–

Kurucz Adrienn/WMN: Azon gondolkodtam, hogy talán te matematika alatt kicsit mást értesz, mint az átlagember. Mondjuk, a te hétéves kislányodnak a matematika még az alapműveletekről szól. Az én tizenöt évesem egyenleteket old meg. Én pedig a fizetésemet próbálom kockás papíron beosztani. De mi számodra a matematika?

Gselmann Eszter: Egy nyelv, amivel a körülöttünk lévő világot kristálytisztán le lehet írni. Nézzünk, mondjuk, egy hétköznapi helyzetet: lakáshitelt veszek fel. A kérdés, mennyit kell visszafizetnem a banknak. Ezt a kérdést először le kell fordítani egy matematikai problémára, így rájöhetünk a megoldásra.

K. A./WMN: Vannak a matematikának mint nyelvnek korlátai? Vannak olyan problémák, amelyek nem írhatók le általa?

G. E.: Sajnos igen. Nekem abból van a hétköznapi életben a legtöbb problémám, hogy én szeretek mindig mindent megérteni, és a legtöbb dolgot meg is lehet szerencsére, de van, amit nem.

Értem azt, hogyan mozognak a bolygók a Nap körül. De, mondjuk, azt nem értem, hogy az egyik ember miért bántja a másikat. Ezeket az elsősorban emberi viselkedéssel kapcsolatos rossz dolgokat én nagyon nehezen viselem, vagy nehezebben, mint az átlagember. Szerintem ezért is szeretem annyira a matematikát, mert ott azt érezhetem, hogy ha kellően kitartó vagyok, akkor bármit megérthetek.

K. A./WMN: A TEDx-beszédedből tudom, hogy számodra a matematika egy menekülési útvonal volt, amikor kislány voltál, és bántottak a súlyod miatt.

G. E.: Igen. A matematikában nincsen kirekesztés, se előítéletek, se meghatározó első benyomások.

K. A./WMN: Matematikus elmével születik valaki, vagy a gondolkodása alakul „menet közben” ilyenné?

G. E.: Én matematikussá lettem az idők folyamán. De vannak olyan matematikusok is, akikről már nagyon kicsi korukban világos, hogy jó matematikussá válhatnak, ha ki tud bontakozni a tehetségük. Másokban meg kialakul a vonzódás a matematika iránt, és kellően szívósak vagy elszántak hozzá, na, én is ilyen vagyok. Én inkább kitartó vagyok, mint isten adta tehetség.

K. A./WMN: A már említett TEDx-beszédedben Gárdonyi Géza nyomán lámpásoknak hívod azokat az embereket, akik segítik a többieket az útjukon. Téged vezettek a „lámpások” a matematika felé, vagy te magad találtál rá a hivatásodra?

G. E.: Szerintem egy igazi lámpás sosem terel, csak fényt nyújt. Persze voltak, akik biztattak, de először nekem kellett eldönteni, hogy matematikus leszek.

Amikor én igyekszem lámpás lenni valaki számára, akkor mindig figyelmeztetem magam, hogy nekem nem irányítani kell, csak megmutatni, hogy erre és erre van út, többféle választási lehetőség, és én ott leszek neki, ha el szeretne indulni valamelyiken. Az ember akkor elégedett, hogyha azt érzi, maga választott utat, és tud rajta haladni.

K. A./WMN: Ugyanakkor a szenvedélyeink és a félelmeink mégiscsak terelhetik a körülöttünk lévőket valamerre. Ha például egy gyerek azt látja a szülőn, hogy rendkívül érdeklődik valami iránt, akkor talán ez a lelkesedés rá is átragad. Vagy ellenkezőleg: ha az az üzenetek egyike, mondjuk, első osztályban, hogy „a matek egy mumustárgy, azt úgysem lehet megérteni”, akkor talán egy életre bekerült egy hibás chip a gyerek fejébe. Úgy tudom, neked szerencséd volt, hiszen a gyakorta rettegett természettudományok iránt különösen érdeklődők voltak a szüleid.

