–

„If you don’t like where you are, move! You are not a tree.”

(Ha nem tetszik, ahol élsz, költözz! Nem vagy te fa.)

Imádom ezt a mondást.

Nézzük, hogyan is néz ki ez a mi kis családunk számára, ahol apa férfi, anya nő, utóbbi történetesen félig afrikai.

2013. tavasz. Délutáni babakocsis séta a félévesemmel, aki fogzik. Nyűgös, indulok vele vissza. Félmeztelen, rövid, fekete hajú biciklis száguld irányomba. Egyik szemem a babán, másik rajta, mert gyanúsan közelít. Elszáguld centikre tőlünk, majd habzó szájjal ordítja visszafordulva nekem.

„ITT A HELYED TE ROHADT CIGÁNY! ITT A HELYED A DUNA MELLETT. IDE FOGUNK LŐNI TÉGED! IDE LÖVÜNK TÉGED ÉS A ROHADT KÖLYKÖDET!”

Szürreális. Most akkor ez nekem szólt?

Mondanám, most már tudom, milyen romának lenni ebben az országban, de nincs ilyen jó humorom. Csak egy fültanú van, egy horgászó néni, pont telefonon beszél. Hallom, ahogy mondja a vonal túl felén lévőnek. „Várj egy picit.”

S meredten néz rám, mintha kérdőre vonna, hogy mégis mit csináltam, amiért fényes nappal így kell velem ordibálni egy ilyen békés környéken.

Valamikor 2016 tájékán. Terhesen (lassan tanulok, na!) indulok munkába. Jön szembe a plakát: „Afrikaiak milliói jönnek illegálisan.” 

„Jé, az ott nem én vagyok?” Kapucni fel, még jó, hogy tél van. Még…

„Az ország átlépett egy határt, ezért mi is átlépjük…” (A Határátkelő című blog mottója – a szerk.) visszhangzik a fejemben.

2017 tavasza. A külföldi munkakeresés negyven felé, két gyerekkel indul.

Kanadával kezdek, az az álmom. S már jártam ott. Talán csak álmomban? Olyan rég volt. Megnyitom az Express Entryt. Egy hétig tanulmányozom, mert nem hiszem el, amit ott olvasok. Nem feladva a reményt, beszélek az Immigration Agencyvel. Kettővel is. Kanada álom marad.

B terv: férj regisztrál a Facebookon. Ismét. Mert egyszer már jó okkal lejött onnan. De most kell. Hollandiai magyarok, Bristoli magyarok, Regensburgi magyarok. (Milyen magyarok nincs?)

„Szerinted ki kérje a csatlakozást, te vagy én?” – kérdi.

„Neked biztosan többen válaszolnak majd.”

Így is lett:

„Esélytelen, kutyával se gyere, nemhogy gyerekkel!”

„Csak magyar közvetítővel ne kezdj, csak magyarral ne!”

„Magyarokkal szóba ne állj!”

„Magyar telefonszámmal esélytelen, hogy hívjanak! Itteni bejelentett lakcím és itteni telefonszám, különben nincs esélyed, hogy munkát kapj!”

„Albérlet külföldi lakcímmel rendelkezőknek nincs. Háromhavi keresetkimutatás kell, itteni munkáltatótól.”

„Nincs albi annak sem, aki itt él, különben se vedd el másiktól a lehetőséget!”

„Anglia full.”

„Legalább 10 millióval gyere, mi is azzal jöttünk.”

„Az első két év bukó.”

Nem adjuk fel, elkezdem nézni a külföldiek fórumait, angolul.

„Tök jó hely, number 1 ország!”

„A bölcsi, ovi húzós, járasd magánba, az olcsóbb.”

„Utazzatok ki előtte a gyerekekkel néhány hétre, hogy szokják.”

OK, gondolom magamban. Ez nehezebb lesz, mint gondoltuk! 

A kislány, aki senkinek sem kellett – Szandra története

VIM – 2022. augusztus 17. – WMN

Születnek az Excelek: Holeljunk.xls, Dobbantas.xls. Pró–kontra versenyeznek az országok értünk, hiszen olyan kapósak vagyunk. Oszlopok sorakoznak: állásportál, bérezés, lakbér, kaució, suliköltség, oviköltség, bölcsiköltség, segélyezés, közbiztonság, rasszizmus, gyerekorvos, GDP stb. stb.

Hanna még csak másfél, a bölcsi elvinne mindent. Bakker, miért nem született előbb! Vagy ott?

Az éjszakai program hetekre megvan.

CV-kalibrálás, Europass, ilyen pass, olyan pass, több hétvégém rámegy, a gyerekek addig tévéznek, de kész. Férjemé is kész.

„Kezdj el (ismét) tanulni angolul – mondom. – Én addig németből nyomom a Duolingót takarítás közben.” A gyerekekkel meg felváltva játszom hol angolul, hol németül – bár utóbbi nem vált előnyükre, attól tartok…Regisztrálás, feltöltés, várakozás. Férjemet hívják először. Magyar közvetítő. Már másnap mehetne. Visszakozik. Aztán megint őt, és megint őt.

