–

Mostanra egy egész okés, vállalhatóan bútorozott és mérsékelten rendetlen albérlet lakója vagyok, elég tapasztalattal ahhoz, hogy úgy érezzem, már tudok miben tanácsot adni annak, aki szintén most vágna bele a költözésbe, vagy csak szeretne visszaemlékezni arra az időre, amikor még elég naiv volt ahhoz, hogy azt higgye: lesz elég mozdítható haverja és pénze kitapétázni a nappaliját. Szóval fogadjátok az öt legfontosabb (és legváratlanabb) dolgot, amit a saját kuckóm megszerzése tanított nekem.

1. Készülj fel, hogy ha megtalálod a tökéletes (vagy a helyzethez képest legjobb) lakást, ott helyben rá kell bólintanod

Apám már az elején megmondta, hogy soha nem lesz nagypolgári lakásom, és hagyjam ezt a hülyeséget. De tudtam, mit akarok, és hajlandó voltam ezer hirdetésen is átrágni magam, ha a végén ott vár engem egy nagy belmagasságú, fényes, faparkettás otthon. Így valóban heteken át nyálaztam a Facebook Marketplace-t, és találtam is jó pár olyat helyet, ami megfelelt a kritériumaimnak, sőt még kisállatbarát is volt (egyébként érdekes módon utóbbi igényem az irreális elvárásaimnál is jobban megnehezítette a keresést).

A gondok inkább ott kezdődtek, amikor el is mentünk megnézni a kiszemelt lakásokat.

Tudtam, hogy egy csomó nagyvárosban úgy viszik az elérhető helyeket, mint a cukrot és, hogy ez az aki kapja, marja mentalitás az uralkodó, de arra nem voltam felkészülve, hogy már Budapesten is ez az alap. 

Szabad-e erőltetni a délutáni alvást az óvodában? – Mit mondanak a szakértők?

WMN Life – 2022. június 3. – KAA

Négy lakást néztünk meg, mielőtt ráakadtunk a mostanira, és egy kivételével mindegyiknél már fél óra nézelődés után nekünk szegezték a kérdést, hogy visszük-e, vagy sem, különben kiadják másnak. És arra is hamar rájöttem, hogy én vagyok a legrosszabb ember, akitől ezt meg lehet kérdezni, mert úgy parázom a lemaradástól, hogy már az elsőre igent akartam mondani, pedig konkrétan egy kamrában lett volna a hálószobám.

Szerencsére a húgom egy teljesen másik „irányba” idegroncs, neki muszáj mindent az utolsó porszemig megterveznie, így végül gondolkodási időt kértünk, remélve, hogy csak taktikai okokból várnak ilyen hamar döntést tőlünk. Másnapra kiderült, hogy nem, valóban azonnal kiadták másnak, ahogy a következő két lakást is, amit kiszemeltünk, és ha valaki ma a fővárosban akar bérelni, annak ezzel is számolnia kell. Az ötödiket már egyedül nézte meg a húgom, és bár itt is rögtön választ vártak tőlünk, jobb szívvel tudtuk kimondani az igent úgy, hogy volt már viszonyítási alapunk.

És itt legalább a főbérlő is velünk sietett, mert a feleségénél a lakás bemutatása alatt indult meg a szülés, így egyikünk számára sem volt ideális a helyzet. 

2. Rohadt sok cuccot kell venned, amire nem is gondoltál, hogy kéne, mert annyira természetes, hogy minden házban van

Láttál már valakit lapátot venni? Vagy sajtreszelőt? Esetleg ajtókitámasztót? Nekem ezek mindig olyan dolgok voltak, amik csak felbukkantak a házban. Ott voltak, amikor megszülettem, és azóta is használjuk őket, kivéve ha valamelyik tönkrement, mert akkor a nagymamám beállított egy másikkal – de azt, hogy honnan szerezte, nem tudtam megfejteni. Látszólag mindig elő tudta húzni valahonnan azt, amire éppen szükség volt.

Most már értem, hogy az egész családom kényszeres gyűjtögetőkből áll.

Én viszont még csak az elején járok a felhalmozásnak, és többnyire bazári marhaságokat szedek össze magamnak, nem tésztaszűrőket. Ezért, amikor végre beköltöztem a lakásomba, gyorsan leesett, hogy egy vajas kenyeret nem tudnék csinálni magamnak, mert nincs se vágódeszkám, se kenyérvágó késem, csak két műanyag tányérom, és pár pénisz alakú szívószálam, amiért apám könyörgött, hogy vigyem el a házából a „gusztustalanságot”. Úgyhogy az új otthonomban töltött első két hétben meg kellett vennem az evőeszközöktől kezdve a függönyön át a porszívózsákig MINDENT, amire eddig eszembe sem jutott gondolni, mert annyira megszoktam, hogy egyszerűen van, és kész.