G. E.: Igen, fel sem merült, hogy ezeket a tárgyakat nekem ne kellene értenem. A szüleim világnézete alapvetően természettudományos, azt adták nekem tovább, hogy a körülöttünk lévő világ számomra is megérthető. És magától értetődő volt, hogy a fizika, a kémia vagy a matematika nem a magolásról szól, hanem pont a megértés a lényeg. Nekem egyébként sokkal nagyobb nehézséget okozott megtanulni a történelmet, mert be kellett magolni az évszámokat és az eseményeket, nem mondták el igazán, hogy mi miért történt úgy, ahogy.

K. A./WMN: Azt gondolnám, hogy a matematikában már szinte mindent kitaláltak, és a matematikus attól matematikus, hogy ismer egy csomó képletet, törvényt, és tudja okosan alkalmazni azokat problémák megoldásra. De bizonyára nincs igazam. Talán a matematika is végtelen, mint a világegyetem?

G. E.: Igen. Minden egyes megoldott probléma generál millió újat. Tehát, ha például valaki igazol egy olyan típusú állítást, hogy ha valami teljesül, akkor valami más is igaz, akkor mindig felvetődnek kérdések: na, jó, de mi a helyzet a megfordítással, lehet-e a feltételeket enyhíteni, meddig lehet enyhíteni, milyen más körülmények között igaz az állítás.

Az egyik kollégám szokta azt mondani, hogy ha levágjuk a sárkánynak az egyik fejét, tehát megoldunk egy problémát, akkor nő helyette másik hét.

K. A./WMN: A kutatás mellett oktatsz is az egyetemen. Ez elvárás feléd vagy szívügy?

G. E.: Amikor matematikus szakra jelentkeztem, emlékszem, meg is fogalmaztam magamnak, hogy én soha nem akarok majd tanítani, mert tőlem teljesen idegen, hogy kiálljak emberek elé, és beszéljek. Amikor harmadéves lettem az egyetemen, akkor a témavezetőm, akinél aztán később elkezdtem írni a diplomamunkámat, azt mondta, ha szeretnék itt maradni az egyetemen PhD-zni, akkor jó lenne, ha demonstrátor lennék, azaz tartsak órákat az egyetemen. Azt mondtam, hogy ha muszáj, akkor rendben. Bár igazság szerint még akkor is azt éreztem, hogy nem fog menni, ez egy teher, amit cipelnem kell, és igazából nem lesz jó a hallgatóknak se, hogy én fogom őket tanítani.

K. A./WMN: Ehhez képest láttam egy mostani oktatói népszerűségi listát a neten, és abból az derült ki számomra, nagyon szeretnek és respektálnak a hallgatók. Mi történt?

G. E: Amikor bementem tanítani, nagyon jó élmény volt, hogy magyaráztam valamit a hallgatóknak, és láttam az arcukon, hogy értik. Tudtam, hogy nem tanulták középiskolában, tehát ezt tőlem tanulták meg. Ez óriási löketet adott. Szerettem volna mindig látni rajtuk a felfedezés örömét, hogy átért az információ. Az a fantasztikus, hogy ha az ember egyszer megért valamit, akkor ezt a megértést soha senki nem tudja tőle elvenni. Ez nem olyan, mint a lexikális tudás, nem egy adat, amit megjegyzek, majd két hét múlva esetleg kimegy a fejemből. Hogyha az ember kulcsgondolatokat vagy ötleteket megjegyez, akkor az örökre megmarad neki. Számomra oktatóként fantasztikus érzés, hogy valami maradandót tudok adni embereknek. Mert semmi más nem fog belőlem maradni, csak a hatás, amit másokra gyakoroltam, hogyha egyszer meghalok.

