„Néha úgy érzem: szárnyakat kaptam. Vagy csak versenyt futok az idővel?” – Áttétes vastagbéldaganattal az élet

–

TALÁLKOZÁSOK II.

„Hányféle találkozás, Istenem,

együttlét, különválás, búcsuzás!

Hullám hullámmal, virág a virágtól

szélcsendben, szélben

mozdúlva, mozdulatlanúl

hány és hányféle színeváltozás,

a múlandó s a múlhatatlan

hányféle helycseréje!”

(Pilinszky János: Találkozások – Szilágyi Júliának)

Korábban nem gondoltam, hogy egy betegség ennyi találkozásélménnyel gazdagíthat. Ezek a találkozások nem csak egyszeriek, véletlenszerűek lehetnek – az ismerősökkel, barátokkal, családtagokkal és orvosainkkal is mélyülhet a kapcsolat. És minden egyes találkozás által belátásokhoz, felismerésekhez jutok: önmagammal is találkozom.

Az egyik legnehezebb kapcsolódás az orvos–betegé

Mekkora bizalomra van szükség! Bár nem volt egyszerű, de én megtaláltam a hitem szerint nekem kijelölt orvosokat. Lassan ötéves kapcsolatunk során engem testileg és lelkileg is megerősített a „támogató stáb”. De erről már sok szó esett.

Amiről nehezebb beszélni: az életünkben leginkább jelenlévő – élő vagy bennünk élő – családtagokhoz való kötődés is egyre erősebbé válik, ha megbetegszünk.

Amíg a pénzt hajszoltam, mindig kapkodtam, siettem, másokra odafigyelni (úgy igazán!) nem volt időm. A család múltbeli problémáival is alig foglalkoztam, bár átéltem, megértettem, elfogadtam (?), hogy velünk élnek azok a jelenben is. Meghatározzák tetteinket, döntéseinket.

A közelmúltban történt találkozások azonban olyan erővel hatnak rám, hogy szinte nem is gondolok a betegségemre. Néha úgy érzem: szárnyakat kaptam. 

Vagy csak versenyt futok az idővel? 

Édesapámat korán elvesztettem. Két fiútestvérem van, mindenki haladt szépen a maga útján, mindannyian más-más településen alapítottunk családot. Édesanyám tavaly az öcsémékhez költözött, náluk akarja tölteni biztonságban öreg napjait. Elfogadtam, hiszen rám már nem számíthat igazán. 

Tudni kell, hogy kamaszkoromban sokat vitáztam vele. Nagyon erős egyéniségű ember lévén rám akarta erőltetni az akaratát, a véleményét. Talán pont emiatt ellenkeztem, még a jó ötleteit is elvetettem. Utólag rájöttem, hogy sok mindenben igaza volt. Mindig szólt, ha nem volt elégedett a megjelenésemmel, a döntéseimmel. Általában a negatív tulajdonságaimra irányította a figyelmet. Ez sokszor rosszulesett, megsértődtem, elkedvetlenedtem.

Talán a felnőttkori tanulmányaim során is neki akartam megfelelni. Maximalistává váltam az egyetemeken. Miatta lett nívódíjas a szakdolgozatom?

Sajnos, a második házasságom miatt eltávolodtunk, hiába is próbáltam „teljesíteni”. A két, számomra fontos fél ellenségeskedése sok mindent tönkretett. Talán én is tehetek róla? Ragaszkodtam mindkettőjükhöz.

Érdekes, hogy felnőtt fiaim is gyakran rákérdeznek, hogy látta-e ezt vagy azt a fényképet a mama, és ha igen, mit szólt hozzá. Különösen a kisebbik fiamnak fontos a mama véleménye.

