Steiner Kristóf: A görögöktől tanultam meg, mi az igazi gazdagság

–

Ahogy beléptünk az egykori tavernába, a falakat díszítő családi képekre szegeződött a tekintetem – boldog szempárok, meleg ölelések. Az étterem évtizedek óta nem üzemel, ma tulajdonképpen a família nappali szobája. 

„Mit adjak nektek? Tudom már! Itt van egy-egy narancs! Ma szedte a fiam a ligetünkben” – mondta Bilio mosolyogva, és a kezünkbe nyomott két csodaszép gyümölcsöt. Az orromhoz emeltem, megszagoltam, és úgy éreztem: én vagyok a világ leggazdagabb embere. És láttam: a majd kilencvenéves asszony is pont ilyen vagyonosnak érezte magát, amiért meglephetett minket egy ilyen egyszerűen nagyszerű ajándékkal. 

Bilio Methana félsziget legnépesebb – több mint száz főt számláló – falujának matriarchája. 

Mindenki ismeri, mindenki szereti, mindenki értékeli, és mindenki kóstolta már mennyei jemisztáját (a rizzsel töltött, sütőben sült paradicsomot és paprikát, amely bár messze esik a „fájn dájning” kategóriától, mégis több mint fényűző kényeztetést nyújt az ízlelőbimbóknak). Ha valaki ismeretlenül megpillantja őt, talán az jut eszébe: „szegény nénike” – vékony, mint a nádszál, egyszerű, és többnyire a girbe-gurba utcán üldögél egy padon. 

Úgy fest, a legnagyobb vagyona a mosolya, és ha valaki pénzben, ékszerekben, drága autókban, luxuskütyükben méri a gazdagságot, valószínűleg igaza van. De itt, mifelénk, a vidéki Görögországban, egészen mást jelent jómódúnak lenni. 

Mert mégis mihez kezd az ember a bankban csücsülő pénzzel tulajdonképpen? A sírba nem viszi magával.

Methana Görögország egyik legszegényebb régiója

A hatvanas–hetvenes évek milliomosokat csábító nyaralóhelye, ahol az ország egyik legnagyobb kaszinója és hatcsillagos hotelja állt, ahol hétféle gyógyvízzel kényeztető fürdő és tengerparti diszkók várták az utazókat, mára omladozó szállodák, fehérre mázolt kirakatok, lelakatolt éttermek otthona lett. Előbb a korrupció, majd a recesszió alaposan megtépázta a virágzó vulkánunkat. 

Ám a helyiek közül kevesen kívánják, hogy visszatérjen az évtizedekkel ezelőtt elveszett hőskor – most ugyanis mások szolgálása helyett önmaguk hősei lehetnek a félszigeten, ahol a valódi érték az emberi kapcsolatokban rejlik. 

Amióta ideköltöztünk, egyetlenegyszer sem kellett olívaolajat vásárolnunk. Narancsot, citromot, mustot, bort, oregánót is szinte mindig ajándékba kapunk, mi pedig magunk módján hálálkodunk: vendégeket hozunk a megmaradt tavernákba, vacsorára invitáljuk a helyi barátainkat, segítünk, ahol tudunk – ha kell, fordítunk, cipekedünk, szüretelünk, sofőrködünk. Itt mindenki integet mindenkinek – séta és autóvezetés közben, egyik csónakról a másikra, egyik teraszról a szomszédos erkélyre, az egyik ablakból a szemközti udvarra kiáltjuk, hogy „jászász”, „jászu”, „já”, olyan gyakran, hogy többet van nyitva a szánk, mint csukva. 

Különösen, ha a cípurózást is beleszámítjuk – a görögök pálinkája ugyanis sokszor már a reggeli kávé mellé előkerül, ehhez képest (külföldi, nagy ritkán erre tévedő turistákon kívül) soha senkit nem láttam vállalhatatlanul részegnek. Pedig az 50 százalékos alkoholtartalommal büszkélkedő feles mellett a helyi, vulkanikus hegyeken termesztett szőlőből készült borok is határtalan mennyiségben állnak rendelkezésre, és literenként (vagy ahogy felénk mondják, kilónként) olcsóbb, mint a víz. 

