– 

– Szia, ne haragudj, van lovatok?

A kérdés váratlanul éri óvodás lányom csoporttársának édesapját. A tekintetén látom, hogy a múltkori afférunk után, melyben megkértem, hogy hatévese ne buzdítsa egyértelmű hülyeségekre a négyévesemet, s erről akár beszélgessenek is el, nem számított már ebben az életben tőlem több barátkozásra merészségre.

– Nincs lovunk. Janka jár ugyan lovagolni, de nincs lovunk – és ezzel visszafordul, öltözteti a gyerekét tovább.

Esküszöm, nem terveztem a kérdést, és érzem, hogy áthágtam valami íratlan etikettet, de annyira abszurddá válik a helyzet mindenestől, hogy majdnem felröhögök, pedig tudom, azzal végképp érthetetlenné tenném az egészet, magamat meg örökre, megváltoztathatatlanul „furcsa anyukává”. De pillanatnyilag ez sem nagyon érdekel, csak beugrik egy dalrészlet, még Likó Marcell intonációját is pontosan hallom a lelki füleimmel, hogy „…elképzelt lovakon vágtáznak az ismerősök…”

És ott állok egy téli, koromsötét csütörtök délután, mindenestül tele tökkel, ráadásul hetek óta azt hallgatva otthon, hogy „de a Jankáéknak van lovuk, anya, vegyünk mi is lovat, kérleeeek” – és kiderül, hogy NINCS LOVUK. Nem, nem elégtétel, amit érzek, hanem hogy nincs_lovuk_bazmeg, még nekik sincs lovuk, de kurva jó ez, köszönöm, Istenem!

Nem azért, mert sajnálom tőlük különben a lovat meg a földi javakat... vagy bármit, amijük van, csak rohadtul fárasztó (és demoralizáló) folyton azt hallgatni, hogy kinek mije van.

Hogy ezt már óvodás korban el kell kezdeni, ezt a végenincs versenyzést, hogy kinek milyen és mennyi játéka/ruhája/bármije van. És hogy nekünk miért nincs. És mikor lesz.

És különböző dolgok kapcsán heteken keresztül magyarázni egy négyévesnek, hogy miért, és miért nem, az nem kemény, hanem őrjítő és kibírhatatlan.

És az ember közben minden állhatatossága ellenére talán kicsit ki is billen: létezhet, hogy a gyerek a belvárosi óvoda legelitebb csoportjába jár, milliomos szülők gyerekei közé? Akik tényleg MINDENT megkapnak?

Akármennyire is tudom például, hogy a gyerek drámakirálynő és szempilla-rezegtetésben nincs nála nagyobb bajnok hét határon, olykor elfáradok, és sikerül rést ütnie amúgy masszív hitem pajzsán. Már-már elhiszem egy-egy nehezebb nap után, hogy tényleg ennyire hátrányos helyzetű gyermek ő, akinek még egy nyomorult ló sem jut…

Szóval az, hogy a Jankáéknak nincs lova, abban a pillanatban az életnél is fontosabb információ volt. Válasz az égtől, ami túlmutatott önmagán. Egyszerre jelentette az összes valaha volt (téves) feltevést a mások (nem létező) tárgyairól, csillogó(nak hitt) életéről, mindenről, amit csak képzelni lehet.

Másoknak. A kétségbeesés szülte – más körülmények közt nem is ismert – irigységet, a durcás hülyeséget, hogy másoknak bezzeg, másoknak olyan könnyű!

Áh, mindegy. Végtelen felszabadultsággal hirtelen azt éreztem, hogy mennyire hülye vagyok, minden rendben van. Az se baj, ha van lovuk.

Az én életem, a mi életünk nem a mások lován múlik. És, ha elég jól csinálom, a miénkhez ló se kell. Kurvára nem múlhat egy lovon ugyanis semmi. Főleg, ha nincs.

Kaffka Margit a Színek és évek című regényében ezt írta:

„(…) senki sem vállal mellékes szerepet; magáért magának játszik. Ebből támad a sokféle és véletlen bonyolódás, ami mindnyájunkat végtelen érdekel, amíg benne vagyunk. Ki kit szeret, kit vesz el, mire neveli a gyereket, milyen helyért verekszik a világban, és hogy dől ki.”

Végtelenül pontos megfogalmazása annak, hogy eközben mégis valamiért mások lovaihoz képest határozzuk meg magunkat.

(De miért is?)

Szigeti Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/cynoclub