„Még soha nem aludt itt senki, ma este végre fog. Tizenkét éve vár üresen erre a szoba” – Örökbe fogadni ötvenévesen

–

Természetesen az egész most is a telefonnal kezdődött. A fénysugárral, ami egy titkos résen át egyszer csak mégis beszökik kétszemélyes cellátok sötétjébe. Amikor már alig dereng, milyen is a világosság, és amikor már majdnem letettél róla, hogy valaha megint megtapasztalod. A telefon nem minden, de nélküle nincs semmi. 

Ismét a hullámvasúton. A kocsit már felvontatták a pálya legmagasabb pontjára, de még nem moccan. A mélység az orrom előtt, a magasság a hullámok közt a távolba vész. Indulunk. 

Egy kisfiúról érkezik hír, aki a terhesség huszonnyolcadik hetében, mindössze 940 gramm súllyal született, hét nappal ezelőtt. 

Nem tudod, mire számíts, amikor befut a hívás, de extrém koraszülött babára épp nem gondolsz. Itt a várva várt jelzés, de egyből be is visz egy masszív gyomrost, ami tisztán övön alulinak hat. Perceken belül megtudjuk, hogy a kisfiú a korához képest kivételesen jól van. Nem volt komoly gond a születésekor sem, és a legkritikusabb első hetét is kiválóan abszolválta. Extrém jó kört futott, ahogy később az orvosai rendre visszhangozták. 

Ránt rajtunk egyet a hullámvasút, amikor kiderül, hogy az örökbeadók több jelölt közül szándékoznak kiválasztani gyermekük igazi anyukáját és apukáját. Nem lepődünk meg, csak élénken emlékszünk.

Voltunk már ki nem választottak. 

Négy nap és öt éjszaka múlik el válasz nélkül, miután útjára indítjuk a bemutatkozó levelet és pár fényképet magunkról az ismeretlen címzettekhez. Mérhetetlenül rövid idő ez a bő négy évhez képest, amióta már papíron is készen állunk valaki más gyerekét sajátunkként felnevelni. És szempillantás ahhoz a tizenháromhoz, ami ránk várt a legelső pozitív terhességi teszt – az utolsó és egyetlen alkalom, amikor naiv önfeledtséggel kiáltottam: apa leszek! – után. Ez a néhány napnyi adag most mégis fájdalmasan lomhán pereg lefelé az élethomokórán. 

A pénteket még az optimista türelem hajtja előre, hétvégére azonban hívatlan, ám mégsem váratlan vendégek érkeznek. A kétség és a bizonytalanság egészen kedd reggelig nálunk időzik. Kattog alattunk a síntekervény. Bizonyára a reménytelenség is bekopogtatna, és helyet kérne asztalunknál a másik két lakmározó mellett, ha tudatában lennénk, hogy a rivális szülőjelölt egy orvos házaspár, amely már fogadott örökbe koraszülött kisbabát. Vagyis profik, mindent tudhatnak a témában, nyilvánvalóan nem is kerülhetne jobb helyre a szóban forgó fiúcska, mint hozzájuk. 

A vér szerinti szülők azonban szerencsére nem ezt a kézenfekvő logikát követik, hanem egy másik pofonegyszerűt: nekik már van gyerekük, nekünk még nincs. Minket választanak. 

Már tudjuk, hogy a kisfiút Ábelnek hívják, amikor sor kerül a személyes találkozóra az örökbe adó szülőkkel.

Jó megjelenésű, harmincas pár száll ki a hibrid városi terepjáróból. Gyerekük leendő szülei találkoznak leendő gyerekünk szüleivel.

A kihalt épület tágas társalgójában az örökbefogadást intéző alapítvány vezetője és pszichológusa vár minket. 

Ábel biológiai szülei egy dohányzóasztal túloldalán ülnek. Az anya láthatóan összetört, alig beszél, az apa viszi a szót. Sejthetően máskor is ő a domináns. Hosszasan vázolja meghökkentő elhatározásuk hátterét, kizárólag saját életének tragikus mozzanataival, valamint azok lehetséges utóhatásaival indokolva a megmagyarázhatatlant. Kétségkívül megrázó és felkavaró történésekről hallunk, de közben itt van egy kéttenyérnyi csöppség, akinél ártatlanabb lélek nincs most e földön… Talán tévedés történt: noha Ábel hozzájuk született, valójában nem az övék.

Azzal a felemelő tudattal távozunk, hogy a jövő héttől lesz egy gyerekünk. Még nem jogi értelemben, de már gyakorlatilag. Az utolsó hétvégénket kettesben Fruzsival a Balaton körül töltjük el. A ragyogó napsütéses, tél végi víkend minden momentumában ott van a bizsergető érzés, hogy éppen most változik meg gyökeresen az életünk. 