A betegségem kezdetén nagyon élveztem az édesanyámmal töltött időt, sokat beszélgettünk, sétáltunk, sőt nordic walkingoztunk. A kórházi gyógytornászok tanácsaira támaszkodva folyamatosan tornáztam, vele is kipróbáltuk a bevált gyakorlataimat. Jó volt újra otthon a szülői ház biztonságát élvezve nyugodtan élni. Mindennap átsétáltam hozzá. Műtötték őt is, abban az időszakban naponta többször is mentem hozzá, finom ételeket vittem neki. Sokat mesélt a családról, régi történetek elevenedtek meg előttem, korábbi képkockák közé újak és újak kerültek. Majdnem olyan volt minden, mint régen. Majd rosszabb állapotba kerültem, és a napi séták elmaradtak. Édesanyám egyedül érezte magát, ezért elköltözött. Mostanában telefonon tartjuk napi szinten a kapcsolatot, tanácsot, erőt adunk egymásnak.

A társammal való „találkozásaim” nem egyszerűek.

A sok utazás, kezelés, orvoshoz járás bizony kifárasztotta. Májustól már nyugdíjasként vesz részt a mindennapjaimban. Nehéz volt neki az átállás. A kezdeti „mindenre van időm” élménye megdobogtatta a szívét, szinte kamaszként viselkedett. Viszont így jobban érzékeli, látja a problémáimat, amelyek először meg is döbbentették. Heves viták, szócsaták, érdekérvényesítési küzdelem. Aztán az egymásra fordítható többletidőt egy rövid zökkenő után elkezdtük kihasználni: a közös célok kitűzése, közös programok – az együtt (!) elfogyasztott ebéd, a felújítások és az unokalátogatás – tették teljessé a mindennapjainkat. 

Júniusban unokám született!

Egy tüneményes kisfiú. A 150 kilométer távolság a nagyobbik fiaméktól áthidalhatónak bizonyult – még betegen is. Pedig fekve utazom a hátsó ülésen, mert bizonyos okok miatt nem tudok hosszabb ideig ülni, néha még percekig sem. Mentünk, ahogy lehetett: már a nagy eseményt követő első héten, majd a második és harmadik héten is. Segíteni szerettem volna, ezért főztünk, befőztünk, vittük… Ahogy az első alkalommal kezembe kaparintottam a csöppséget, a szívem majd kiugrott a helyéről, a picurka meg hozzám bújva érezhette ezt, és azonnal elmosolyodott.

Igazi nagy találkozás! Ebben a mosolyban megjelent minden: szeretet, öröm, összetartozás, a fiam kiskori mosolya, a menyem arca, de mi, nagyszülők, sőt a dédnagyszülők is! Dajkálhattam, babusgathattam az unokámat!

Egy hónapos korában azonban olyan baj történt, amiről még soha nem hallottam: csecsemőkori gyomorkimenet-szűkület! Miért is nem vettem komolyan az intő jeleket? Féltő izgalom, éjszakai erőt adó beszélgetések a fiammal, családösszetartó üzenetváltások. A műtét és a remény összekovácsolt minket.

A rég meghalt felmenőim is újra megjelentek az életemben

Írtam már arról, hogy a családkutatás mekkora örömöt jelent a számomra. 

A dédnagyapám ismert vendéglátós volt, és az ő történetére a helyi levéltárosok is kíváncsiak lettek. Interjúk, levéltári, múzeumi kutatás, megannyi találkozás! Lassan a kutatás végén járok, és örömmel várom az írásom megjelenését. Nem hittem volna, hogy ezzel a munkával nemcsak a családnak, hanem a városomnak is adhatok.

Dédapám példája ösztönözhette a kisebbik fiamat is arra, hogy próbáljon a saját lábára állni. Úgy tűnik, ő viszi tovább ezt a családi vonalat szakácsként. A sok tanulás, a külföldi és hazai minőségi kínálatot nyújtó éttermekben szerzett gyakorlat után a szülővárosunkban folytatja ezt a családi hagyományt követő pályát.

Anyai nagymamám volt a családtagok közül számomra a legkedvesebb.

