–

Erre pedig a legjobb példa az utóbbi időben az utazás, amire az új munkaköröm kapcsán sokkal több lehetőséget kaptam, mint arra valaha számítottam volna

Olyan szinten, hogy ezt is egy Londonba tartó repülőn írom. Merthogy (és mindig kötelességemnek érzem hozzátenni, hogy valami érthetetlen oknál fogva) fél éve elkezdtem modellkedni, és bár abszolút arra számítottam, hogy nagyon hamar kiderül, mennyire alkalmatlan vagyok erre a szakmára az idétlen mozgásommal és a mindent bájt nélkülöző személyiségemmel, de nem így történt. Annyira nem, hogy három hete azon kaptam magam, hogy én, aki (szinte) négy éve nem hagyta el Magyarországot, egy apámtól elkunyerált bőröndbe pakolom be a fél könyvtáramat, hogy Párizsba induljak életem első komoly fotózására.

És bár biztos vagyok benne, hogy ez úgy hangzik, mint ezer meg ezer lány legvadabb álma, én valahogy nem éreztem semmit, mint vegytiszta, bénító idegességet.

Mintha rögtön a melltartómra vettem volna egy gyapjú pulóvert, tök mindegy, hogy mozdul a testem, sosem érzem teljesen kényelmesen magam. Voltak jobb pillanatok, de időről időre mindig visszatért belém a félelem, annyira, hogy a reptéren alig akartak felengedni a gépre, mert attól tartottak, hogy pánikrohamot kapok (ami egyébként valóban így lett, de csak miután leszálltam Franciaországban). Ez az érzés mind a három ott töltött napomat végigkísérte, és bár már elég rutinos felnőtt vagyok ahhoz, hogy ez ne befolyásolja a munkámat, az biztos, hogy nem éreztem jól magam. Egyetlenegyszer kerültem közel a boldogsághoz, akkor is csak arra a tíz másodpercre, amíg kirakták elém a héjas krumplipürét, mert az az egyetlen étel, ami bármikor megnyugtat engem. Kínos vagy nem, de kábé naponta háromszor sírtam el magamat, (mondjuk, ebből kettő azért volt, mert hatalmas műkörmöket kaptam, és a vonaton döbbentem rá, hogy egyedül a gatyámat se tudom felhúzni velük), és hiába mondogattam magamnak, hogy ez az egész egy hatalmas kiváltság, az érzéseimen nem változtatott.  

Filákovity Radojka: Mitől függ, hogy sok-sok hasonló pillanat közül épp ott és épp abban találunk rá a boldogságra? – WMN-naplók

WMN Life – 2022. március 29. – FR

 

Tudom, hogy erre valószínűleg a legtöbben csak annyit mondanak: ez egy mondvacsinált, ostoba probléma, és nem is jutna eszembe vitatkozni velük

Én is azt gondolom, hogy ameddig az a legnagyobb bajom, hogy külföldön kell dolgoznom, nem igazán van min aggódnom. Az utazással kapcsolatos érzelmeim nem zárják ki, hogy közben hálás legyek ezekért a lehetőségekért, ahogy azt sem, hogy megfelelően végezzem a munkámat, és beváltsam a hozzám fűzött reményeket. Sőt, talán ez az utóbbi az egyetlen dolog, amit nagyon is szeretek abban, hogy most ezzel kell foglalkoznom:

szeretem azt látni, hogy képes vagyok az elvárásoknak megfelelően teljesíteni, amikor valaki bizalmat szavaz nekem, mindent meg akarok tenni, hogy rászolgáljak.

Arról nem is beszélve, hogy valahol mégis fantasztikusnak tartom, hogy egy olyan korban élhetek, amikor felfedezhetjük a világot. És az utazás, pláne, ha ingyen van, sokak számára valóban egy álom. Csak ettől még nem lesz az enyém. 

Pedig mindig mindenki nagyon biztos benne, hogy az lesz. Ahányszor valaki rákérdez nálam, hogy várom-e a közelgő utamat, és beismerem, hogy egyáltalán nem, mindig legyintenek, és azt mondják, hogy tuti jól fogom érezni magam. Én meg ilyenkor bólogatok, pedig már ismerem magamat eléggé ahhoz, hogy tudjam, nem így lesz. Miért is lenne? Gyűlölök repülni. Rühellek idegen helyen lenni. Feldühít a sorban állás. Utálok cipekedni, utálok rohangálni, és utálom, hogy ezért az élményért minden alkalommal egy vagyont kell fizetnem. De még csak nem is ezek zavarnak a legjobban.

Amit őszintén nem tudok elviselni, az a tény, hogy el kell hagyni a megszokott életemet

Persze, ezek az érzések mindenkiben felmerülhetnek, és látom felvonulni az összes szokásos okot. Hiányolom a barátaimat, olyan para FOMO-m van, hogy az őrjítő, és nem tudok a macskáim nélkül élni (velük is nehéz, de rendíthetetlenül imádom őket). Ezek mind teljesen normális félelmek, amikkel még azok is megküzdenek, akik egyébként tűkön ülve sürgetik a kalandokat, amik a határon túl várják őket. Inkább az a meglepő, amilyen hévvel reagálok rájuk. Én ugyanis nem simán stresszelek, én pánikrohamot kapok a taxiban a reptérre menet, nem nosztalgikusan bámulok ki a gép ablakán, hanem üvöltve zokogok Lana del Rey zenéjére, és nem viccből mondom azt a barátaimnak, hogy ne csináljanak SEMMI izgalmasat, amíg nem vagyok itt. 