Csütörtökön kapjuk a zöld jelzést, hogy mostantól Ábel felügyelete a miénk, indulhatunk a kórházba! Lihegve nyomjuk meg a csengőt a koraszülött-intenzív osztály, a PIC narancssárga vasajtajánál. A főorvosnő fogad, már várt ránk. Be fogunk nyúlni az inkubátorba, mondja, így könyékig bemosakszunk. Az intenzív részlegre érve a legközelebbi inkubátorhoz lépünk. Felhajtják a sértő villanyfénytől óvó, zsiráfmintás leplet, és végre megpillantjuk a csíkos sapkájában alvó Ábelt. 

Igen, ő az! A mi kisfiunk. Nem fér hozzá kétség. 

Amikor először találkozunk, Ábel éppen háromhetes, harmadannyit nyom és húsz centivel kisebb, mint egy átlagos újszülött. Az apró sapkán kívül nincs más ruhadarab rajta, ha a pelenkát nem tekintjük annak, jóllehet az extrán kis méretű Pampers szinte a mellkasáig ér. Egy puha fészekben fekszik, amit színes baglyok díszítenek, és egy finom, kezet formázó takaróféleség öleli lazán körül. Nem rejti el azonban szemünk elől a több helyütt is ráncosan gyűrött, egy számmal nagyobb bőrét. Bizony, hiányzik alóla még a kellő mennyiségű hús és zsír. 

Persze a sapkát nem azért adták rá, mert nélküle fázna a feje. Nem is marketingkellék, ami cukibbá teszi, hogy még könnyebben belophassa magát leendő szülei szívébe. Bár mi tagadás, egy mínusz két hónapos egészpicire ráfér némi cukiság, hiszen nem volt rá idő, hogy jusson neki elég. A sapkának más fontos funkciója van: a légzésben segítő orrszonda két műanyag csövét rögzítették hozzá. A száján át a hasába egy még vékonyabb cső vezet le, ezen keresztül női tejjel táplálják. Az egyik talpán egy pulzoximéter is van, a mért értékek folyamatosan leolvashatók az inkubátor melletti monitorról, amelyről hamar kiderül, hogy alapfunkcióján túl az aggódó tekintetek mágnese is egyben. 

Csövek lógnak ki belőle, mondhatnánk Ábelről a fentiek alapján. És bár ez igaz, a helyzet nem ennyire drámai. Ezek csak az ilyenkor szokásos kellékek, semmi rosszat nem üzennek. Egy kisfiában gyönyörködő újdonsült apuka számára pedig láthatatlanok. 

A PIC-re szabad a bejárás éjjel-nappal, nincsen korlátozva a benntartózkodás időtartama sem. Sőt egyenesen elvárt a szülők jelenléte és közreműködése a gyerekük gondozásában, ami lényegében kimerül a pelenkacserében és néhány ezzel egy időben elvégzendő apróbb feladatban. (Nem számítva az anyatej biztosítását, ami esetünkben nem releváns.) A tisztába tevésben a nehézség az, hogy az inkubátorban kell lebonyolítani, a két oldalsó lenyitható, ovális ablakocskán keresztül. Fruzsi hamar belejön, könnyedén ráérez a sajátos fogásokra, a nővérek pedig segítenek tökéletesíteni a mozdulatsort. Én ügyetlenül, de lelkesen asszisztálok, bár sok dolgom nem akad. 

A PIC-en töltött idő elsősorban az együttlétről szól, amelynek legfelsőbb foka a kenguruzás. Vagyis az az órákon keresztül tartó állapot, amikor a (pelenkától eltekintve) csupasz baba anyukája vagy apukája meztelen mellkasán pihen. Javarészt Fruzsi a kenguru, de ott szökdécselek én is a nyomában, és törekszem rá, hogy a lehető legtöbbször éljem át az élményt, ahogy a fiacskám rajtam szuszog. Tenyérnyi felületen ér össze a testünk és létrejön a szőrkontaktus is, az apáknak járó kizárólagos kapcsolat. Szó szerint is szívmelengető, ahogy finoman fészkelődik és megtalálja a helyét rajtam. A legnagyszerűbb mégis az, hogy nincs semmi új vagy különleges az érintkezésünkben.

Olyan, mintha századjára tapadnánk egymáshoz, amire csak egy magyarázatot találok. Összetartozunk. 

A vér szerinti szülőknek a törvény hat hetet ad arra, hogy meggondolják magukat, és visszakérjék a már örökbefogadókhoz került gyereküket. Ez éppen annyi nap, ahány kilométert egy maratonfutó teljesít. (Vagy annyi, ami a végső válasz az életre, a világmindenségre, meg mindenre.) Az óra a baba születésétől ketyeg, így az Ábellel való első találkozásunkkor már csak egy félmaraton rajtjánál dördül el a startpisztoly. 