Édesanyámék náluk éltek hét évig, így én is oda, hozzájuk születtem. Amikor elköltöztünk, akkor is naponta meglátogattuk, kislánykori betegségeim idején is mindig nála voltam. A nyári szünetekben édesapám kíséretében már kora reggel mentem a nagymamához. A pszichoterápiás csoportos foglalkozáson, amelyre jelenleg járok, legutóbb az volt a feladat, hogy meditáció közben próbáljunk megidézni egy belső vezetőt.

Sírva jutott eszembe nagymamám alakja. Utolsó éveiben már alig tudott mozogni, mégis megőrizte egyenes, büszke testtartását. Szeretetével, lelki erejével útmutató volt számomra. Felismertem, hogy ő az, akit bármilyen úton követnék. 

Nagymamám – nem túlzás – utolsó leheletéig küzdött leánykora emlékeiért, a saját tulajdonáért, az igazságáért. Megélte a rendszerváltást, és élete végén még perre is ment, de elutasították. A politikai rendszer(ek) nem neki kedveztek. Egy dolgos családtól a második világháború után elvették az ingatlanjukat, a felébe a tanácselnök, a másik felébe a család egy alkalmazottja került. A sok hektár föld a téeszé lett. 

Dédnagyapám agyvérzést kapott, mert még a bútorokat is elárverezték a feje fölül. A járási tanácselnök egy párnát engedélyezett meghagyni a feje alá.

1956-ban a járási tanácselnököt kötelezték a kárpótlásra. Hogy lehet, hogy a beköltözött alkalmazott egész családja azóta is használhatja az egész házat és a nagy területet? Dédnagyapám oltotta be a gyümölcsfákat, kizárólag helyi fajták voltak. Lelakták, tönkretették, felélték a birtokot. Nagymamám összes levele és a bírósági végzések is a kezemben vannak. Feljegyzések az egész történetről.

Mennyi megaláztatást szenvedett el a család!

A házban élők nevetve küldetik ki nekünk a felszólítást, amikor a sövényt le kell vágni. A nagymamám szavait idézve: „Elévülhetetlen a tettük… Ebbe bele nem nyugszunk, a család az igazság tisztázását kívánja.”

A történet tragikus és nagyon szövevényes.

Szakács fiam éppen saját ingatlant keres már egy éve a környéken, miközben nekünk volt egy birtokunk, mégpedig egy gyönyörű, romantikus helyen!

A „találkozás” a nagymamámmal lavinát indított el a családban: mi lenne, ha a fiam valósítaná meg nagymamám álmát? Vajon sikerül visszaszerezni? Létezik még erkölcs, becsület, igazság? 

Végighallgattam édesanyámat, nagybátyámat, akik ennek az ügynek szintén részesei, vesztesei voltak. Nagymamám feljegyzései, fogalmazványai, kérvényei annyira őszinték, a kiszolgáltatottsága miatti kétségbeesése olyan megindító! Én sem tudok már beletörődni ebbe az igazságtalanságba. Nem tudok aludni, nem tudok megnyugodni, ameddig ezt az ügyet meg nem oldom. Nagymamám azért találkozott velem, hogy újabb célt, feladatot adjon. A cél pedig a legfontosabb éltető erő. 

A barátnőm is gyakran kéri ki tanácsomat családi kérdésekben, és ez nagyon jólesik.

Meg tudom hallgatni, mert van időm rá! A hangján már érzem, ha baj van, ha bizonytalan a férjét illetően. Átérzem a problémáját, közösen keressük a megoldást. A gyerekekkel kapcsolatban is mindig konzultálunk, próbálok én is erőt és megértést nyújtani. Karácsonykor csomagot rejt el a kapunkban, vagy a kislánya csomagolja be az ajándékomat. Gyakran kapok tőle fényképet vagy videót. Saját készítésű lekvárt, fűszereket adok neki, vagy gyarapítjuk egymás virággyűjteményét. A legfontosabb, hogy bevonjuk egymást az életünkbe, titkainkba.

