Megfestette az életünkből azokat a pillanatokat, amiket nem kellene elfeledni: a Czene Béla-kiállításon jártunk
Egy kék ruhás lány képeket nézeget a pamlagon. A háttérben az ablakon rács, de az ábrándozás szabad. Két gyönyörű, meztelen nő a fürdőben, reneszánsz festményeket idéző modern kori istennők egymás közt mozaikcsempékkel kirakott medencében. Két másik nő sétál a mólón egymásba karolva. Kabátban vannak, fejükön kendő, ősz lehet. Mögöttük felirat: Keszthely. Családi szelfi: a festő, ragyogó felesége karján szőke kisfiuk mackóval, a háttérben a nagymama, együtt, velük még, mégis külön, az öregség magányában egy könyvbe temetkezve. A Népstadionban atlétikai versenyt néz egy pár a lelátóról. Hátulról látszanak, a nő a férfinak dől, és habár sokszereplős a kép, nem tudjuk levenni a szemünket erről a kedves, meghitt pillanatról, erről a nyilvánvaló összetartozásról. Kurucz Adrienn a Czene Béla-kiállítást ajánlja a Kieselbach Galériában.
–
Czene Béla számomra a lényeges lényegtelen festője.
Másként: a nagy pillanatmentő. A múlékonyság krónikása, aki azokat a jeleneteket örökítette meg számunkra, amelyek mellett figyelmetlenül elmegyünk a mindennapokban, pedig az életünk nem több és nem kevesebb, mint ezeknek a felragyogó-elhamvadó momentumoknak a tablója.
Ahogy Janikovszky János, Czene legnagyobb gyűjtője A valóság szerelmese című, most megjelent album előszavában írja: „A képei előtt legszívesebben feltartott mutatóujjal kiáltanék fel: Csend! Élet!”
Ha belépsz a Kieselbach Galéria színes termeibe (július 6-ig látható a kiállítás), a huszadik század második felének történelmére tekinthetsz rá a kisember szemszögéből. Attól függ, hány éves vagy: a saját magad vagy a szüleid-nagyszüleid múltjára pillanthatsz rá, ismerős lesz valahonnan valamennyi szereplő, még a helyszínek is talán. Mintha egy fotóalbumot lapozgatnál otthon, vagy a Fortepanon szörföznél (én szoktam, és imádom).
Van egy közhelyes nézet, miszerint a férfiaknak nincs szemük a színárnyalatokra, a divatra, a női hajviselet változására. Czene Béla alaposan rácáfol erre a sztereotípiára, remek az ízlése, minden apró különbséget-külsőséget észrevesz és megörökít. Ha előkapod a famíliád régi fotóit, láthatod, tényleg így viselték az elegáns nők a kontyot, így „rakták be” a fodrászok a hajat, így fésülték-tupírozták a fürtöket. Persze (nagy)apádnak is volt pont ilyen bajsza! És sok család padlásán, kacatos szekrényében találni még a kor jellegzetes miniszoknyáiból, mellényeiből, kordnadrágjaiból, vastag keretes szemüvegeiből, amelyek újra és újra divatba jönnek, tehát kidobni őket vétek. Ha még sincsenek efféle ereklyéid, Czene képein
meglesheted, milyen ruhákban jártak az emberek,
milyen volt az órájuk, az ékszereik, a frizurájuk. Milyen volt a „szép, új világ” az ötvenes években bányászlegényestül, traktoroslányostul. Aztán hogyan kúszott be a „legvidámabb barakkba” a nyugati divat a hatvanas évektől. Milyen volt a pesti rakpart, tele fiatalokkal, a piac, a gyopárosfürdői strand, az utcakép a hatvanas–hetvenes években (nemcsak Pesten, hanem például Bécsben vagy olasz városokban).
És a presszó, amely, ellentétben a kocsmákkal, a nőknek is kedvelt találkozóhelyéül szolgált (és amelyben fricska, privát bosszú gyanánt a csinos nők között fancsali arccal üldögél a Czenét negligáló, nagy hatalmú, kánonteremtő műítész, Németh Lajos).
Látszik az újságosbódé a buszmegálló hátterében, kirakatában a Füles magazinnal.
Nagyon szórakoztató böngészni a részleteket: festményeket a szereplők mögött, feliratokat, neonreklámokat a háttérben, a várótermek, restik, kocsmák közönségét, jellegzetes figuráit.
Kiöltözött fiatal lányok természetes báját és a Maxim Varieté táncosnői igéző idomainak látványát őrzi meg a jövőnek sok kép: a kor ismert szépségideáljai ülnek-állnak-hevernek-lapozgatnak könyvet, újságot flegmán „Béla bácsi” képein a nyolcvanas években.
Czene Béla nagyon termékeny festő volt. Feltételezések szerint akár 3000 képe is lehet a világban. Már az életében nagyon népszerűek voltak ugyanis a képek, bár életművét nem igazán díjazták a múlt század második felének művészettörténészei és kritikusai, talán nem tudták hova tenni nagyon pozitív szemléletmódját, azt, hogy mindig az élet napos oldalát festette. De a vásárlókat nem zavarta a szakma közönye, a Képcsarnok boltjaiban kelendők voltak a Czene-képek országszerte, és a művész kiállításokat is szervezett, amelyeken árulta a képeit. A hetvenes–nyolcvanas években ő lehetett az egyik legjobban kereső hazai festőművész. A külföldi műkereskedők is lelkesedtek érte, mert jól el lehetett adni a képeket bárhol a világon. (Janikovszky János, akinek a birtokában körülbelül 170 Czene-kép van, és a kiállításon látható alkotások zöme az ő gyűjteményéből származik, vásárolt már Czene-festményeket Olaszországból, Japánból és az Egyesült Államokból is.) Az életmű megismeréséhez mindenesetre nagy segítséget jelent Molnos Péter többévnyi munkájának eredménye: a kiállítás, amelynek ő a kurátora és a három és fél kilós, óriás monográfia, amely most jelent meg a Móra Kiadó gondozásában.
Kurucz Adrienn
A kiállítást július 6-ig nézheted meg a Kieselbach Galériában.
Forrás: Molnos Péter: A valóság szerelmese – Czene Béla festészete. Móra Könyvkiadó, 2022.; ITT
Kiemelt kép: Czene Béla: Piazza di Spagna, 1985
Képek: Kieselbach Galéria