„Mi szüksége volt Amerikának erre a jégdobozra?” – 155 éve vette meg az USA Alaszkát az oroszoktól
Ha valamiben, hát abban nagy egyetértés lehetett az amerikaiak között annak idején, hogy az egyik legőrültebb polgártársuk nem más, mint William Seward külügyminiszter, aki 1867. március 30-án aláírta a szerződést, melynek értelmében az Egyesült Államok 7,2 millió dollárért megvette Alaszka területét Oroszországtól. Mindössze ötven évvel később azonban az amerikaiak ennek az összegnek a százszorosát szerezték vissza. És bár sokan még mindig úgy gondolják, hogy ellopták Alaszkát az oroszoktól – vagy bérbe vették, és egyszerűen csak nem adták vissza –, a széles körben elterjedt mítoszok ellenére az üzlet tisztességes volt, és mindkét félnek nyomós okai voltak arra, hogy megköttetett. Mózes Zsófi írása.
–
A XIX. században a még orosz Alaszka a nemzetközi kereskedelem egyik központja volt
A fővárosban, Novoarhangelszkben (ma Sitka városa) kínai szövetekkel, teával, sőt még jéggel is kereskedtek, amelyre az Egyesült Államok déli részeinek a hűtőszekrény feltalálása előtti időkben hatalmas szüksége volt.
Hajókat és gyárakat építettek, szenet bányásztak, ráadásul már tudtak a térség számos aranylelőhelyéről is.
Az orosz kereskedőket a rozmáragyar (ami ugyanolyan drága volt, mint az elefántagyar) és a tengeri vidra szőre vonzotta Alaszkába, ezekhez pedig a régió őslakos népeivel folytatott kereskedelem során tudtak hozzájutni. A kereskedelmet a Russian-American Company (RAC) végezte, ami ellenőrizte Alaszka összes bányáját és ásványkincsét, önállóan köthetett kereskedelmi megállapodásokat más országokkal, és saját zászlóval és fizetőeszközzel rendelkezett. Cserébe viszont a kormány nemcsak hatalmas adókat szedett be a társaságtól, hanem a társaság nagy részét is birtokolta – a cár és családtagjai a RAC részvényesei között voltak.
A települések fő irányítója pedig a tehetséges kereskedő, Alekszandr Baranov volt
Iskolákat és gyárakat hozott létre, megtanította a bennszülötteket karórépát és burgonyát ültetni, erődöket és hajógyárakat épített, és kiterjesztette a tengeri vidra kereskedelmét is. Egy idő után pedig nemcsak a profit, hanem a szerelem is vonzotta Alaszkába: Baranov ugyanis feleségül vette egy aleut törzsfőnök lányát.
Irányítása alatt a RAC hatalmas, több mint 1000 százalékos nyereséget termelt. Amikor az idősödő Baranov lemondott tisztségéről, helyére Hagemeister hadnagy került, aki katonai köreiből új alkalmazottakat és részvényeseket hozott magával. Az alapszabály most már előírta, hogy csak tengerésztisztek vezethetik a vállalatot, ők pedig gyorsan kisajátították a jövedelmező üzletet.
Az új urak csillagászati fizetésekkel jutalmazták magukat – a közönséges tisztek évi 1500 rubelt kerestek (oké, sikkasztottak el), ami akkoriban a miniszterek és szenátorok fizetéséhez volt hasonlítható, míg a vállalat vezetője 150 000 rubelt tett zsebre.
A helyi lakosságtól féláron vásároltak szőrmét, aminek eredményeként a következő húsz évben az eszkimók és az aleutok szinte az összes tengeri vidrát megölték, megfosztva Alaszkát a legjövedelmezőbb kereskedelmi termékétől. Az őslakosok szenvedtek, felkeléseket szerveztek, amelyeket az oroszok a partmenti falvak elpusztításával vertek le.
A tisztek egy idő után más bevételi források után kezdtek nézni, így indult meg a jég- és teakereskedelem, de ez sem volt elég jövedelmező ahhoz, hogy az üzletemberek bevétele ne csökkenjen tovább, ezért a RAC állami támogatásra – évi 200 000 rubelre – tartott igényt. Végül azonban még ez is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megmentse a vállalatot.
