„Egyszer eltelik majd úgy egy nap, hogy nem félünk már reggel attól, vajon mi vár ránk” – Egy SNI-s gyereket nevelő anya újabb vallomása

–

Amikor legutóbb megírtam a történetünket a kisfiunkkal, ott tartottunk, hogy ha szükséges, nem ágálunk többé a gyógyszer szedése ellen.

Nem az a lényeg, hogy elmondhassuk magunkról, hogy márpedig mi nem gyógyszerezzük, hanem az, hogy jobban legyen.

Minden követ megmozgattunk, hogy a lehető legjobb szakemberhez mehessünk, és ez végül sikerült is, mindössze két hónapot kellett várakoznunk. Ez kifejezetten kevésnek számít, a féléves várakozás gyakoribb. Mázlink volt, hálás is vagyok érte. 

Tegnap volt az első vizsgálat,

egy órán keresztül válaszolgattam mindenféle kérdésre. Hányas Apgarral, hogyan született, milyen volt a gyermekágy, a mozgásfejlődés, a táplálkozás, mikor észleltünk először problémákat, mit szeret, mit nem szeret, mik a nehézségei és így tovább. Egy órán keresztül. A pszichiáter végig gépelt, mindent lejegyzett, amit mondtam. Közben a kisfiam persze összevissza mászkált, mindent megnézett, mindenre rákérdezett, rengeteget beszélt. Legalább azt nem kellett bizonygatnom, hogy a gyerek beszélőkéje emberpróbáló tud lenni, mosolygott is rám az orvos, hogy erős a műsor. 

Ez a legfárasztóbb, ha ilyen problémával küszködik egy család. Mindig van, aki megkérdőjelezi, hogy a gyerekkel van valami.

Aki szerint csak neveletlen, és a helikopterszülők rossz hatása miatt olyan, amilyen. Meg persze vannak, akik azt kérdezik, most attól, hogy felcímkézzük a gyereket, jobb lesz-e. Nem, nem lesz jobb, nem ettől lesz jobb, hanem attól, hogy végre megtudhatjuk, hogyan segíthetnénk rajta a legjobban.

Jólesett, amikor az orvos biztosított arról, helyesen tettem, hogy felkerestem. 

Végre valamiről tudom, hogy nem csináltam rosszul!

Az az igazán idegőrlő, hogy speciális nevelési igényű gyerekkel az ember soha semmiben nem lehet biztos. Addig semmiképp sem, amíg nincs diagnózis és szakértői javaslat, mert akkor legalább lesz egy hivatkozási pont. Addig az ember csak saját magára támaszkodhat.

Arra, hogy milyen szakirodalmat olvasott, milyen fórumokat böngészett. 

Én már nem bírtam tovább az állandó nyomozást, hogy nekem kell kitalálnom, hogyan kezeljük a nehéz helyzeteket a kisfiunkkal, mindig egyeztetve az apjával, akivel sajnos gyakoriak a konfliktusok. Ezek rendre azon buknak ki, hogy más-más eszközökkel próbáljuk megoldani a fiunk kirohanásait.

És ez persze a gyereknek a legrosszabb, hiszen pont hogy nyugalomra lenne szüksége. Felmerül az is, hogy mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás, hogy a feszült légkör miatt lett ennyire érzékeny, de tudom, hogy ez csak egy tényező a sok közül, hiszen első naptól kezdve küzdelmes volt vele az élet, azzal együtt, hogy amúgy beragyogja a napjainkat.

Most várnunk kell a következő vizsgálatig.

Azt mondta az orvos, hogy igyekszik elkerülni a gyógyszeres megoldást, de az esetünkben komoly esélyt lát arra, hogy szükség lesz rá, addig is javasolt pár táplálékkiegészítőt, mozgásformákat, étrendet, ami esetleg megmutathatja a hatását a következő vizsgálatig és akkor talán elkerülhető lehet a gyógyszer. Az ADHD és az autizmus spektrumzavar is benne van a pakliban, komplex a probléma, de érzem, hogy jó kezekben vagyunk. 

Meg kellett szakítanom az írást, mert a fiunknak megint volt egy epizódja. Mostanában újra tikkel, forgatja a szemét, nyögdös. Ma nagyon nehéz napja van, fél hatkor kelt, eleve rosszul aludt éjjel is (így mi is), úgyhogy ma extrán kimerült, és bizonyos időközönként dührohamai vannak. Semmi értelme izmozni, szigorral dominálni. Csak az empátia segít.

Hagytam, hogy az ölemben kisírja magát, most jobban van, olvas, a kicsi meg kirakózik mellette. Mintha a pár perccel ezelőtti üvöltés, sikítás soha nem is lett volna. 

Én meg próbálom rendezni a légzésem, próbálok nem sírni. 

Megleszünk, jól leszünk, megtaláljuk a megoldást. Muszáj.

Egyszer eljutunk oda is, hogy a párommal végre a kapcsolatunkkal is tudunk foglalkozni és nem csak az aktuális válságot próbáljuk áthidalni, kétségbeesve, kimerülten és feszülten, egymás ellen fordulva.

Egyszer eltelik majd úgy egy nap, hogy nem félünk már reggel attól, vajon mi vár ránk, mikor dől a dominó először. Már reggel? Vagy csak délután? Vagy egész nap egyik balhéból esünk a másikba? Vagy kivételesen kapunk egy ajándék napot, amikor felsejlik, milyenek is lehetnénk?
Sose tudhatjuk. A szülő egyvalamit tehet: nagy levegőt vesz, és csinálja tovább. Nekünk nem nehezebb, mint a gyereknek, akinek a fejében olyan elviselhetetlen a zaj, hogy pattanásig feszülnek az idegei. 

Szóval intézzük a vizsgálatokat, meghallgatjuk, betartjuk a javaslatokat, aztán reméljük a legjobbakat. Csinálunk mindent, amit és ahogy kell.
Csak picit most elfogytam. Elfogytunk. 

De mennem kell, helyzet van megint. Ilyen ez a bringa.

Adél

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Juanmonino