Mindig sejtettem, hogy ezeket az érzéseket nem egyszerűen az utazással járó kellemetlenségek váltják ki belőlem, nem, ez valami jóval mélyebb gyökerű, jóval erősebb félelem, mint az, hogy simán nem élvezem a külföldön töltött időt. Múlt héten éppen ezt fejtegettem apukámnak, aki jófej szülő módjára nyugodtan tűrte, hogy kisírjam magamat a Tesco parkolójában (ahova egyébként is gyűlöl eljönni velem, de annyira segíteni akar, hogy mindig megteszi), egy nappal a hollandiai utam előtt. Általában nem ő az az ember, aki végtelenül empatikus és témába vágó mondatokkal összefoglalja az érzéseimet, de ezúttal mondott valamit, ami elgondolkoztatott:

„Tudod, az a te bajod, hogy annyira régóta nem érezted biztonságban magad, annyira idegen számodra a boldogság, hogy amikor jól mennek a dolgok, mindig félsz, hogy bármelyik pillanatban véget érhet.” 

Ez a megjegyzés felnyitotta a szememet arra, hogy az ok, amiért utálom elhagyni az otthonomat, nem a rutinos boldogtalanságomból fakad…

…hanem pont abból, hogy most éppen nem ez az életemet irányító érzés.

Ugyanis a kamaszkorom eleje, anyám halála óta, ez az első időszak az életemben, amikor tényleg boldog vagyok. A húgommal gyakran viccelődünk azzal, hogy ránk jár a rúd az életben, hiszen, amióta csak gimibe jártunk, félévente történt valami, ami ellehetetlenítette, hogy tényleg nyugodtan, és érzelmi biztonságban éljünk.

Három rákbetegség, két temetés, mínusz egy anya, néhány megkísérelt öngyilkosság és pár drogfüggőség – mindig volt valami a közvetlen környezetünkben, amin aggódnunk kellett. Egészen mostanáig.

Mert úgy nagyjából fél éve meglepően jól mennek a dolgaink, és egyelőre nem úgy néz ki, hogy hamarosan minden összedőlne. Van egy csodás lakásom (és baromi nagypolgári, pedig apám azt mondta, hogy sose találok olyat), két kevésbé csodás, ám annál cukibb pofájú macskám, egy fantasztikus baráti társaságom, és vagy egy szakmám, ami mindennap inspirál, és izgalommal tölt el engem. Vagyis évek óta előszőr olyan életem, amiből kicsit sem akarok elmenekülni. 

Marika néni eurót vált

WMN Life – 2022. március 29. – WMN

 

Ahogy nem érzem azt sem, hogy ki kéne kerülnöm a komfortzónámból (ami most nagyjából Pest belvárosát fedi le), mert eddig arra voltam kényszerítve, hogy folyamatosan a határain kívül mozogjak. Egész kamasz- és felnőttkoromban kényelmetlenül és veszélyben éreztem magam, mikor kevésbé, mikor jobban, és most, hogy végre nyugalom vesz körül, nem akarom elhagyni. Még pár napra sem. Megharcoltam ezért a békéért. És talán annyira nem is furcsa, hogy szeretném kiélvezni. Boldog vagyok azzal, amim van, és végre valóban a sajátomnak érzem a mindennapokat. Arról nem is beszélve, hogy az én múltammal örök vendég a fejemben az aggodalom, hogy megint valami rémes fog történni velünk, és én éppen több ezer kilométerre leszek attól, hogy megállítsam. 

Hangsúlyozom, ez a „probléma” önmagában egy kiváltság, és nem várom el senkitől, hogy együtt érezzen vele. Minden jogunk megvan ahhoz, hogy kihasználjuk a modern világ előnyeit, és nem leszek kevésbé hálás azért a sok csodálatos dologért, amit a modellkedés megmutatott nekem. 

De meguntam küzdeni az érzéseimmel

Meguntam, hogy azt mondogassam magamnak: jó buli lesz, mert nem lesz az, és ebben semmi szégyellnivaló nincsen. Meguntam, hogy bűntudatom van azért, mert nem tudok örülni valaki más álmának.

Értékelni képes vagyok, de élvezni nem fogom. Jó lenne kalandoralkatnak lenni, de elfogadom, hogy most nem azt a szakaszát élem az életemnek. Az ágyamban szeretek feküdni, a barátaim körében, és ostoba sorozatokat nézni a húgommal. Ez pedig legalább annyira az én döntésem, mint az, hogy bejárom-e vonattal Európát. Ki tudja, lehet, hogy egy nap nem lesz szükségem a lakásomra, a szeretteimre vagy hatezer könyvre, ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam. Hiszen odáig is évekbe került eljutnom, hogy ezt az életet fenn tudjam tartani, sőt, azt se gondoltam, hogy ilyenkor még életben leszek. Lehet, hogy három év múlva már arról írok majd, hogy mennyire imádok templomokat felfedezni Nepálban, vagy hogy milyen felszabadító volt a bálnales az Északi-sarkon. A lényeg az, hogy változom, és már tudok gyengéd lenni magammal.

  

Folyamatosan fejlődöm, és ennek az is a része, hogy megbocsátom magamnak azokat a dolgokat, amik lassabban mennek. Hogy tiszteletben tartom a határokat: mind a fejemben, mind pedig az országok között. 

Nyáry Luca

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/d3sign