Teljesen mindegy, hogy most mim van, néhány évtized múlva semmi nem lesz belőle, sem a ruháimból, sem az ékszereimből, sem a táskámból, sem a lakásomból, csak a hatásom él túl, és az emlékem esetleg. Viszont eleinte azt is éreztem oktatóként, hogy nagyon lelkes vagyok, és lelkiismeretesen igyekszem tanítani, jókedvű vagyok, tele energiával, de valami hiányzik.

K. A./WMN: Min változtattál?

G. E.: Sok mindenen. Évekig tartott rájönnöm, hogyan tanítsam a hallgatóimat úgy, hogy ne csak elmagyarázzak dolgokat, hanem ők jöhessenek rá a megoldásokra, hogy élményszerű lehessen nekik a matematika. Ezt nem minden alkalommal lehet egyébként megtenni, vannak olyan szabályok, amiket egész egyszerűen meg kell tanulni. Tehát, ahogyan az elején mondtam, a matematika egy nyelv, és amikor az ember idegen nyelvet tanul, akkor be kell vágni a szavakat és a nyelvtant, azaz a logikát, hogyan építsünk fel egy állítást. Ha ez megvan, akkor kezdhet el az ember szabadon beszélni. Ez a szabadon beszélés igazából a gondolkodás, amikor az embernek már ötletei is támadhatnak. Azt akartam, hogy a hallgatók a szabadon gondolkodást megtapasztalhassák, ne csak azt lássák, hogy valaki ezt csinálja. Ehhez már teljesen másképpen kell tanítani.

A közoktatás általában frontális: tehát bemegy egy oktató, és elmondja a tananyagot, amit aztán valamilyen úton-módon a gyerekeknek meg kell tanulnia. Az egyetemi oktatás is ilyen. Pedig a matematikát lehet nem frontálisan is tanítani, ott a tényanyag megtanulása mellett az ötletek is nagyon fontosak.

A másik dolog, ami nagyon lényeges az oktatásban, a tanár hozzáállása a hallgatókhoz. Én viszonylag sokszor tapasztaltam egyetemista koromban, meg az igazat megvallva jó néhány kollégámon most is azt látom, hogy az oktatással a saját egójukat próbálják növelni. „Én bemegyek az órára, én vagyok az okosabb, és majd elmondok nektek valamit, ha törik, ha szakad. Azaz mindig nálam lesz a szellemi fölény.” Én ezt a fajta tanár-diák hatalmi kapcsolatot semmiképpen sem szerettem volna megteremteni, mert nagyon mérgezőnek tartom.

Amikor a kislányom megszületett, elég sokat olvastam Vekerdy Tamástól, és tőle hallottam a Pygmalion-hatásról. Röviden: végeztek egy kísérletet Amerikában, melynek során bementek egy iskolába, és a gyerekekkel írattak egy felmérő tesztet. Utána értesítették a tanárokat, hogy a húsz gyerek közül ettől az öttől várható a legnagyobb fejlődés. És képzeld el, hogy eltelt egy év, és az az öt kisgyerek tényleg sokkal jobban fejlődött, mint a többiek. A trükk ebben az egészben az, hogy a kiválasztásukhoz semmi köze nem volt annak, hogyan írták meg azt a felmérőt, csak véletlenszerűen kiválasztottak a húszból öt gyereket. Ez azt jelenti, hogy ha hiszel azokban az emberekben, akiket tanítasz, akkor tudnak fejlődni. Én mindig azt szoktam sugározni mindenféle csatornán a hallgatóimnak, hogy én hiszek bennük, és tudom, hogyha ők is odateszik magukat, akkor nagyon jók lesznek, és semmi probléma nem lesz a ZH-n, simán, sőt jókedvvel teljesíteni fogják ezt a tárgyat. Ha ezzel szemben úgy megy be az ember a hallgatókhoz, hogy na, itt mindenki meg fog bukni, akkor mindenki meg fog bukni. És ugyanazokról az emberekről van szó, csak bennem változik valami.