Egy volt kolléganőmmel éppen a betegségem idején lettünk nagyon jóban. Kezdetektől mellettem állt, egyre gyakrabban találkoztunk. Közös programokat szerveztünk, megszöktettem a munkahelyéről, hogy elmehessünk közösen ebédelni, fesztiváloztunk, kávéztunk, fagyiztunk, sírtunk-nevettünk egymás dolgain.

A kis buta és nem buta titkaink, a jókedv összekovácsoltak bennünket.

Sajnos, egyedülállóként nem sikerült neki az örökbefogadás, pedig hét évig próbálkozott, és közel két évig nevelőszülősködött is. Boldog voltam, amikor őt boldognak láthattam. A kisfiú mellett önmagára talált, boldogok voltak mindketten, míg a kisfiút örökbe nem adták – másoknak. Ő hiába próbálkozott. Minden észérv ellenére elutasították. Érdekes módon ezzel párhuzamosan megélt egy olyan találkozást, ami talán lehetővé teszi álma megvalósítását, a saját családot. Nagyon kívánom, hogy így legyen! 

Másik volt kolléganőm megható módon tudja, érzi, mi kell nekem.

Utat mutat, feladatok megoldására vesz rá. Ő adta kezembe a Családom története című naplót négy éve már. Sokat ültem ezért nagybátyám teraszán régi családi képek után kutatva, magyarázatokat, történeteket hallgatva. A napló kitöltése sarkallt az új kutatásokra. Levéltár, könyvtár, múzeumok, interjúk… Újabb és újabb találkozások. Közben annyi örömöm lett mindebből! De nemcsak nekem, hanem az interjúalanyoknak is, és persze a családtagoknak is.

Olyan jó program kitalálós játékot játszani: „Ki lehet a képen?”

A kolléganőm fogja a kezemet. Az elején csak lejegyeztem a betegségem élményeit. „Miért ne lehetne ebből könyv vagy valami más?” – kérdezte. Az írás sokat ad, sokat segít nekem és talán másoknak is. Kolléganőm vállalta a korrektúrát is. A téli időszakban nem tudok kimozdulni itthonról a hideg miatt, ő kölcsönzött könyvet a családkutatáshoz. Nyári baráti találkozóként pedig múzeumlátogatást javasolt, kirángatott itthonról, olyan hasznos programot kínált, amiről tudta, hogy érdekelni fog engem és a barátainkat is. 

Egy férfi ismerősöm is szinte hetente telefonál.

Beszélünk rólam, róla, a terveinkről, a céljainkról, az örömünkről, a problémáinkról. Megérezzük, ha a másik hangja boldog, és azt is, ha szomorú. Hol kitárulkozunk, hol pedig hallgatunk. Legtöbbször már a szavak is feleslegessé válnak. A betegségem előtt csak futva váltottunk néhány szót, táncoltunk közös rendezvényeken. A felszínesség már a múlté. Csak az őszinte lélek szerethető. 

Korábban a férfiak körében megjátszottam magamat, vagánynak mutatkoztam, a törékeny lelkemet elrejtettem. Védekeztem, mert az élet erre tanított. Ma már nevetségesnek tartom az egykori flörtöket. Rájöttem: számít a megjelenés, de a valódi énem a legvonzóbb.

Most ismét önmagam lehetek, olyan őszinte, amilyen talán egykor gyerek- és tinédzserkoromban voltam. 

A betegség tanított meg arra, hogy milyen értékeimen van a hangsúly. Jobban érzékelem a saját erősségeimet. Büszke vagyok önmagamra. Értékelem, amit megéltem a múltban, amit megélek a jelenben, az apró örömöket, a családot, a szeretetet, a barátságot. Megtaláltam önmagamat, és – a betegség megpróbáltatásait leszámítva – igazán boldog vagyok!

Ekhamp Mariann

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / fotostorm