Időközben kitört a krími háború, Nagy-Britannia, Franciaország és Törökország is szemben állt Oroszországgal
Világossá vált, hogy az oroszok sem ellátni, sem megvédeni nem tudják Alaszkát, hiszen egyrészt a szomszédjában volt a nevében az egykori fennhatóságot máig őrző Brit-Kolumbia, másrészt az Oroszország és Alaszka közti hajózási útvonalakat a brit flotta ellenőrizte, és egyre nagyobb volt a veszélye annak, hogy az angolok egyszerűen csak elfoglalják Alaszkát. Eközben az oroszok odahaza levezényelték az 1861-es jobbágyreformot, aminek részeként a cári kincstár rengeteg pénzt fizetett a felszabadított jobbágyok egykori földesurainak. Ehhez 15 millió font sterling kölcsönt vettek fel a Rothschild-banktól, aminek a visszafizetése egyre nagyobb kihívást jelentett.
Moszkva és London között tovább nőtt a feszültség, miközben az amerikai hatóságokkal jobb kapcsolatot ápoltak, mint valaha.
A két fél szinte egyszerre állt elő Alaszka eladásának ötletével, így Eduard de Stoeckl báró, Oroszország washingtoni követe II. Sándor cár nevében tárgyalásokat kezdeményezett William Seward amerikai külügyminiszterrel.
Miközben a bürokraták tárgyaltak, a közvélemény mindkét országban ellenezte az üzletet
„Hogyan adhatjuk oda azt a földet, amelynek a fejlesztésébe annyi energiát és időt fektettünk, azt a földet, ahová megérkezett a távíró és ahol aranybányákat találtak?” – keresték a választ az orosz lapok. „Miért van szüksége Amerikának erre a jégdobozra és 50 000 vad eszkimóra, akik halolajat isznak reggelire?” – tette fel a kérdést felháborodva az amerikai sajtó.
A közvélemény nem volt egyedül a véleményével – még a Kongresszus is helytelenítette a vásárlást. Hat éven át folytak a titkos tárgyalások a két ország között: először az amerikaiak által ajánlott ötmillió dollár volt túl alacsony az oroszoknak, majd kitört az amerikai polgárháború, de a felek végül 1867. március 30-án, Washingtonban aláírták a megállapodást, amely értelmében
1,5 millió hektárnyi orosz birtokot adtak el Amerikának 7,2 millió dollárért, azaz hektáronként körülbelül két centért.
Ez pusztán szimbolikus összeg volt, hiszen akkoriban egy ugyanilyen területű, nem termő szibériai földterület a piacon nagyjából 1395-ször ennyibe került volna. A helyzet azonban kritikus volt, és az oroszok nem kockáztathatták meg, hogy még erről az összegről is lecsússzanak.
A földterület hivatalos átadása Novoarhangelszkben történt
Az orosz zászlót ágyúdörgések közepette leengedték, a csillagos-sávos lobogót felvonták, az amerikaiak pedig elkezdték elfoglalni a város épületeit, amit időközben át is neveztek Sitkára. A több száz orosznak, aki úgy döntött, hogy nem veszi fel az amerikai állampolgárságot, kereskedelmi hajókon kellett elhagynia az országot.
A történészek között nincs egyetértés azzal kapcsolatban, hogy Oroszország tudott-e a potom összegért eladott terület ásványkincseiről. És bár Alaszka néhány évtizedig az Egyesült Államok számára is csak kiadással járt, idővel a „jégdobozból” elkezdett ömleni az arany: megindult a klondike-i aranyláz, ami több százmillió dollárt hozott az államoknak, később pedig kiderült, hogy a terület folyékony aranyban, azaz a kőolajban is bővelkedik. Ezek fényében ma már egészen biztos, hogy a kezdeti aggályok ellenére a történelem egyik legkifizetődőbb üzletét kötötték az amerikaiak.
Mózes Zsófi
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/troutnut
