the OC indulásának is.

Nem vagyok egy rajongótípus, tízéves korom körül kinőttem ebből – bár tény, akkor annyira benne voltam a Britney Spears-mániában, hogy még az éjszakai fogszabályzómba is került egy kis matrica az énekesnőről, de ahogy mondtam, ennek mára már VÉGE. Mégis, amikor idén áprilisban Kaliforniában nyaraltunk két és fél hetet, és elautóztunk a Pacific Coast Highwayen, majd egyszer csak váratlanul megláttam az Oppenheim irodát, olyan gyermeki lelkesedés lett úrrá rajtam, hogy a többiek teljesen értetlenül álltak (ültek) a helyzet előtt a kocsiban. Pár nappal később – akkor már szándékosan – a West Hollywood-i iroda előtt is elautóztunk, és a Selling Sunset ötödik, most pedig a Selling the OC első évadát már az ismerősség érzésével néztem, ami egy óriási plusztöltetet adott az egyébként nem kifejezetten színvonalas műsornak. Amikor New Port Beachet, Laguna Beachet, Cypresst vagy épp Balboa Islandet emlegették, már saját emlékekhez tudtam kötni, hogy Kalifornián belül mi hol helyezkedik el, én merre jártam az említett környékek közül, és

felidézte bennem azt a semmihez sem hasonlítható életérzést, amit az embernek a nyugati parton van lehetősége megtapasztalni.

A Selling the OC-ben a Selling Sunsettel ellentétben már férfi ügynökök is szerepet kapnak, és van egy olyan sejtésem, hogy az O Group üzletpolitikája hasonló alapkövekre épülhet, mint a Hooters étteremláncé, ahova csak és kizárólag tökéletes testű, nagy mellű pincérnőket vesznek fel. A műsorban annak ellenére, hogy a lányok állandóan sült krumplit, quesadillát és egyéb amerikai kalóriabombákat esznek, meglehetősen sok alkohol kíséretében az elegánsabbnál elegánsabb éttermekben, a testzsírszázalékuk a nullához konvergál, és az új sorozatban megjelenő srácok is úgy néznek ki, mintha az Abercrombie reklámarcai lennének. A szereplők között van is, aki egyébként korábban modellként dolgozott, szóval nem is lőttem annyira mellé a felvetéssel. A nyugati parti életvitelhez hozzátartozik az óceánparti lebzselés, így a szereplők gyakran jelennek meg a képernyőn falatnyi bikinikben és úszónadrágban, ami már majdnem olyan, mintha a Too Hot to Handle műsort látnánk inkább.

A Selling the OC-ben a férfi szereplők megjelenésével jóval nagyobb szerepet kapott a szexualitás is,

a sorozatkészítők már azt is vállalták, hogy az egyik szereplő teljesen meztelenre vetkőzzön, az alapkonfliktus pedig éppen az, hogy az egyik lány megpróbálja becserkészni az egyik nős kollégát. És lényegében semmi másról nem is szól a nyolcepizódos évad. A sorozatban megismert tizenegy ingatlanos közül nem mindenkinek a bemutatására kerül sor, nem teljesen világos, hogy ki hogyan csatlakozott a céghez, hogyan lehet az iroda legjobbja, ha az elvileg csak most nyitott, az alkotók egy álmos délutánon annyit írhattak mindenki szövegkönyvébe: Dráma helye, imprózzatok! A kreált konfliktusok és a karakterek jóval kevésbé izgalmasak, mint a nagy tesóban, a Selling Sunsetben, ehhez képest viszont

mindkét sorozatban bántóan kevés szerepet kapnak az ingatanok, pedig ez lehetne a műsor legnagyobb értéke: valóban megismerni a kaliforniai ingatlanvilág titkait.

Azt, hogyan működik a jutalékrendszer, mennyit kap az ügynök, és mennyit a bróker, és a nagyjából félórás epizódokban megfordítanám az arányt, főként házakat néznék, pici drámával megfűszerezve, nem pedig fordítva.

Arra mindenesetre tökéletes a műsor, hogy kikapcsolt aggyal nézzünk egy plasztikvilágot, ahol indokolatlanul sok a felesleges dráma, de legalább gyönyörű a díszlet.

Krajnyik Cintia

Képek: Netflix