„Nagyon kelendő vagy, kár, hogy mi is itt vagyunk!”

Hívnak engem, Írország! YES! Pékség, 1500 EU, ööö. „Mennyi is a háromhavi kaució egy két szobásra Cornban?”

Nem baj, legalább valami. Hív ismét a részletekkel, munkaidőben. Rohanok csendes helyre . Közli: „I am afraid you are overqualified for this position.” Túlképzett vagyok. Kétellyel a hangomban próbálom győzködni, hogy nem is. Nem hív többet.

Korizás vasárnap. Újabb teló: németországi házilány-munka, csodás környezet, „jó” bérezés. Ja, de nekem van két gyerekem! Nézem a férjem. Nézem a lányaim. Nem, ezt már nem.

Beszélek hollandiai ingatlanossal: „Albérlet kb. esélytelen, ha nem itt éltek. De még akkor is. De vegyetek házat, most sokan azt csinálják.”

„Hogy erre eddig miért nem gondoltunk?!”

Ovi szülői itthon: „Anyák, csak a magyar nyelv! Ne járjon a gyerek angolra, csak összezavarja!”

Közben gyűlik a gyűlöletgraffitifotó-gyűjteményem, amit munkába menet készíthetek.

Corvinus Egyetem környékén: „Lőj egy szar niggert!”

Have you hugged your kids today? – ugrik be az emlék a hátsó szélvédős autós matricákról az Egyesült Államokban. Én megöleltem ma reggel őket?

HÉV-megálló: „Zsidókat gázkamrába!” Ez csak a szokásos, ilyet már mindenki látott, aki itt él.

Házunktól nem messze a Duna-parton, ahol olyan jól lehet terápiás céllal csak a vizet bámulni, padon villanyoszlopon, mindenhol: „Lőj egy szar migránst!”

Jelentem az „alkotásokat” jogvédő szerveknél.

Nincsenek félretett millióink, a ház, amiben élünk meg nem a mi nevünkön van, különben már rég árulnánk! Most nem tudunk elindulni. Lassan kezdem érteni, milyen lehetett itt a harmincas évek eleje. 

„Ha tehetném se választanék magunknak másik, könnyebb utat” – 14 év várakozás Ábelre (olvasói történet)

VIM – 2022. augusztus 8. – WMN

2019 tavasza. Még mindig itt.

Egy regensburgi ajánlatot elfogad a férjem végül. Nem bírjuk tovább. Nekünk itt nincs jövőnk. Ő előremegy, én részmunkaidőbe könyörgöm magam. Négy óra munka, utána rohanás boltba, aztán bölcsi, ovi, haza, este könny- nyelős Skype Apával. Nagyszülők segítenek. Két gyereket nevelek egyedül. Férj, aki három hónapja előrement, most jön hátra, izé, vissza. Nem ment tovább a különélés, beleroppant mindenki a bizonytalanságba, hogy még meddig így. Felmondott.

Pedig így csinálják sokan! Olvasom: „Apa X évig kint élt, utána mentünk mi.”

Kérdem én: akár egy évig is, HOGYAN?!

Munkahelyet váltunk mindketten. Egyelőre belföldön. Akkor majd könnyebb lesz félretenni. Betanulás, túlóra, egyelőre jegeljük a külföldet. Olyan furán érzem magamat, biztosan a sok stressz.

Ja, nem. Bakker, ezt nem hiszem el, ilyen nincs!

Öten lettünk, hogy altassuk magunkat, mert altattuk magunkat, hogy öten legyünk.

Vettünk egy rakat új bútort, átépítettük a lakást, babakelengyét is újonnan kellett beszereznünk, hiszen már elajándékoztunk, eladakoztunk mindent. Vásároltunk egy új autót a régi mellé. Egy olyan „magyarországnagycsaládbarátország” matricásat. Elrepült jó sok millió.

Viszonylag jó állásunk van, havonta félreteszünk, nekem home office van, csak híreket ne olvassunk. De ha a képembe kapom a valóságot, ahogy kilépek a kapun?

Nem kell elhagyni a házat.

  

2022…

Jön az újabb rezsicsök… Ja, nem. Na, akkor már félretenni sem tudunk már annyit.

Ismét elő az Excelekkel! Hányingerem van már, ha meglátom őket. 

CV-frissítés, nincs egy jó fotóm!

Férjnek: „Tudsz még valamit angolul?” 

Már tíz- és hatévesek a gyerekek, HOGY CS*SZHETTÜK EL EZT ENNYIRE?!

Egy átlagos hétköznap reggelinél lefőtt a kávé, és borul minden. Bőgve, magamból kikelve ordibálok a nyitott ablaknál, nem érdekel, ki hallja.

Sőt, akarom, hogy hallják.

Egyvalamit elérek vele. Sokkolódik mind a három. (Férjem már látott hasonlót.)

Tízévesem odarohan, és zokogva átölel: „Anya, ígérem, hogy jól fogok tanulni angolul, csak menjünk már el innen.”

Klaudia

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / SDI Productions