K. A./WMN: A TEDx-beszéded számomra legmegrendítőbb és legfontosabb része, amikor elmondod, hogy a hallgatóság elé mindig a legsebezhetőbb éned áll ki, az a hatéves kislány, akit rettegett a társai bántásától.

G. E.: Amikor az ember bemegy órát tartani, mindig az a legnehezebb, hogy saját magát elfogadja. Tipikusan százpercesek az órák, de vannak hosszabbak is. Száz percen keresztül én képtelen vagyok szerepet játszani. Nem tudnám előadni azt, hogy én vagyok a nagyon magabiztos matematikus. Szokták mondani a kollégáim, hogy hangosan beszélek, nagyon beleélem magam az órámba, hadonászok, gesztikulálok… De én nem bánom, jó, ha látszódik, én is ember vagyok, aki néha papucsban csoszog meg mackónadrágban jár, és csipás a szeme. Úgy vagyunk szocializálva, hogy ne nagyon beszéljünk a gyengeségeinkről, és ne mondjuk el, hogy nekünk is vannak félelmeink, szorongásaink. Ezeket mindenáron igyekezzünk palástolni! De én nem akarom! Én nem egy izolált szingularitás vagyok, hanem egy közösség része. Azt szeretném, hogy az a közösség, amely engem is definiál, az elfogadjon a gyengeségeimmel együtt. Talán lehetne trenírozni magam órák előtt, hogy én márpedig kemény vagyok, erős vagyok, és majd most iszonyú magabiztos leszek… de akkor nem tudnék a tükörbe nézni.

Úgyhogy az van, hogy minden egyes alkalommal bemegyek a felvállalt gyengeségeimmel együtt órát tartani, és előbb vagy utóbb, de el fog jönni az a pillanat, amikor felülkerekedem rajtuk, és akkor már jól fogom magam érezni.

K. A./WMN: Észleled magaddal kapcsolatban az elvárást olykor, hogy te mint matematikus, azaz „az ész embere”, légy kemény és pókerarcú? (Miközben egyébként kifejezetten szenvedélyes ember vagy.)

G. E.: Sokféle hallgatóm van, nem tudok mindegyiknek megfelelni, de szerencsére elegendően soknak meg tudok, és azt tapasztalom, hogy a hallgatók szeretik azt, hogy önazonos vagyok, nem veszem fel a komor tanárnéni szerepét.

K. A./WMN: Sok női matematikus van?

G. E.: Nincs sok. De amikor egyetemre jártam a 2000-es évek elején, aránylag sok lány évfolyamtársam volt. Mondjuk, az évfolyam több mint a kétharmada (fiúk és lányok vegyesen) lemorzsolódott fél év után.

K. A./WMN: Miért?

G. E.: Nagy a távolság a középiskolai matematika és az egyetemi matematika között, nehéz megugrani. Valószínűleg többen úgy voltak vele, hogy nekik ez az energiabefektetés nem éri meg, mert más szakot könnyedebben el tudnának végezni, és fizetősebb állásuk is lehetne a végén. A bérek a civil szférához képest nagyon alacsonyak, ezért sem annyira vonzó sokaknak a kutatás vagy a felsőoktatás. A másik nehézség, hogy szinte lehetetlen megtartani a munka-magánélet egyensúlyt. A matematikusság nem egy nyolctól-négyig tartó munka. Egy kutatásban, felsőoktatásban dolgozó középgenerációs, mint amilyen én is vagyok, 40 óra helyett úgy 50-60 órát dolgozik hetente. Ez azt jelenti, hogy este, amikor a család pihen, akkor mi még leülünk dolgozni, vagy vannak, akik bemennek hajnalban a laborba kísérletezni.

Ezt azért nem mindig egyszerű összeegyeztetni a családdal, főleg, ha az ember nőnek született, merthogy az is elvárás vele szemben, hogy ő végezze otthon a láthatatlan munkát, az érzelmi házimunkát, és azt nem lehet úgy, hogy közben a laborban van.

