Rólad mit gondolna a gyerekkori önmagad? – Egy fiatal felnőtt, aki őrzi magában a gyereket
Kisgyerekként nagyon vártam, hogy felnőtt legyek – olyan izgalmasnak tűnt! Rengeteg dolgot kitaláltam előre, és persze minden akartam lenni egyszerre: detektív, anyuka, tanár, kalóz. Időnként felnőtteset játszottunk a barátaimmal – munkánk volt meg családunk –, aztán tinédzserként már tűkön ülve vártam, hogy végre elérkezzen az a bizonyos nagybetűs élet: hogy én dönthessem el, mit csinálok, hogy felfedezhessem a világot és megtalálhassam a helyem benne. Nagyon akartam tudni és érteni mindent, hogy komolyan vegyenek. Bakancslistát írtam, terveket szőttem, hogy ha majd eljön az idő, készen álljak. Úgy gondoltam, a felnőttségtől egy csapásra a helyére kerül minden, hiszen úgy tűnt, a körülöttem élő felnőttek a helyükön vannak, tudják, mit csinálnak, mit akarnak. Pedig… Pichler Zsófi írása.
–
Hiába múltam huszonkét éves, a „felnőttek” még mindig sokkal inkább „ők”, mint „mi”. Mivel fiatalnak nézek ki, a környezetem sem mindig lát annak, és én sem érzem magam „igazi” felnőttnek. Mégis, sokat gondolkozom azon, hogy a fiatalabb énem mit szólna ahhoz az emberhez, aki lettem. Például biztos vagyok benne, hogy a sokáig királylányos ruhákban szaladgáló óvodás, és a krepp-papírral hajat színező 15 éves is nagyon boldogok lennének, ha megmutatnám nekik, milyen élénk pink hajat varázsolt nekem a fodrász húszéves koromban.
A kislány, aki olyan meséken nőtt fel, ahol a főhős mindig megtalálja az igaz szerelmet, valószínűleg kibújna a bőréből, ha tudná, milyen csodálatos ember van ma mellettem, még ha nincs is fehér ló, kacsalábon forgó palota meg fele királyság. Ahogy a titokban a fióknak író kamasz is repesne, ha megtudná: hús-vér emberek olvassák a szavaimat olyan emberek munkái között, akikre felnézek. Nem bakancslistás tételek, mégis tudom, hogy fiatalabb „verzióim” büszkék lennének rám.
Hatévesen az volt a tervem, hogy megszököm a cirkusszal, és beállok kötéltáncosnak. Na, nem mintha rossz lett volna nekem otthon, de a filmekben mindig rettentő izgalmasnak tűnt járni a világot, új helyeket megismerni, közben fellépni, menő dolgokat csinálni.
Hát, lelövöm a poént, nem lettem kötéltáncos (nehéz is lett volna, a sima padlón is elesek néha), de az utazás azért sikerült. Sőt, a turnészerű körút is, bár ott nem volt semmi show, csak én, a legjobb barátnőm és két hátizsák.
Kalóz is a kaland miatt szerettem volna lenni, meg azért, mert volt egy képünk, amin a kalózkapitánynak rengeteg színes gyöngy csillogott a hajában. Bár egy szakállas, marcona fickó volt fegyverekkel a kezében, engem annyira megbabonáztak a gyöngyök, hogy eldöntöttem, én is ilyen lobogó sörényű, gyöngyös-fonatos szeretnék lenni, ha nagy leszek. Így lett az egyik divatinspirációm egy rajzolt, szakállas pasi egy gyerekkönyvből. A szemkötőt szerencsére nem vettem bele a tervbe. Pedig az is biztos jól állna.
Amikor az egyetemre kerültem, rengeteg olyan emberrel találkoztam, akik már elsőévesként nagyon komolyan vették magukat, elegánsan öltözködtek, fontos embernek tűntek. Felnőttnek.
Én akkor is fura bogárnak éreztem magam, vártam, hogy majd nálam is eljön az átalakulás pillanata, de egyelőre várat magára.
Persze időnként felveszem a „felnőttjelmezem”, de idegennek érzem, hamar kilóg a lóláb, nem tudok sokáig tettetni. Talán majd akkor a magaménak érzem, ha lesz egy gyerekem, ahogy az egyik kislány is megmondta, akire régebben vigyáztam. De az is lehet, hogy sosem fog eljönni ez a pillanat.
Ki tudja.
Addig viszont, amíg ez kiderül, igyekszem boldoggá tenni a bennem élő gyereket.
Megszagolni a virágokat a parkban, megsimogatni a szembejövő kutyákat, gyönyörködni az ég színeiben. Minél több színt hordani, kiállni az esőbe, mezítláb sétálgatni, elpakolni a csigákat a járdáról, nehogy rájuk lépjen valaki. Őszinte dicséreteket osztani, ahogy a kicsik is tették, akikkel dolgoztam. Rácsodálkozni a világra. Örülni az apró dolgoknak. Meg a nagyobbaknak is.
Vannak, akik teljesen hülyének néznek (például a szomszédaim), és közöttetek is biztosan lesz, kedves olvasók, aki kinevet majd. Nem vagyok gyerek, ennyit már megtanultam. De az a helyzet, hogy ez egyre ritkábban zavar.
Inkább gondolkozzunk el mindannyian: vajon mit gondolna rólunk az a bizonyos kisgyerek?
Pichler Zsófi
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Catherine Falls Commercial