Ágyneművel, bútorokkal, fürdőszobai cuccokkal számoltam, de még így is nagyon durva volt rájönni, hogy mennyi apró tárgyat használok nap mint nap csak azért, hogy kényelmesen élhessek. És húszévesen azért még eléggé fájó érzés azzal szembesülni, hogy most költöttél el negyvenezer forintot olyan cuccokra, amik semmilyen szinten nem szereznek neked örömet.

De végül is én akartam felnőtt lenni, és egyelőre úgy tűnik, hogy ennek egy igen nagy része abból áll, hogy hasznos, ám unalmas dolgokra megy el a pénzed.

Pohárra, mondjuk, nem költöttem, és ezennel szeretnék is bocsánatot kérni (többek között) az Instant, a Nemdebár, a Pontoon, a Füge Udvar és az Akvárium szórakozóhelyek vezetőségétől. A műanyagot nem tudják összetörni a macskáim, és jól is mutat a szekrényben a sok szín. 

3. A használt bútorok rohadt menők, felvinni őket a harmadikra, már nem annyira 

Már az elejétől fontos volt nekem, hogy amennyire lehet, másodkézből kapott cuccokkal rendezzem be a lakásomat. Ennek az egyik oka az, hogy amúgy is túlfogyasztok (például sok szeméttel járó élelmiszereket eszem), és ezért legalább ebben szerettem volna környezettudatos lenni.

A másik meg az, hogy egyszerűen imádom a régi bútorokat. Lakásból is kerültem az új építésűeket, szeretem, ha a környezetemnek „lelke van”, ha magán hordozza az évek nyomait.

Ehhez eléggé tudtam is tartani magam, a szobám hetven százaléka lomizott bútorokkal van berendezve, amiben a legnagyobb segítségnek a Facebook bizonyult. Azon belül is a FiatalFelnőttekCserebereBizniszMindenIngyenLomija azaz a FiFe-csoport, ahonnan sikerült teljesen ingyen beújítanom egy csomó raklapot, egy rattanfotelt (ezt köszönöm Kemény Zsófinak és a családjának), valamint egy antik komódot. 

Előbb csap beléd a villám, mint hogy egy vadidegen, skizofrén ember bántson

WMN Life – 2022. június 3. – MD

Emellé szereztem egy kicsivel drágább matracot, mert az otthonit annyiszor égettem ki vízipipával, hogy egy drogtanyán is szégyellnék, és egyébként is az Aldiból van, ami a hátamnak nem jó, de legalább kielégítette apám megrögzött rajongását az üzletlánc iránt. Hogy ezeket hazajuttassam, az egyik legjobb barátom szerzett egy furgont, és kitaláltuk, hogy egy nap alatt fogjuk elhozni az összes darabot, mert mindketten rohadt türelmetlenek vagyunk.

Ez egyébként így is lett, de nagy próba volt emberként (és barátként is), mert egyáltalán nem készültünk fel rá, hogy 

  • a kerék miatt valójában jó 30 centivel kevesebb helyünk van a kocsiban;
  • nincs mivel kikötnünk a bútorokat, ezért nekem kell hátul utaznom, hogy ne törjék össze egymást;
  • nem tudsz parkolni a furgonnal a belvárosban;
  • nem rögzítettük a szekrényem fiókjait, így amikor felemeltem, az összes ráesett a fejemre;
  • az ágyékoddal nem tudsz emelni, és nagyon fog fájni, ha megpróbálod.

Ám azt is megtanultuk, hogy sok kitartással, három emelet cipekedéssel és öt majdnem agyrázkódással bármit meg lehet csinálni, amit csak akar az ember. Persze az is segít, ha nem vagy túl büszke ahhoz, hogy felhívd a gyúrós exedet.

4. A jó szomszédnál/főbérlőnél nincs nagyobb kincs

Ha van valami, amitől előre rettegtem, akkor az az volt, hogy kifogok egy rémes főbérlőt. Vagy egy nagyon kotnyeles szomszédot. Azt a fajtát, amelyik rád hívja a rendőröket, mert délután hatkor trikóban dohányzol a függőfolyosón. Vagy azt, amelyik harci kutyákat akar tenyészteni egy másfél szobás lakásban. Esetleg azt, aki háromnaponta bekéredzkedik hozzád, hogy ellenőrizze, nem drogozol-e titokban, vagy nem próbálod-e leszedni a márványmintás matricát a konyhapultról.