K. A./WMN: Ti a férjeddel meg tudjátok teremteni otthon az egyensúlyt a munkamegosztásban?

G. E.: Bármi meg tudunk beszélni a férjemmel, de azért mindig okoz bennem szorongást a kérdés: eleget vagyok-e velük. És elég vagyok-e a munkahelyemen? Nem mindig érek a feladatok végére úgy sem, hogy nagyon jól osztom be az időmet. Én bárhol tudok dolgozni, a vonaton is akár, most is van nálam egy laptop, meg vannak nálam üres papírok, viszont ha az embert beszippantja a munka, akkor nagyon nehéz leállni. A férjem teniszedző, ő a nappaliban nem tud dolgozni. Így, ha nem dolgozik, akkor tud ránk koncentrálni száz százalékig. Nekem ez nehezebben megy. Bennem is okoz egyfajta feszültséget, meg szerintem benne is néha, ha látja, nem vagyok teljesen rájuk hangolódva.

K. A./WMN: A hallgatóid között milyen arányban vannak lányok?

G. E.: Ebben a félévben programtervező informatikusokat tanítottam, ott nagyon-nagyon kevés a lány, viszont akik mégis, azok kiválóak. Tanítottam informatikatanárokat is, ott körülbelül 50-50 százalék volt a fiúknak és a lányoknak az aránya. Matematika szakon is viszonylag jók az arányok. Még doktori fokozatot is viszonylag sok lány szerez, de utána gyakorta lemorzsolódnak a lányok, mert családot alapítanak. A habilitált doktorok közt már kevesebb a nő, az MTA doktorokról és akadémikusokról nem is beszélve.

A történethez hozzátartozik az is, hogy egy nő eredményeit hajlamosabbak az emberek kevésbé nagyra értékelni. Ez is egy bennünk lévő, tudattalan előítélet, ami ellen szerintem nagyon erősen kell az embernek küzdenie, hogy kiirtsa magából.

K. A./WMN: Ilyen előítélet az is, hogy a matematikához férfiagy kell?

G. E.: Remélhetőleg már kezd lerombolódni ennek a kultusza. A legfontosabb, hogy ne épüljön be egy gyerek tudatába, hogy ő azért, mert lány, csak egy kötött pályán mozoghat. Nem akarok ebbe mélyen belemenni, de apró dolgok is számítanak, például, hogy milyen játékot veszünk a gyerekünknek. Nem azt mondom, hogy erőltessük rá a kisfiúkra a Barbie babát vagy a lányokra a matchboxot, de hagyni kell, hogy választhassanak. A kislányomnak például voltak autós periódusai, pedig egyébként hercegnő, szeret gyönyörűen felöltözni, holott én nem sokat adok a külsőségekre. Szokta is mondani, hogy „Mamika olyan fiúsan öltözködik…” (nevet) Nem rám hasonlít tehát ebben a tekintetben, de nem baj, ha ő tütüben akar járkálni, én hagyom, függetlenül attól, hogy nekem tetszik, vagy sem a tütü. Meghagyom neki a szabadságot, hogy hercegnőnek érezhesse magát.

K. A./WMN: Azt is szokták mondani, hogy a nőknek azért is nehéz a karrierépítés a tudományban, mert ide-oda vándorolni a világban a kutatóintézetek mentén család mellett sokkal nehezebb. Téged mennyire vonzott vagy vonz a külföld, illetve mennyire vagy Debrecenhez kötve?

G. E.: Debrecenhez vagyunk kötve, pláne, hogy a kislányom most már elkezdte az iskolát, a férjemnek is ott van állása. Úgyhogy nekem igazából annyi lehetőségem van, hogy rövidebb időre, mondjuk, egy egyhetes konferenciára el tudok menni külföldre is akár, és ezzel én teljesen elégedett vagyok.