Esetünkben bizakodásra ad okot, hogy Ábel szülei az első naptól kezdve eltökéltek abban, hogy lemondanak a kisfiukról. Ugyanakkor nyugtalanító, hogy nem megváltoztathatatlan külső körülmények késztetik őket erre, hanem egy, a külvilág számára felfoghatatlan, ezért törékenynek vélt belső elhatározás. 

Hadd legyen Ábel a fiam! – szól a címzett nélküli fohász, amit magamnak mormogok vagy éppen a világba kiáltok ezekben a hetekben folyton. Alig múlik el nap spontán zokogás nélkül. 

A hat hét leteltét nem kell megvárni a gyámhivatali eljárással, ahol hivatalosan is megtörténik az örökbefogadás. Ábel már öthetes, amikor erre sor kerül. Korábbra számítottunk, így igencsak megörülök, amikor a hivatal végre kitűzi a napot. Épp a születésnapomra esik. Az ötvenedikre.

Ez a második alkalom, amikor az örökbe adó szülőkkel találkozunk, és egyben az utolsó is. Hatan vagyunk: az ügyintéző, az alapítvány vezetője és mi négyen szülők. A főszereplő igazoltan van távol. Végig meghatottságközeli állapotban vagyok, be-bepárásodik a tekintetem. Ehhez bőven elegendő az esemény jelentősége is, de az egybeesés a fél évszázadosságommal rátesz még egy jókora lapáttal. Egy kicsit saját magamtól is elérzékenyülök. Szoros kontroll alatt tartom a könnycsatornáimat, volt és lesz is még megfelelő hely és idő az örömsírásra. 

Az ügyintéző először a vér szerinti szülőkhöz fordul, némiképp firtatja örökbeadási szándékukat. Drukkolok, hogy ne próbálja őket meggyőzni, de láthatóan nem is ez a célja, beéri egy-egy megerősítéssel. Aztán minket is megkérdez, hogy biztosak vagyunk-e a dolgunkban.

A dokumentumok aláírásakor valamelyik papíron a másik apuka kiszúrja a szülinapomat, és gratulál. 

Az épületből kilépve ugyanő, az immáron gyerekéről lemondott apa, azt kéri, hogy öleljük meg búcsúzóul egymást. A gesztus meglepő, de annál szimpatikusabb. Két anya és két apa zárja egymást karjaiba néhány szűk másodpercre, mintegy emocionálisan is megpecsételve az iménti hivatalos megállapodást. Felettünk közben váratlanul záporozni kezd a márciusi hó. 

Délután a kórházban feltűnik a hölgy a gitárral, aki rendszeresen jön, és szobáról szobára járva gyerekdalokat énekel a piciknek. Miután előad néhány nótát Ábelnek is, megkérem, hogy játssza el Halász Judit születésnapi slágerét. Az adekvát Kinek van szülinapja? kérdésre szerény mosollyal válaszolok. Nekem. 

A negyvenharmadik nap is az ünneplésé: kedvenc csokitortánkkal lepjük meg a PIC dolgozóit, akik az egyik nővér által sütött csokitortával lepnek meg bennünket. Ők is várták ezt a napot. 

Mire letelik a hat hét, Ábel éppen elhagyhatja az inkubátort, és mostantól már kiságyban aludhat. Néhány nappal később leveszik az érzékelőket és kikapcsolják a monitort is. Eleinte ijesztő a sötét képernyő, már csak az ágy matraca alatt lapuló légzésfigyelő vigyáz Ábelre. Azt érzem, hogy az eddig magasan feszülő védőhálót most szinte a földig leengedték alatta. Félelem és öröm elegye ez a mérföldkő, amelyből az előbbi alkotó hamarosan elpárolog. A húsvét érkezésével újabb szintet lépünk: Fruzsi családi szobába költözhet Ábellel, ahol éjjel-nappal együtt lehetnek. Ez az utolsó stáció a hazamenés előtt, az otthoni önállóság szimulációja. 

Egy héttel később, pénteken érkezünk haza, először hármasban. A frissbútor-illatú gyerekszoba foteljában ülök, karomban az új lakóval.

Még soha nem aludt itt senki, ma este végre fog. Tizenkét éve, egy szelíd örökkévalóság óta vár üresen erre a szoba. De most itt van, megjött a kétkilós, akinek még csak egy hónap múlva kellene megszületnie.

Ábel, a fiam. Hazaértünk. 

Egyszer később kiszámolom, hogy Ábel augusztus közepén fogant. Akkortájt épp a Dolomitokban kirándultunk Fruzsival. Talán aznap történhetett, amikor fent jártunk a Secedán. Lélegzetelállító sziklacsúcsok, élénkzöld lejtők, kék ég kövér bárányfelhőkkel és harapnivalóan friss levegő. Igazi életre szóló élmény. 

Biztosan az a nap volt, nem lehetett más.

Zalán

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / manonallard