Az előző házunkban nagyon jóban voltam a szomszédokkal, még a kapuban láncdohányzó, irgalmatlanul mogorva néni is integetett nekem a vége felé, így nem akartam ebből a kellemes közösségből egy kevésbé vendégszeretőbe kerülni. Szerencsére egyáltalán nem így történt, mert a főbérlőnk már az első napon leszögezte, hogy ez mostantól a mi helyünk, ő csak akkor jön ide, ha valami gond van, és amíg idejében kifizetjük a lakbért, és nincs ránk panasz, azt csinálunk, amit akarunk.

A szomszédokkal már kicsit nehezebb volt a helyzet, mivel sajnos pont a hálószobájuk mellett van a konyhánk, és az első hetekben, amíg erre nem jöttünk rá, elég sokat beszélgettünk (üvöltöztünk) ott éjszakánként a húgommal.

Ezen kicsit össze is zördültünk az elején, de vittünk nekik csokit, és kiderült, hogy nekik is két macskájuk van. Azóta meg őket próbáljuk összebarátkoztatni, hogy nyáron már tudjunk vigyázni egymás cicáira. A tanulság tehát az, hogy a kommunikáció és a macskák szeretete elég sok problémát meg tud oldani, de akkor a legkönnyebb, ha a veled egy helyen élők is partnerek ebben.

5. Egy lakásból nem lesz azonnal otthon – de annál jobb érzés, amikor megtörténik

Én és a testvérem nagyon különböző filozófiával álltunk a költözéshez. Én ebben is türelmetlen voltam, egy percet sem akartam abban a kényelmetlen, átmeneti sávban tölteni, amikor a cuccaid felét a régi életedben hagytad, a másik pedig dobozokban hever egy kísértetiesen lakatlan helyiség padlóján. Egyetlen nap alatt pakoltam össze a szobámat, még aznap délután mindent, amit elbírtam, beraktam a furgonba, a maradék néhány bútorért meg hajnalban mentek a költöztetők, miután rájöttem, hogy ketten nem bírunk a munkával.

A húgom ezzel szemben mindent gondosan megtervez, kiszámol és agyonstresszel, mielőtt belevágna, így ő hetek alatt hordta át a dolgait az új lakásba, míg én az első estétől kezdve vissza se mentem apánkhoz. A motivációnk a viselkedésünkre viszont mindkettőnknek ugyanaz volt.

Én nem akartam üresen látni a szülői házat. Ő nem akarta üresen látni az új szobáját. Mindketten féltünk a változás véglegességétől. Tudtuk, hogy nem fogunk örökké ezen a helyen élni, de azt is, hogy apához már soha többet nem megyünk vissza, ami jobban fájt, mint valaha gondoltam.

Azt a lakást is anyánk halála után vettük. Az igazi otthonunkat, a négyünk otthonát, már évekkel ezelőtt elhagytuk, tehát úgy éreztük, hogy ennek már nem kellene fájnia. Mégis fájt. Kimondani, hogy már soha nem leszünk annyira gyerekek, hogy a szüleinkkel lakjunk (illetve fene tudja, mi lesz a világgazdasággal, de tervezni nem tervezem, hogy visszaköltözöm), szokatlan, fojtogató érzés volt. És tudtuk, hogy apánkat is megviselte, de sose mondta volna ki, csak szomorúan nézett a lyukra, amit a házában hagytunk. Mondjuk, a macskát még nálunk is jobban gyászolta.

  

Ezért is akartam fejest ugrani a költözésbe, mert reméltem, minél hamarabb túl vagyok rajta, annál hamarabb megszabadulok attól az érzéstől, hogy valami visszafordíthatatlanul megváltozott. Mégis hetekig úgy járkáltam az új helyen, mint egy szellem, mintha nem is az enyém lenne – pedig pont azt vártam benne a legjobban, hogy a sajátomnak érezzem. Aztán egyik este a húgom is áthozta a matracát, és itt maradt velem a lakásban, hogy ne kelljen egyedül lennem.

És amikor ketten pizzát ettünk a padlón valamelyik Pókember-filmet nézve, egyszer csak átkattant, hogy teljesen máshol vagyunk. De a lényeg nem változott: ő meg én a világ ellen. Ameddig őt magammal viszem, ameddig hordozom az emlékeinket, és van kihez átmennem panaszkodni az éjszaka közepén, addig teljesen mindegy, hogy hova dob le az élet. Annyira vágytam a saját otthonra, hogy elfelejtettem, hogy van már egy. Kicsit sok pénzbe kerül fenntartani, körülményes az ízlése, és néha halálra idegesít, de az enyém, és nem is válaszhattam volna jobbat.

Nyáry Luca

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Victor Dyomin