Amit megbántam a pályám során, az az, hogy fiatalabb koromban nem mentem fél-egy évre külföldre. A nőknek a külföldi ösztöndíj a család miatt is nehezebb, de a korral is fogynak a lehetőségek. Engem már nem látnak olyan nagyon szívesen a kutatóintézetek, mint egy frissen végzett PhD-st.

K. A./WMN: Fiatalon mi tartott itthon?

G. E.: A PhD után állást kaptam. Ez óriási szerencse volt egyébként, mert Magyarországon akkor tudnak kiírni egy állást, hogyha valami okból üresedés van. Tehát valamelyik kolléga elmegy, vagy, bocsánat, meghal. Szóval nekem nagyon nagy szerencsével lett helyem, aztán pedig megszületett a kislányom. Nagyon rövid időszak az egy nőnél, amikor még családalapítás előtt szabadon mozoghat. A férfiaknak ez talán könnyebb, mert sokan csinálják azt, hogy ha a férfi kutató, és pici még a baba, a felesége meg otthon van gyesen, akkor az egész család kimegy külföldre. Ezt fordítva nem ilyen egyszerű.

K. A./WMN: A férjed hogy tekint a munkádra? Otthon te vagy a szórakozott professzor, vagy pedig a család problémamegoldója?

G. E.: Ha most itt lenne a férjem, biztos tiltakozna, de szerintem én vagyok a kettőnk közül a racionálisabb. Viszont pesszimista is vagyok egyben, míg ő nagyon nyitott, nagyon optimista. Úgy van vele, – és ez nekem nagyon-nagyon sok energiát meg örömet ad, mert folyamatosan ezt sugározza –, hogy együtt bármilyen problémát meg tudunk oldani. És valahogy az én realizmusom meg az ő optimizmusa nagyon jó elegyet alkot.

K. A./WMN: Úgy képzelem, hogy mélyen mégiscsak nagyon hasonlóak lehettek, hiszen mind a ketten komolyan veszitek a szabályokat, ugyanakkor szerettek játszani. Tenisz és matematika. Vannak ám közös pontok!

G. E.:  Erre még sose gondoltam, de igazad van!

K. A./WMN: Mind a két területen rengeteget kell dolgozni a sikerért. Nézőpont kérdése, mekkora arányban számít a tehetség és a szorgalom. Szerinted?

G. E.: Magyarországon nagy hagyományai vannak a különböző általános és középiskolai matematikaversenyeknek, azokat úgy képzeld el, mint a sprintelést. Időre meg kell oldani x számú feladatot, és az nyer, aki a legtöbbet jól megoldja. A kutatás nem ilyen, az olyan, mint a maratonfutás. Ahhoz borzasztó kitartónak kell lenni.

Sokan úgy képzelik, hogy a matematikusok reggel bemennek az irodába, ott vannak a szép fehér papírok, adott egy kérdés, és azt délutánra megválaszolják. Hát nem. Hónapok, sokszor évek munkája van egy-egy problémában. Nem látszódik a néhány oldalnyi publikációban a végén, hogy az ember hány órát töltött el sikertelenül.

Engem az anyaság sokkal türelmesebbé tett. Ha otthon vagy egyedül egy néhány hónapos kisgyerekkel, és sír, akkor nem lehet azt mondani, hogy elfáradtam, abbahagyom. Sok óra után is ringatni kell, meg kitalálni, hogy vajon mi lehet a baja, és lehet, hogy a huszonegyedik ötlet fog bejönni, és attól nyugszik meg. A kislányom születése óta tudom, hogy amikor úgy érzem, most már nagyon fáradt vagyok, és már semmi se fog menni, na, az a félút. Át kell lendülni a holtponton! És aztán kárpótol majd a siker, hogy meg tudtam oldani egy problémát, ami fantasztikus érzés.

Kurucz Adrienn

Képek: Chripkó Lili/WMN