Az itt élő emberek tudják: ahelyett, hogy a superfoodként ünnepelt „kale”-t, azaz fordros kelt, spirulinát, meg goji bogyót hajkurásznák, kimehetnek a természetbe hortát (vadon nőtt zöld leveleket), tengeri spárgát, fekete szedret szedni, és bár a pénztárcájuk helyett az idejükkel fizetnek, a gyümölcsökön kívül szabadságot, nyugalmat, és énidőt is kapnak cserébe. 

És bár kacsalábon forgó palota meg trendi, indusztriális, minimalista „penthauz”, vagy dizájnerbútorokkal berendezett otthon itt egy sincs, szinte minden helyi három-négy, vagy akár még több ingatlan boldog tulajdonosa, amelyek körül többnyire egy-egy olajfaliget található – még akkor is, ha sokan soha nem szüretelnek –, és a többnyire lakhatatlan falusi házikójukat sosem cserélnék el pár ezer euróra, annyi emlék köti őket hozzá. 

És persze sokaknak van egy, az unokatestvérekkel, nagynénikkel-nagybácsikkal közös többgenerációs nyaralója is, vagy ha más nem, egy, a semmi közepére lerakott lakókocsija, így aztán a külföldi nyaralás sem olyan alapvetés, mint Magyarországon. Ám ezeket az ingatlanokat nem a meggazdagodás vágyából vásárolták fel – egyszerűen csak nem adták el őket.

Mert mi lehet nagyobb érték, mint a föld? 

Míg, ha Nagykapornakon meghalt a dédi, mi, városi rokonok aprópénzre váltottuk a krumpliföldet, itt úgy vagyunk vele: művelni, termeszteni, építeni többet ér, mint új fotelt, robotporszívót, vagy perzsaszőnyeget venni, hiszen amink van, ami alkalmas a használatra, amit meg lehet javítani, azt miért kellene lecserélni bármi másra? És amíg feldöcög velünk a hegyre a húszéves kocsink, mi értelme volna kiszállni belőle?

És míg a balatoni éttermek néhány évente lecserélik az asztalaikat-székeiket-napernyőiket, hogy Miamit, Ibizát, vagy Balit idéző díszletekkel rejtsék el a balatoniságot, az itteni tavernák addig használják és javítják az asztalokat-székeket, míg szinte semmi sem marad belőlük – inkább letakarják egy abrosszal meg egy viaszosvászonnal, és minden új vendég érkezésekor még egy papírterítővel is, hogy sokáig szolgálhassa őket.

Amikor húszévesen bedarált a tévés őrület, szent meggyőződésem volt, hogy a boldogságom mércéje az, hány Gucci napszemüvegem, Versace övem, Prada cipőm van, és bár szerencsémre ezt hamar kinőttem, harmincévesen, Tel-Avivban élve is arról ábrándoztam: egy nap beköltözhetek egy tizenötmillió eurós lakásba valamelyik felhőkarcolóban –

de a monoton robotolás megértette velem: nem kérek az aranykalitkából. 

Áldom a sorsom, hogy voltam olyan szerencsés, de sokkal inkább bátor, hogy mikor megtaláltam az egyszobás otthonunkat Agios Georgios falucskában (ahol, ha kinézek a kertünkre, és látom a buján burjánzó zsályát, kakukkfüvet, oregánót, rozmaringot, zellert, mentát, kaprot), akkor eszembe jut a fiú, aki delikát üzletekben vásárolta a tízezer forintos zöldfűszeres olajban eltett fokhagymát. És megköszönöm neki, hogy bár a szenvedélyét sosem adta fel, megértette, hogy valójában sokkal inkább akar Bilio lenni, ha nagy lesz, semmint Gordon Ramsay.